Mit is tudunk a magyar ősvallásról?

Szerencsések a nemzetek, amelyek a kezdeti korukról emléket őriznek, vallási hagyományban, folklórban, írott irodalomban. Szerencsések a németek és az angolok, belső történetüket abban a távoli múltban kezdhetik, amikor a kereszténység még nem uniformizálta a nemzeti géniusz minden kifejeződését […]

Ősi mondáinkat nagyobbára a középkorban költötték nyugati szellemű udvari papok, az ősi magyar isteneket pedig a XIX. században találták ki dilettáns költők

írja Szerb Antal a Magyar Irodalomtörténet legelején. A konkrétumok terén pedig valóban keveset tudunk arról, hogy az ősmagyarok vallása miként is épült fel. Viszont a múltat hiába fedi sűrű köd mégis vannak apró részletek, amelyek kitűnnek a homályból. A teljes képet nem tudják megvilágítani,

mégis adnak pár támpontot ahhoz, hogy el tudjuk képzelni, mit is gondoltak a világról az elődeink.

Abban, hogy megismerjük a magyar kultúra ősi gyökereit, például adnak némi mankót az arab földrajzírók feljegyzései. Ők testközelből ismerték a „pogány” magyarságot. Arra viszont sajnos nem éreztek késztetést, hogy részletesen számot adjanak a hitvilágukról.

Ibn Ruszta a X. század elején például csak annyit jegyzett le, hogy a magyarok tűzimádók. De mivel ezt a jelzőt számos más kultúrára is rásütötték, így ez túl sok támpontot nem ad. Ennél már beszédesebb Al-Bakri írása, aki viszonylag részletesen beszámol egy ősmagyar szertartásról:

Ők egy olyan nép, amelynek a magasságos Istenen kívül nincs más istensége. Az ég urában hisznek, és ő az egyetlen hatalmasság. Kerülik a disznóhúsevést, és áldozatokat mutatnak be. Ha valamelyikőjük elé étel kerül, tüzet gyújt, majd kenyere és étele legjavát megragadva a tűzbe veti, legkedveltebb patrónusai nevét mondva.

Hisznek abban, hogy a füst az égbe felszáll, és a hatalmas és magasztos Isten előtt a halott részére raktározódik el, hogy ezáltal őt Isten előnyben részesítse.

A sztyeppei népek hitvilágában gyakran megjelenik az Égisten, ezért népszerű az a feltételezés, hogy a magyarok is neki mutatták be az „ételáldozatokat”.

Ma már egyébként a kutatók úgy sejtik, hogy a sztyeppék kereskedelmi központjaiban a nomád népek találkozhattak a nagy vallásokkal,

így akár a kereszténységgel, a buddhizmussal vagy az iszlámmal is. Ezekből pedig bizonyos elemeket beépíthettek a saját hitvilágukba.

Bálványimádás és ajándék a forrásoknak

A XI. században vagyis Szent István és Szent László idején az ősmagyar kultúra még nem halt ki teljesen, ezért törvényekkel kellett gondoskodni a régi szokások felszámolásáról. Így pontosan tudjuk, hogy az ősi vallás hívei kutak mellett áldozatot mutattak be, illetve ajándékot vittek fákhoz, forrásokhoz és kövekhez. Szent László ugyanis elrendelte, hogy aki így tesz annak egy ökörrel kell fizetnie.

Szent István törvénykönyvéből pedig az derül ki egyértelműen, hogy voltak, akik hamuból jósolták meg a jövőt.

Az embereket erről a szent király egyébként ostorozással igyekezett leszoktatni.

Az Árpád-kori leírásokból az is kiviláglik, hogy a magyarok bálványköveket emeltek. Hogy miféle célból azt nem tudni. Később a krónikáink mindenesetre már úgy tudják, hogy a régi vallás hívei bálványimádók voltak, hisz amikor el akarták vetni a keresztény hitet, akkor a Képes Krónika szerint

megátalkodottan követelték Andrástól és Leventétől, engedjék meg, hadd éljen az egész nép pogány módra, ölhessék le a püspököket és egyháziakat, ronthassák le az egyházakat, vethessék el a keresztény hitet, és tisztelhessenek bálványokat.

A hiedelemvilág részét képezhettek a bűverejűnek gondolt amulettek is, amelyek szép számban kerültek elő a honfoglaláskori sírokból. Voltak, akiket például medveagyarral vagy farkasfoggal temettek el. Ezek olykor ezüstfoglalatba voltak rakva.

Az ősmagyarok kultúrájában voltak szertartások is, amelyeket a jelek szerint férfiak és nők is tarthattak. Egy papnő neve még fent is maradt: Rasdiról viszont főleg annyit tudunk, hogy szörnyű halált halt. Azután, hogy más pogányokkal együtt Vata fia Jánoshoz csapódott Béla király – szintén a Képes Krónika szerint - oly sokáig tartotta börtönbe zárva, amíg saját lábait ette meg, és ott veszett.

A tárgyi és írásos emlékek mellett a nyelvünk is árulkodó lehet.

Ahogy a Helikon kiadásában megjelent "A honfoglalók műveltsége" című könyv felhívja rá a figyelmet: "a magyar nyelv a kereszténység átvételekor számos fogalmat saját szavaival fejezett ki, nem kellett tehát az új hit teljes szókészletét átemelnie nyelvébe. Ez annyit jelent, hogy őseink már a kereszténység átvétele előtt is kidolgozott, bonyolult vallási elképzelésekkel bírhattak."

Ilyen ősi szavunk lehet az isten, a menny, az ördög és a boszorkány.

Vagy épp a táltos is. Ez a szó jóval később a XVI. század után a boszorkányperekben is gyakran felbukkant. Eleinte akiről azt állapították meg, hogy táltos azt elengedték, mert úgy tartották, hogy a táltosok jóra használják a mágiát: gyógyítanak, vagy esőt hoznak, amikor kell.

Általában abból lett táltos, aki valamilyen testi rendellenességgel bírt. Mondjuk egy fölösleges csonttal, például hatujjú kézzel született vagy dupla fogsora volt. Úgy tartották, hogy a táltosok egy része állattá tud változni és lélekcsatákban vesz részt. Egy 1725-ös boszorkányperben egy férfi, aki magát táltosnak vallotta, azt mondta:

A táltosságra nem tanított senkit mert azt az Isten anyja méhében úgy formálja.

Bár a táltos szavunk a honfoglalás előtt megjelenhetett a szókincsünkben, teljes bizonyossággal nem tudjuk megmondani, hogy az ősmagyarok mit értettek alatta, épp úgy ahogy nem tudjuk, hogy régen miféle teremtést vagy lényeket írtak le a kereszténység felvétele előtt a boszorkány és az ördög szavakkal.