Az ősmagyarok így kényszerítették térdre Itáliát

Őseink Európában sok távoli vidékre eljutottak a „kalandozások” során. Az egyik legsikeresebb hadjáratukat alig pár évvel azután hajtották végre, hogy először megvetették a lábukat a Kárpát-medencében.

Hogy az itáliai hadjáratot pontosan mi indította be az vita tárgyát képezi. Egy népszerű elmélet szerint a keleti frank király Arnulf bérelte fel a magyarokat, hogy vonuljanak be az „olasz csizmába”. Arnulf korábban többször is háborúzott Itáliával.

Őseink 899-ben feldúlták Észak-Itália több nagyvárosának, köztük Milánónak, Veronának és Bergamonak a környékét is. Általában elmondható, hogy a megerősített városok és erődök el tudták kerülni a dúlást. A körülöttük lévő telepek viszont már nem igazán.

A feljegyzések szerint az itáliai királyt Berengárt a magyarok betörése annyira meglepte, hogy eleinte nem is tudta mihez fogjon.

Végül belevágott egy nagyobb sereg toborzásához, amely viszont hónapokig eltartott. Végül egy 15 ezer fős sereggel igyekezett nekimenni a magyaroknak.

Az is előfordulhat, hogy az itáliai fél háromszoros túlerőben volt. Berengár elbizakodottságát csak növelte, hogy a létszámfőlényben lévő sereg elől a magyarok folyamatosan hátráltak. Úgy 200 kilométert vonultak vissza Paciától egész a veronai mezőkig. A magyarok többször is kérték a szabad elvonulásukat, cserébe pedig felajánlották, hogy visszaadják az elkobzott kincsek egy részét.

Ez akár egy hadicsel is lehetett. Azzal, hogy a békéért könyörögtek talán megtévesztették az olaszokat, akik úgy érezhették, hogy nyert helyzetben vannak.

Végül a magyarok egész a Brenta-folyóig vonultak vissza, ahol sor került a döntő összecsapásra. A csata előtt a kalandozók állítólag nem csak azt ajánlották fel, hogy a békés elvonulás fejében minden zsákmányt visszaadnak, de cserébe azt is megígérték volna, hogy többé nem teszik be a lábukat Itália földjére, sőt állítólag a gyerekeiket is túszul ajánlották fel. Berengár a feljegyzések szerint ekkor már úgy tartotta, hogy „a magyarok már nem egyebek döglött kutyáknál”. Hallani se akart a békéről.

Ám az elbizakodottsága lett a veszte. A magyarok váratlanul átkeltek a Brenta-folyón és bekerítették az olasz sereg táborát.

A nyílzáporuk olyan váratlanul érte az itáliai haderőt, hogy a krónikások szerint a nyíleső „sok olasznak torkára forrasztotta a betevő falatot”. A meglepő támadás miatt óriási káosz lett úrrá a táboron. Az olaszok képtelenek voltak megszervezni a védekezést.

Azok, akik az itáliai seregből el tudtak menekülni, részben a közeli erődökbe, városokba menekültek.  A magyarok így egy ideig még folytatták a dúlást: így például ezután támadták le a nonantolai monostort, ahol a szerzeteseket megölték. A magyarok még Velencének is nekimentek, de a várost végül nem tudták bevenni. 

Berengár király végül kénytelen volt ajándékokkal elhalmozni a magyarokat. Így igyekezett rávenni a támadókat, hogy elhagyják az országot. Az olaszok a magyarok kivonulása után megerősítették a városok védelmét.

A győztes Brenta menti csata, amelyben egy többszörös túlerőt győzött le a magyar fél, a kalandozások egyik legnagyobb katonai diadalának számít.