Az ősmagyarokat könnyebb volt megtéríteni a kereszténységre, mint gondolná

A vallási különbségek rengeteg indulatot és konfliktust szültek a történelem folyamán, ezért talán meglepő lehet, hogy a keresztény hittérítők nem ütköztek komolyabb akadályokba, amikor több mint ezer éve honfoglaló őseinket felkeresték.

Legalábbis ez tűnik ki az egyik térítő Piligrim passaui püspök 974-es leveléből, melyben így fogalmaz:

Mert maguk a magyarok, ámbár még egy részük a pogányság bilincsében van, a mindenható Isten kegyelmének munkája által senkinek alattvalóik közül nem tiltják a megkeresztelkedést, sem a papokat nem gátolják, hogy bárhova menjenek.

Hanem oly egyetértők a pogányok a keresztényekkel, és oly barátságosan vannak egymással, hogy beteljesedni látszik Ézsaiás jövendölése: a farkas és a bárány együtt legel, az oroszlán szénát eszik.

Ez a fajta nyitottság egyébként is jellemző a nomád népekre. Megfigyelték, hogy a sztyeppék népei, amikor más vallásokkal találkoznak gyakran átemelnek elemeket az idegen népek hitvilágából.

Ahogy korábban is írtunk róla: a kutatók úgy sejtik, hogy a sztyeppék kereskedelmi központjaiban a nomád népek egyébként is találkozhattak a nagy vallásokkal, így akár a kereszténységgel, a buddhizmussal vagy az iszlámmal is.

Viszont Piligrim fentebb idézett szavaihoz érdemes hozzátenni, hogy a püspöknek érdeke volt, hogy minél szebb képet fessen a magyar térítések eredményeiről. Így könnyen lehet, hogy szebbnek mutatta be a helyzetet a valóságnál.

Az sejthető, hogy a térítések igazán csak Géza fejedelem idején kaptak erőre. István király apja már felvette az új vallást, de még nem lett igazán hithű keresztény.

Ahogy a halála után nem sokkal egy krónika írja róla:

Igencsak kegyetlen volt, és sokakat ölt meg hirtelen felindulásból. Mikor kereszténnyé lett, indulatosan lépett fel tusakodó alattvalóival szemben e hit megerősítéséért, és a régi bűnt az Isten iránti buzgalomtól felbuzdulva elsöpörte.

Ez a mindenható Istennek, de más istenségek különféle hiú képzeteinek is áldozott, s midőn főpapjától szemrehányást kapott ezért, magáról azt állította: elég gazdag és hatalmas ahhoz, hogy ezt megtehesse.

Nem csak Gézánál figyelhető ez meg, de úgy általában is elmondható, hogy a kezdeti térítések nyomán nem tudta minden új keresztény teljesen maga mögött hagyni a régi hitvilágot.

Minden bizonnyal egy ideig a régi és az új vallás egymás mellett létezett és olykor egyfajta fura keveréke is létre jöhetett a kettőnek.

Erre utalhatnak Querfurti Brúnó szavai is, aki szerint Szent István anyja Sarolt idején

pogánysággal vegyült össze a beszennyezett vallás, és rosszabb kezdett lenni a barbárságnál ez a tétlen és bágyadt kereszténység.

A fordulópontot István trónra kerülése jelenti: korábban a keleti és a nyugati kereszténység is terjedt az országban. Az államalapító viszont, részben politikai okokból egyértelműen a nyugati mellett kötelezte el magát. Alatta születik meg a híres döntés: minden tíz falunak emelnie kellett egy templomot.

Emellett elrendelte, hogy vasárnap mindenki menjen templomba, kivéve azokat, akiknek a tűzet kell őrizniük. Aki nem ment misére az verést és hajlevágást érdemelt.

Kétségtelen tehát, hogy volt erőszakos térítés, viszont a lakosság egy része már korábban áttért a kereszténységre.

Hogy miféle belső vívódást jelentett sokaknak, hogy megbirkózzanak a régi vallás hátra hagyásával azt csak sejthetjük. Ahogy híres irodalomtörténészünk Szerb Antal frappánsan megfogalmazta: „a kalandozás hősi századait a befelé való hősiesség összeszorított ajkú századai követték. És mikor megszólalt a magyar hang, a küzdelem már véget ért, a keresztény erkölcs győzött, és a magyar civilizált nép lett”.

Bár az István halálát követő évtizedekben még voltak pogánylázadások, ezeknek a szellemi hátteréről nem sokat tudunk.