A rendezőzseni, akire figyelnünk kell – A filmjeit vétek kihagyni

A filmrendezőknek két nagy csoportja van. Egyrészt vannak, akik elsősorban mások álmait öntik mozgóképes formába. Nekik nincsenek saját történeteik. Az írással nem foglalkoznak. A filmezésben igazán a forgatás köti le a kreatív energiájukat. A direktorok túlnyomó többsége mindig is ebbe a kasztba tartozott.

Mellettük vannak az „alkotói filmesek”, akiknek az egyénisége és a gondolatai teljesen átszövik a művet, amelyet kiengednek a kezeik közül. A filmjeikkel ablakot kapunk egy kicsit a lelkükre.

Tipikusan ilyen rendező például Quentin Tarantino, Martin Scorsese, Woody Allen, vagy épp jelen írásunk tárgya, aki egyben napjaink egyik legígéretesebb tehetsége is: a svéd Ruben Östlund. Első igazán átütő erejű mozijával a 2014-es Lavinával, amely megalapozta a karrierjét, nem ment messze a kályhától.

Olyan közeget vitt vászonra, amelyet jól ismert. Iskolás korában a téli időszakait nagyrészt különféle síparadicsomokban töltötte, ahol sport videókat készített a barátainak.

Ezek a kis szkeccsek indították be a filmes pályáját.

A Lavina kezdése olyan mintha valamiféle katasztrófafilmet néznénk: megismerünk egy szimpatikus családot, akik épp egy síparadicsom teraszán lógatják a lábukat, amikor a közelben megindul egy lavina. Az ijesztő hógörgeteg azonban semmit nem pusztít el. Csak lelki sebeket okoz. A férj ugyanis roppant gyáván viselkedik, amikor a helyzet komolynak néz ki.

A családját azonnal magára hagyja, amikor azt hiszi, hogy itt a vég. A reakciója teljesen elhidegíti a feleségét, aki ezután nem tud férfiként tekinteni a párjára. Amikor Östlundnak össze kellett foglalnia, hogy mi az a téma, amely összeköti a filmjeit azt mondta: a hőseinek meg kell birkóznia a szégyennel.

A maga részéről nem szereti a klasszikus mozis hősöket, akik egy átlagos kedd délután is szívesen megmentik a világot.

Őt az érdekli amikor a szereplők „elbuknak”. Mindez kissé cinikusan hangzik, pedig Östlundnak nincs emberundora. Ez a Lavinánál is egyértelmű. Nyilván nem tudhatjuk, hogy mit tennénk egy valódi életveszélyes helyzetben, Östlund pedig láthatóan szimpatizál a férfivel, akiről a kritikus pillanatban kiderül, hogy egy „gyáva nyúl”. Hasonló közös elem a rendező alkotásaiban az elit kifigurázása.

Östlund azt vallja, hogy neki alapvetően nincs baja a gazdagokkal, épp csak szeret görbe türköt tartani az elé a társadalmi osztály elé, amelynek ő is a részese. Ez kiválóan lejön a 2017-es Négyzetből, amelyet annak idején Oscarra is jelöltek. Ebben a kortárs művészetek világába kalauzálja a nézőt.

Tudják, abba a világba, ahol egy bekeretezett fehér lap vagy egy falra ragasztott banán is lehet milliókat érő alkotás.

A modern művészet épp a minimalizmusával az emberekből sokszor értetlenséget vált ki. Láthatóan Östlundból is. Hőse ezúttal egy kortárs alkotásokkal foglalkozó múzeum vezetője, aki maga is el van veszve kicsit. Az új kiállítása, ahol az egyik nagy esemény az lesz, hogy kitesznek egy neonfénnyel körbevett négyzetet nem is tudja annyira lefoglalni, mint az hogy kizsebelték.

A Négyzetnél kijön Östlund sajátos mesélési szokása: nem szereti a klasszikus történeti narratívát, ahol rendre egyik jelentből következik a másik. Helyette a hőseiről rengeteg különálló története van. Ezért olyan mintha folyamatosan ide-oda ugrálnánk.

A sztorik jó részét Östlund a saját életéből vette.

Mint azt, ahol egy művészeti eseményen épp interjú készül egy híres alkotóval, a közönség soraiban viszont valaki égtelenül elkezd szitkozódni. A közönség viszont kénytelen elfogadni a csúnya bekiabálásokat, mert a káromkodóról kiderül, hogy Tourette-szindrómában szenved.

Östlundot saját bevallása szerint a fikciós mozik nem is igazán érdeklik. Mindig is dokumentum-filmeket akart forgatni. A filmjeiben a vásznon ezért sincs gyilkosság. Olyat még nem látott a saját szemével, amit pedig nem tapasztalt, arról nem akar beszélni.

Legújabb műve A szomorúság háromszöge elején is egy megtörtént esetet látunk. Egy pár ül egy étteremben és minden rendben egész addig, amig a férfi észre nem veszi, hogy a nő ki akarja húzni magát a fizetés alól. A számla rendezéséből aztán óriási balhé lesz.

 Östlund egy interjúban elmondta, hogy egy hasonló vita közte és a felesége között zajlott le még a kapcsolatuk elején.

A szomorúság háromszöge, amely idén három Oscar-jelölést is bezsebelt, egyébként a rendező legjobb filmje. Ezúttal is az elit froclizása van terítéken. A dúsgazdag szereplők ezúttal a játékidő nagy részét egy hajón töltik, ahol egy modell például csak fotózkodik a kajával, hogy legyen mit megmutatni az Instagramon, de enni már nem eszik belőle.

Östlund - aki egyébként most 48 éves - ezúttal sutba vágta a visszafogott rendezői szokásait. Itt még egy rock számra vágott hajóbalesetet is láthatunk. A szereplői olykor szinte már két lábon járó karikatúrák: mint az a bájos dúsgazdag, idős pár, akik a luxushajón mindenkivel roppant kedvesek, aztán kiderül róluk, hogy taposóaknák eladásából szedték meg magukat.

A rendező szerint legutóbbi három filmje mind ugyanazt a témát járja körbe: milyen férfinak lenni a modern társadalomban. Nos úgy tűnik a saját neméről nincs nagy véleménye. A férfiak rendre felsülnek. De legalább ezt viccesen és érdekesen teszik, a néző nagy örömére.

Arra viszont készüljünk: filmjei a játékidővel sem fukarkodnak. Jócskán meghaladják a két órát.