Az Egyesült Államok vámháborúja sem szövetségest, sem riválist nem kímél

Második elnöki ciklusa kezdetén Donald Trump, az Egyesült Államok elnöke, világméretű kereskedelmi háborút kezdeményezett olyan jelentős vámintézkedések bevezetésével, amelyek az Egyesült Államokba importált áruk szinte teljes körét érintették - írja az Eurázsia Központ elemzése.

A Trump-kormányzat azzal érvel, hogy a vámintézkedések előmozdítják a hazai ipari termelést és munkahelyteremtést, védelmezik a nemzetbiztonságot, valamint részben kiváltják a jövedelemadókat. A kormányzat ugyanakkor a kereskedelmi mérleg hiányát eleve károsnak tekinti. Ezt az álláspontot a közgazdászok a kereskedelem félreértelmezésének tartják.

Amíg a Trump-adminisztráció az Egyesült Államok kereskedelmi versenytársai számára – ahol és amilyen mértékben csak lehetséges – akadályokat gördít és akár ellehetetlenítő körülményeket teremt, addig szövetségeseitől azt várja el, hogy az Egyesült Államok javára könnyítéseket vezessenek be, még saját gazdasági érdekeik rovására is.

Az Európai Unió választása különösen beszédes: nem az asszertív fellépést, a kölcsönös előnyök feltárását helyezte előtérbe, hanem a konfliktus elkerülését. Az amerikai nyomásnak engedve keretkereskedelmi megállapodás született, amelynek lényege, hogy Washington tizenöt százalékos importvámot vezethetett be a legtöbb uniós árura.

Ezzel ugyan sikerült elodázni egy nyílt kereskedelmi háborút, ám a gesztus jól mutatja: Európa inkább a védekezés, semmint a kezdeményezés szerepébe kényszerült.

Nem véletlen, hogy egyre többen látják úgy, a kontinens elvesztette régi gazdasági súlyát, és ma már csupán másodvonalbeli játékos Amerika, Kína és a BRICS-országok árnyékában.

Joggal vetődik fel a kérdés: szövetség ez, vagy inkább kényszerű alárendelődés? Mintha a kölcsönös előnyöket kereső partnerség helyét mintha lassan a félelemből fakadó engedmények vennék át.

A világ másik felén Kína élesen bírálta az amerikai vámokat. Peking szerint a protekcionizmus minden fél érdekeit sérti, és hosszú távon aláássa a globális kereskedelem stabilitását.

Az EU és Kína közötti viszony itt különösen érzékeny: egyszerre vannak jelen a partnerség gesztusai – például a klímaváltozás vagy a technológiai együttműködés területén –, és a mély bizalmatlanság, hiszen Brüsszel Pekinget nemcsak versenytársnak, hanem rendszerszintű riválisnak tekinti.

A feszültségek túlmutatnak a kétoldalú kapcsolatokon.

A Sanghaji Együttműködési Szervezet (SCO) – Kína, Oroszország, India és a közép-ázsiai államok együttműködési fóruma – számára a Trump-féle vámháború egy újabb bizonyíték arra, hogy az Egyesült Államok protekcionizmusa ellen saját válaszokat kell adni.

Az augusztus végén Tianjinban tartandó SCO-csúcson várhatóan központi téma lesz az amerikai intézkedésekre adandó közös stratégia: alternatív fizetési rendszerek, vámcsökkentés a tagállamok között, sőt a stratégiai nyersanyagok közös beszerzésének lehetősége is. Mindehhez hozzájárul az a törekvés, hogy a dollárfüggőséget mérsékeljék és ezzel a szervezet geopolitikai súlyát erősítsék a világkereskedelemben.

India esete külön fejezetet érdemel.

Washington döntése, hogy az orosz olajimportot sújtó vámokat ötven százalékra emelje, közvetlenül célozza Újdelhit, amely költséghatékonysági okokból jelentős mennyiségű energiahordozót vásárol Moszkvától. Narendra Modi kormányfő válasza egyértelmű volt: India nem hajlandó feladni érdekeit, és kitart a tisztességes kereskedelem melletti elköteleződése mellett. Az amerikai nyomás rövid távon feszültséget szül az Egyesült Államok és India között, hosszabb távon azonban aligha engedheti meg magának Washington, hogy elidegenítse a BRICS-tagot, amely kulcsszerepet játszik az indo–csendes-óceáni térség egyensúlyában.

A vámháború így nem csupán gazdasági kérdés: sokkal inkább geopolitikai sakkjátszma, amelyben minden lépésnek messzemenő következményei vannak.

Vajon képes lesz-e Amerika megtartani partnereit a szigorodó protekcionizmus közepette, vagy épp ellenkezőleg: saját intézkedései gyorsítják fel riválisai összefogását?