Megmenekült a világ két legnagyobb gazdasági blokkja a nyílt kereskedelmi háborútól, de nem olcsón: az Egyesült Államok 15 százalékos általános vámot vezet be az uniós termékekre, cserébe Európa több száz milliárdos vásárlási és beruházási csomagot vállalt. A nemzetközi gazdasági sajtó egyhangúan úgy látja: Trump győzött, az EU engedett – de lehet, hogy ezzel csak időt nyertünk, nem békét.
Vasárnap megszületett az új transzatlanti vámmegállapodás, az alku értelmében az Egyesült Államok 15 százalékos importvámot vet ki a legtöbb uniós árura, miközben az EU vállalta, hogy 600 milliárd dollár értékben fektet be az USA-ban, valamint jelentős mennyiségben vásárol amerikai energiát és haditechnikát.
A Financial Times diplomáciai zsarolásként értelmezi Trump taktikáját: az alku előtt a Fehér Ház 30 százalékos pótvámot lengetett be, amitől az EU láthatóan megrettent. A lap véleményrovatában Martin Sandbu odáig ment, hogy egyenesen „komoly hibának” nevezte az európai engedményeket, mondván, az EU-nak nem kellene megadnia magát Trump egyoldalú nyomásának.
Az Economist árnyaltabban, de hasonló irányba mutatott: szerintük a megállapodás nem több tűzszünetnél. A 15 százalékos vámszint ugyanis messze van a korábbi szabadkereskedelmi keretrendszertől, és nem rendezi a legfontosabb vitás kérdéseket – mint a mezőgazdaság, a digitális szolgáltatások vagy az autóipar szabályozása.
A Wall Street Journal ezzel szemben inkább hűti a kedélyeket: a megállapodás szerintük elhárította a kereskedelmi háború legrosszabb forgatókönyvét, és stabilitást ad a piacoknak. Ugyanakkor a lap hangsúlyozta: az új vámszintek hosszabb távon valószínűleg magasabb fogyasztói árakat és inflációs nyomást okoznak, különösen az importfüggő ágazatokban. Az acél- és alumíniumipart például továbbra is 50 százalékos amerikai büntetővám sújtja.
A Bloomberg globális összefüggésekbe helyezte a történteket. Felidézték, hogy Trump eredetileg 50 százalékos vámmal fenyegette az EU-t, és végül csak az utolsó pillanatban született alku, miután Ursula von der Leyen személyesen tárgyalt Trump golfklubjában. Az amerikai elnök – saját szavaival – „minden idők legnagyobb üzletének” nevezte a megállapodást. A Bloomberg szerint viszont az EU ezzel gyakorlatilag elfogadta a „japán modellt”, vagyis azt a struktúrát, amelyet Washington korábban már Tokióval is megkötött.
Az alku ára és politikai jelentősége
A Reuters részletesen ismertette az alku tartalmát, és rámutatott: az alku talán jobb, mint a 30 százalékos vámcsapás, de még így is fájdalmas engedmény Európa részéről. A hírügynökség által idézett londoni közgazdász szerint ez „viselhető” kompromisszum – de csak ahhoz képest, hogy milyen kockázatokat hozott volna egy vámháború.
A német Handelsblatt szerint az EU kénytelen volt „befogott orral” beleegyezni az egyezségbe. Németország – mint exportvezérelt gazdaság – különösen érdeklődve figyelte a folyamatot, és létfontosságú volt számára az autóipari vámok visszavágása 27,5-ről 15 százalékra. Ugyanakkor a lap megjegyzi: ez még mindig rosszabb alku, mint amit a britek korábban kiharcoltak Washingtonban.
A francia Les Echos szerint ez nem győzelem, csak egy kényszer szülte kompromisszum. Franciaország és Németország a tárgyalások utolsó hetében már összehangolt stratégiával próbálta mérsékelni a károkat, de nem sikerült megakadályozni, hogy az EU – egységét megőrizve – a rövidebbet húzza. A lap különösen érzékeny pontként említi, hogy az európai autókra 15 százalékos vám marad érvényben, míg a briteknél csak 10 százalékos plafon vonatkozik, 100 ezer darabos limitig.
Az amerikai CNBC szinte diadalittasan közvetítette Trump bejelentését. Szerintük az elnök politikai győzelmet aratott, és a piacok rövid távon valóban örülnek. De a csatorna szakértői figyelmeztettek: az alku hosszabb távon átalakítja az ellátási láncokat és új költségelemet jelent minden exportáló cégnek.
Egyensúly helyett alávetettség?
A nemzetközi közvéleményben ugyanakkor úgy tűnik, egyetértés van abban, hogy a megállapodás – minden tökéletlensége ellenére – jobb, mint a kereskedelmi háború. Pozitívumként emelik ki a stabilitás visszatértét és a piacok fellélegzését – a megállapodás hírére az euró erősödött, az európai részvényindexek pedig többhetes csúcsra emelkedtek az alkudozás finisében.
Iparági hatások tekintetében vegyes a kép: az európai autóipar számára óriási könnyebbség, hogy elmarad a 30%-os vámcsapás, és helyette “csak” 15%-os vámot kell tudomásul venniük, ami növeli a kiszámíthatóságot a gyártók és beszállítóik számára.
Ezzel szemben az acél- és alumíniumágazat egyértelmű vesztese a dealnek, hiszen továbbra is 50%-os tarifaemelés sújtja az EU-ból származó fémtermékeket az amerikai piacon.
Stratégiai szempontból a legtöbb lap kiemeli, hogy a megállapodás politikai jelentősége nagy: sikerült megőrizni a transzatlanti szövetség egységét a gazdasági viták ellenére, ami fontos például a közös kínai kihívással vagy a globális biztonsági kérdésekkel szembenézve. Ugyanakkor több elemző óvatosságra int az alku kapcsán. Precedenst teremthet, hogy Trump agresszív vámpolitikával engedményeket tudott kicsikarni szövetségeseiből. Ez hosszú távon az USA–EU viszonyban bizalmi kérdéseket vet fel, illetve azt sugallja, hogy a jövőben az Egyesült Államok kemény alkupozícióval, akár a multilateralizmust mellőzve is elérheti céljait.
A kérdés most az: ez csak egy időleges tűzszünet volt a vámháborúban, vagy megteremti a politikai alapot egy új, kiegyensúlyozottabb transzatlanti kereskedelmi rendhez? A válasz – akárcsak maga az alku – sokkal inkább politikai, mint gazdasági természetű. És egyelőre úgy tűnik, Trump játszmája működött.
