A kalandozó ősmagyarok milyenek voltak a mindennapokban?

A honfoglaló elődeinkről főleg a nyugati krónikák beszámolói adnak leírást. A kép, amit festenek róluk, nem éppen hízelgő. Miután a portyázó magyarok kifosztották a falvakat és a templomokat, a történésekről megemlékező írnokok nem fogták vissza magukat: az őseinket barbár szörnyetegekként írták le.

De van egy ritka kivétel is. A mai Svájc területén született egy megemlékezés, amelyben a krónikás olyasvalakinek a beszámolójára támaszkodott, aki összebarátkozott az eleinkkel.

Így sokkal ember közelibb képet adott a portyázó magyarok mindennapjairól.

A kérdéses esetre 926 tavaszán került sor. Egy csapat kalandozó épp Burgundia felé indult. Hadjáratuk közben a Boden-tó szomszédságában fekvő Sankt Gallen-i kolostorig is eljutottak. Mire odaértek az épület-együttes jórészt üresen állt. A szerzetesek még időben elmenekültek. Ám az egyik társukat hátrahagyták.

Egy Heribald nevű barátot, akit a társai félkegyelműnek tartottak.

A többi szerzetesnek azt mondta azért marad, mert „a kolostor gazdája nem adta ki még ez évre a sarura való bőrt". Amikor látták a magyarok, hogy tétlenül álldogál a tolmácsukon keresztül próbálták kifaggatni, hogy mit keres itt, mikor a társai már rég elmentek.

Mivel a válaszait meglehetősen együgyűnek találták, jót nevettek rajta és innentől szinte a barátjukként kezelték. Mint Heribald elmesélte, a magyarokat főleg az eldugott kincsek érdekelték. A kőoltár nem izgatta őket, mert tudták, hogy ott csak csontok és hamvak szoktak lenni.

A barát igyekezett útba igazítani a kolostor támadóit, de eleink nem igazán voltak elégedettek az előkerült csecsebecsékkel.

Néhány gyertyatartónál és pár aranyozott koronánál többre számítottak. Ekkor jött az ötlet, hogy a harangláb tetején lévő kakast kéne meglovasítani. A portyázók úgy gondolták, hogy a csúcsdísz nemesfémből lett kiöntve. Ám a bátor próbálkozó leesett és szörnyethalt épp úgy mint az a magyar vitéz, aki a krónika szerint a keleti homlokzat tetején a „hasát akarta kiüríteni” amikor lezuhant és összetörte magát.

A váratlan balesetek után a két holttestet máglyára tették, majd ahogy a lángok felcsaptak, felmerült az ötlet, hogy egyúttal le kéne égetni a templomot is. Ám a gyújtogatási kísérletek nem jártak sikerrel. Ahogy telt az idő Heribald egyre könnyebben szót értett a magyarokkal. Annyira, hogy amikor az egyikük a pince felé vette az irányt már le is tudta beszélni a hordók felfeszítéséről:

Hagyd el, jó ember, hát mi mit igyunk, ha ti elmentek?

Miután a tolmács lefordította a bárdot lengető katona egy jót derült ezen és békén is hagyta a boros készleteket. Sőt, külön szólt a társainak, hogy a „bolondja” hordóihoz ne nyúljanak.

Heribald azonban akkor kedvelte meg igazán a távoli jövevényeket, amikor sor került a lakomára. A portyázók felderítőket küldtek, hogy térképezzék fel a környéket és amíg vártak a jelentésekre, nekiláttak az evészetnek. A krónika ezt a következőképp írja le:

Heribald magának és egy foglyul ejtett klerikusnak székeket hozott. Azok pedig, miután az áldozati barmok lapockáit és a többi részeit félig nyersen, kések nélkül, csupán fogaikkal marcangolva lerágták, a lerágott csontokat tréfából egymáshoz hajigálták.

Bort, amelyet tele csöbrökben a középre helyeztek, annyit ivott mindenki, különbség nélkül, amennyi jól esett. Miután pedig a bortól nekihevültek, mindnyájan elkezdtek rettenetesen kiáltozni isteneikhez, a klérikust pedig és a bolondjukat arra kényszerítették, hogy ugyanezt tegyék. A klerikus pedig, minthogy jól tudta a nyelvüket, s ezért is tartották meg életben, velük kiabált, ahogy csak tudott.

A lakoma hevében néhányan táncolni és birkózni kezdtek. Páran fegyvert is rántottak, hogy bemutassák mennyire járatosak a hadi tudományban. Heribald olyan jól érezte magát, hogy később így emlékezett vissza a jeles napra:

Higgyétek el nekem, nem emlékszem, hogy valaha is vidámabb embereket láttam volna a mi kolostorunkban. Ételt és italt ugyanis a legnagyobb bőséggel adtak. Amire ugyanis én azelőtt a mi hajthatatlan pincemesterünket alig tudtam megkérni, hogy akár csak egyszer is inni adott volna, ha szomjaztam, azok bőségesen adtak nekem, ha kértem.

Bár egy-két szóváltásra is sor került. Heribaldnak nem tetszett, hogy a templomban is épp úgy viselkedtek a magyarok mint a szabad ég alatt. Amikor kérte őket, hogy fogják vissza magukat jól nyakon vágták. „De tüstént bort adtak, és így tették jóvá azt, amit ellenem vétettek, amit közületek senki sem tett volna meg velem" – mondta utóbb a társainak.

Később, amikor az a hír járta a kolostorban, hogy a magyarok újra a közelben járnak, Heribald könyörgött az apátnak: "had mehessek ki az én kedves magyarjaimhoz, nagyon szomjazom egy kis borra."

A teljes képhez hozzá tartozik, hogy nem mindenki úszta meg ilyen könnyedén a Sankt Gallen-i kalandot. A kolostor közelében fekvő templomcellában egy Viboráda nevű bencés apáca is tartózkodott a támadás idején. Őt viszont megölték a portyázók.