Az ősmagyarok így harcoltak - A szablyájukat alig használták
ElemzésekA portyázások idején őseink minden bizonnyal kerülték a közelharcot.
"Szokásuk szerint cseleket alkalmazva küzdenek, hol meghátrálnak, hol szorongatják ellenfelüket, s mindezt annyi velük született fortéllyal, akkora gyorsasággal és katonai tapasztalattal teszik, hogy eldönteni is nehéz, hogy mikor veszedelmesebbek ránk nézve:
amikor éppen ott vannak vagy már el is vonultak, amikor menekülnek vagy éppen támadnak, amikor éppen békét színlelnek vagy hadakoznak.
Miközben ugyanis elsöprő rohammal ott teremnek ugyanolyan hirtelen eltűnnek, először menekülést színlelnek, majd lovaikat megfordítva támadnak, de bármit is tegyenek, nyilaznak és dárdát vetnek, jobbról, balról, szemből vagy éppen hátulról körbe száguldoznak, kifárasztják a mieinket, majd minden oldalról ránk rontanak..." - írja a kalandozó magyarok harcmodoráról Aventinus A bajorok évkönyveiben.
A fentebbi sorok fényében már aligha meglepő, hogy a Mindenszentek litániájába Svájban és Bajoroszágban is felvették az alábbi, híres könyörgést:
A magyarok nyilaitól ments meg uram minket.
Az úgynevezett kalandozások mintegy 70 évig tartottak. Az első nagy hadjárat Itália ellen indult, később aztán őseink a mai Spanyolország, Belgium és Dél-Olaszország vidékeit is feldúlták.
A harcok komoly logisztikai szervezést igényeltek.
Nem csak a nyílvesszőkről, fegyverekről és az abrakról kellett gondoskodni: a harcosoknak napi élelmet kellett biztosítani, emellett tömlőket is kellett vigyenek magukkal a folyókon való átkelésekhez. A lovak ellátását segítette, hogy a hátasok többnyire kisméretűek voltak. Az átlagos marmagasságuk úgy 1,45 méter volt. Nem voltak válogatósak: ha beköszöntött a tél, a hó alól is kiharapták a füvet.
De még így is, egyes becslések alapján, ha egy ötezer fős portyázó csapatot veszünk, akkor nekik úgy 10 ezer lovat kellett magukkal vinniük - hisz időnként váltaniuk kellett a négylábú jószágokat. Az elhúzodó legeltetés azonban nem minden esetben lehetett megoldás, ezért előfordulhatott olyan is, hogy a takarmány szállításához akár kétezernél is több málhásállatot használtak.
A taktikájuk szerves eleme volt, hogy igyekezték kerülni a közelharcot. Helyette nyílzáport zúdítottak az ellenségre.
A fűz- és nyárfavesszőkből készült nyilakkal a becslések szerint célzottan 70 méterre tudtak lőni, de ha nem pontos találat volt a cél, akkor akár 200 méterre is elhordtak a fegyvereik. Ehhez a harcmodorhoz viszont természetesen rengeteg nyílra volt szükség.
Az említett ötezer fős csapatnál úgy 50 tonnát tehettek ki a tegezek és a nyílvesszők, amelyeket úgy 625 málhás állat szállíthatott - írja a Zrínyi Kiadó gondozásában megjelent "Magyarország Hadtörténete I.". A könyvből az is kiderül: pont azért mert őseink kerülték a közelharcot, a szablyákra minden bizonnyal nem volt nagy szükségük.
A többség valószínűleg egyáltalán nem is hordott ilyet az oldalán.
Egyes becslések szerint a „kalandozók” egy nap alatt, ha gyorsan kellett haladni akár 50 kilométert is képesek voltak haladni, ami a korabeli viszonyok között kifejezetten jónak számít. A beszámolókból tudjuk, hogy a kalandozások idején a magyarok többnyire kis csapatokban mozogtak, a halottaikat elégették, ami nemesfémet meg tudtak mozdítani azt pedig mind magukkal vitték.
