Az ősmagyarok a hunoktól származnak?
ElemzésekA középkori krónikásaink meg voltak róla győződve, hogy a hun és a magyar rokonnépek voltak. Vajon mindennek van alapja?
A különféle elméletek az ősmagyarokat számos népcsoporttal boronálták már össze a suméroktól a kínaiakon át az egyiptomiakig. Az összes teória közül viszont az egyik legnépszerűbb mindig is a hun kapcsolatokról szólt.
A két nép összefonódásairól már az első magyar krónika is írt. Anonymus Gestája szerint Árpád és Álmos a nagy hun vezér Attila leszármazottaiként látták meg a napvilágot, a székelyek pedig a tudomása szerint Attila király népe voltak, mielőtt csatlakoztak a magyarokhoz.
Híres krónikásunk Kézai Simon a XIII. század második felében viszont már messzebbre ment.
Soraiból egy színes eredetmonda rajzolódik ki, mely szerint egy bizonyos Ménrót király két első-szülött fia Hunor és Magor volt a hunok és a magyarok ősapja. Kézai még a hun és a magyar népet egyként kezelte. Később a Képes krónika állt elő azzal az ötlettel, a hunok Hunortól a magyarok Magortól származtak.
Az efféle eredetmondák nem ritkák a középkori történetírásban.
Az, hogy két nép két testvérpártól származik például a szláv és a szír elbeszélésekben is felbukkan. Egy XI. századi írás szerint pedig a kazárok, a bolgárok és az ogurok népét is három testvér hozta létre.
A hun eredet olyan mélyen beépült a nemzeti tudatba, hogy az 1500-as években a kor szabályait összefoglaló Hármaskönyvben, a magyar nemesség jogai gyakorlatilag a hunokra vannak visszavezetve.
Kétségtelen, hogy itthon az arisztokrácia évszázadokon át abban a hitben élt, hogy a magyarok és a hunok rokonnépek voltak.
Amikor a közoktatás először megindult hazánkban az 1700-as években a diákoknak is ezt tanították. Az irodalomunkban is komoly szerepe van a hun-magyar kapcsolatnak: Zrínyi Miklós Attilát mint nagy magyar királyt dicsérte, a téma pedig Arany Jánost is foglalkoztatta.
A nagy váltást a XIX. század második fele hozta el, amikor a történelemtudomány elkezdte az eddigieknél kritikusabban vizsgálni a középkori forrásokat.
Rámutattak, hogy a tény, hogy régen a magyarokra néha hunokként utaltak a nyugati beszámolók még önmagában nem jelent semmit. A középkori írások ugyanis sokszor megbízhatatlanok: a magyarokra például többször türk népként hivatkoztak annak ellenére, hogy ez nem fedte a valóságot.
Kézai Simonról pedig kiderítették, hogy az eredetmonda írásánál részben nyugati legendákból merített. Aligha támaszkodott valódi hagyományokra. Ezzel hátraarcot vettek a kutatók és a hun-magyar kapcsolatot teljesen elutasították.
A viták az utóbbi években azonban újra fellángoltak.
Komoly port kavart egy szegedi kutatás például, amelynek keretében genetikusok állították, hogy a honfoglaláskori magyarok jelentős részben rendelkeztek a hunok DNS-ével.
Rengeteg a téma körül a kérdőjel és sokan kétkednek benne, viszont a tudományos világban a konszenzus most éppen valahogy így néz ki: a honfoglaló magyarok, amikor bejöttek a Kárpát-medencébe színes kavalkádot alkothattak. Elődeinkhez több népcsoport tagjai is csatlakoztak.
A sztyeppei népeknél egyébként is sűrűn előfordult az efféle keveredés.
Ahogy a Kossuth Kiadó gondozásában megjelent Honfoglalás és Államalapítás című könyv is fogalmaz. „A formálódó magyarságba minden további nélkül beépülhettek olyan elemek, amelyek magukat hunnak tekintették”.
Könnyen előfordulhat, hogy volt valamiféle hun-magyar kapcsolat. Viszont az a fajta erős rokonság a magyar és a hun nép között, amelyet a régi krónikák feltételeznek, jelenleg roppant valószínűtlennek tűnik.
