A középkori gyógyászat nem is volt olyan értelmetlen, mint gondolná - Néhány praktika, amely valóban működött
ElemzésekBár a középkorban nem ismerték a betegségek természetét, viszont megfigyelték, hogy milyen szerek hatnak pozitívan a betegekre, a következtetéseik pedig olykor helyesek voltak.
Tény és való, hogy a középkorban akár egy kisebb sebesülés is könnyen halálhoz vezethetett. A kora középkorban, a legtöbb ember, ha szabadulni akart a fájdalmaitól kénytelen volt beérni a helyi falusi bölcs jótanácsaival, aki sokszor ráolvasással vagy egy talizmánnal próbálta kigyógyítani a betegeket.
De rendszerint a lejegyzett gyógymódok is nélkülöztek mindenféle tudományos alapot.
Például az egyik francia forrás szerint, amely a IX. században született úgy kell megállapítani, hogy a beteg megfog-e halni, hogy a pácienst be kell kenni egy kis disznózsírral, majd a zsírt oda kell dobni egy kutyának. Ha megeszi a beteg életben fog maradni. Egy másik középkori praktika szerint a fejfájást egy halott vakonddal is lehet orvosolni.
A pestiseseket volt, hogy úgy próbálták kikúrálni, hogy a kelésekhez egy csirke alfelét dörgölték.
A középkor hajnalán a gyógyítók főleg a görög és a római forrásokra hagyatkoztak. Emiatt tartotta magát az a hit miszerint az emberi test folyékony részei négy alapelemből állnak: a vérből, a sárga és a fekete epéből, valamint a nyálkából.
A korabeli teória szerint az vezet betegséghez, ha a felsorolt alkotóelemek nincsenek egyensúlyban. Ezért gyakori eljárás volt a felesleges vér lecsapolása: akár érvágással vagy piócázással. A diagnózis felállítása előtt volt, hogy a doktorok az eget kémlelték mivel úgy gondolták, hogy akár a Hold állása is befolyásolhatja a beteg állapotát.
Az amuletteket a nemesek is nagy becsben tartották.
Van olyan teória, amely szerint például Könyves Kálmán feliratos aranygyűrűjén az írás azt jelzi, hogy köszvény elkerülése miatt hordta az ékszert az uralkodó. Bár ezt sok történész vitatja.
Az az elképzelés is tartotta magát, miszerint, ha egy növény hasonlít egy emberi testrészre, akkor azt lehet is vele kezelni. Ha például egy levél úgy néz ki, mint egy orr akkor jó lehet orrdugulásra.
Ha felületesen vizsgáljuk a középkori gyógyászatot, úgy is tűnhet, hogy az orvoslásnak akkoriban semmi értelme nem volt, hisz a doktorok rendre csak ártottak a betegeiknek vagy hatástalan praktikákat alkalmaztak rajtuk.
Bár sok esetben mindez valóban igaz, a teljes kép ennél árnyaltabb.
A régészeti feltárások számos olyan középkori csontvázat hoztak a felszínre, amelynél a nyomokból egyértelmű volt, hogy az elhunyt olyan csonttörést szenvedett, amely később teljesen begyógyult. Vagyis a jelek szerint a középkorban sok helyen jól tudták kezelni a csonttöréses sérüléseket.
Bár nem ismerték a betegségek természetét, viszont megfigyelték, hogy milyen szerek hatnak pozitívan a betegekre, a következtetéseik pedig olykor helyesek voltak. Felfedezték, hogy a sebek elfertőzését megelőzheti, ha a sérülés helyét alkohollal kezelik.
A kikevert gyógyfőzetek egy része is hatásos lehetett.
A középkor egyik kedvelt medicinája Szent Pál itala volt. A receptjével a legenda szerint maga az apostol rukkolt elő. Ez aligha igaz, viszont a hosszúra nyúló összetevők közt számos valóban hatásos gyógynövényt találni. Az édesgyökér például segíthetett csillapítani a köhögést.
Ha sebészeti beavatkozást végzett sok középkori orvos egy kis mandragórával bódította el a beteget.
Azok a betegházak, amelyeket a szerzetesek üzemeltettek szintén sokat segíthettek, pusztán azzal, hogy gondoskodtak a rászorulókról: etették, mosdatták őket. Akik nem súlyos kortól szenvedtek azoknak ennyi már segíthetett abban, hogy a szervezetük erős maradjon és le tudja győzni a betegséget.
