Brexit: Még a politikában is ritka otromba blöfföt játszott London is és Brüsszel

Boris Johnson igazi Brexit-arc. Évekig küzdött a kilépési kampányban, boldog volt, amikor a britek a távozás mellett döntöttek, hevesen kritizálta Theresa May kormányfőt annak gyenge kezű Brexit-politikája miatt - majd utódjaként ugyanabba a helyzetbe került, mint May. 

Kénytelen volt újra asztalhoz ülni az EU-val, hogy aztán kénytelen legyen kitenni magát annak a veszélynek, hogy megállapodását (várhatóan szombaton) leszavazza a brit törvényhozás - ennek egyelőre elég nagy volt a valószínűsége.

Zsarolási taktikája nem jött be, Brüsszelben pontosan tudták, hogy az Egyesült Királyságnak nagyobb szüksége van a megállapodásra, mint az EU-nak. 

Johnson hiába próbálta meg azt sugallni, hogy az EU-nak rosszabb lenne a megállapodás nélküli kilépés, ha egyszer pontosan tisztában volt vele - és ezt mindenki tudta -, hogy az ír-északír határkérdés átjárhatósága nem lehet vita tárgya. Londonnak van elég baja, más se hiányzik neki, mint hogy újra fellángoljon az unionisták és az ír nacionalisták közötti ellenségeskedés. Nem kell ehhez az EU, hogy keresztes lovagot játsszon. 

A megállapodást a tegnap kezdődött uniós csúcson jóváhagyták, és az várhatóan szombaton a brit parlament elé kerül.

A csütörtöki állás szerint ott viszont a csekély kormány többséget biztosító északír unionista párt (DUP) ellene szavaz - mint ahogy feltehetően sokan a kormányzó konzervatívok közül is.

Theresa May javaslatát háromszor is leszavazták, ezt követően mondott le és adta át Johnsonnak a kormány vezetését. 

De nézzük, hogy mi is áll London és Brüsszel csütörtöki megállapodásában? Nagyjából ugyanaz, mint amiben Theresa May megállapodott Brüsszellel, eltérések az ír-északír határral kapcsolatban vannak. Vagyis marad az, hogy az Egyesült Királyság az október 31-re időzített kilépés után 2020 végéig, esetleg tovább is, átmeneti időt kap, ami alatt az uniós szabályozás marad érvényben. A britek kifizetik a 39 milliárd font kilépési díjat. Az EU-ban élő brit állampolgárok és a Nagy-Britanniában élő uniós állampolgárok azonos jogokat élveznek. 

Ami változott: Észak-Írország “össszehangolt” marad az egységes uniós piaccal. Kikerült viszont a megállapodásból a híres “backstop”, az a klauzula, amely kritikusai szerint megadta volna a lehetőséget arra, hogy az Egyesült Királyság vámunióban maradjon az EU-val.

E helyett Észak-Írország az Egyesült Királyság vámterülete lesz, ugyanakkor az unióba irányuló termékek belépési pontja is egyben. Ha a brit és az uniós vámszervek úgy ítélik meg, hogy az adott árut az EU-ban értékesítik tovább, akkor az uniós vámszabályokat alkalmazzák rájuk, ha maradnak a brit piacon, akkor továbbra is a brit szabályok érvényesek rájuk. Változás továbbá az is, hogy az északír parlament, amelyet 2017. januárjában felfüggesztettek, újra összeül és négyévente dönt arról: maradjon-e az aktuális kereskedelmi helyzet. 

A megállapodás híre váratlanul érkezett. Az elmúlt hetekben úgy nézett ki, hogy Johnson a megállapodás nélküli kilépésre hajt, ahogy az EU egyik felsővezetője megfogalmazta: “idióta ‘ki a hibás?’ játékot játszott”. Vagyis ment a másikra mutogatás. Johnson azonban tisztában van azzal, hogy az ír-északír kérdés mindenképpen terítékre kerül, jó esetben nem fegyverek közepette. 

Az ír nacionalisták nem fogják tétlenül nézni, hogy határ válassza el Írországot és Észak-Írországot. Az unionisták (a Londonhoz húzó észak-írországi lakosok) pedig attól tartanak, hogy a vámunió inkább Dublin felé löki majd Észak-Írországot. Jó megoldás nincs, csak kevésbé rossz.

Az EU és az Egyesült Királyság éves kereskedelmi forgalma körülbelül 600 milliárd font, míg az ír-északír forgalom alig 5 milliárd. Vajon megérné-e Brüsszelnek hogy a különböző vámokon elbukja ennek egy részét, csak azért, hogy Boris Johnsonra lehessen rosszfiúként mutogatni? Aligha. Pont erre játszott rá a brit miniszterelnök amikor a végsőkig revolverezte az EU-t a a megállapodás nélküli kilépéssel. A nyomásgyakorlásban nagy segítségére voltak a német autógyárak, akik bármit megtennének azért, hogy rendezett brexit menjen végbe. 

Az egész történetben az a legszomorúbb, hogy mindkét fél szinte végig szerencsejátékot játszott.

Olyan ez, mint az amerikai filmekben a chicken game, vagyis amikor két autó megindul egymással szemben és az a tökösebb gyerek, aki később rántja félre a kormányt - ha még tudja. Blöfföltek mindkét oldalon, ráadásul elég piszkos módon. 

A szigetországban Boris Johnson csak az utolsó pillanatban tudta szállítani azt a megállapodást, ami talán egy fokkal jobb, mint amit Theresa May kialkudott. A szent és sérthetetlen Nagypénteki (Belfasti) egyezmény garantálja, hogy az Egyesült Királyság és Írország, (esetünkben Észak-Írország és Írország) között szabadon átjárható a határ. Ezt megkérdőjelezni politikai öngyilkosság lenne. Johnson mégis ezzel játszott. 

Brüsszel szintén blöffölt, ráadásul meglehetősen fantáziátlanul. Miközben pontosan tudta, hogy a Nagypénteki egyezményt a politikai stabilitás érdekében nem szabad felrúgni, úgy csinált, mintha számára ez az egész csak technikai kérdés lenne - vámok és szabályozás. Ez azért rossz stratégia, mert a Brexitet megszavazó brit állampolgárok, vagyis a többség épp elégszer hallotta, hogy a brüsszeli paragrafusok miként fojtják meg a brit növekedést, hogy elhiggye és elfogadja azt, hogy a kilépésnek meg kell fizetni az árát. Vagyis az EU kommunikációja cinikus és közömbös - de minimum hatástalan volt.

A német recessziós veszélyek, a francia sárgamellényes tüntetések, az olasz belpolitikai válság közepette politikailag vállalhatatlan módon, technikai kérdésként kezelték a brit kilépést. 

Brüsszel azt kommunikálta, hogy felkészült a hard-brexitre, ez azonban szintén blöff. A közös piac nincs abban a helyzetben, hogy a szigetországgal kiépített beszállítói láncok elszakadjanak, hogy egy olyan fontos kereskedelmi partnert büntessen, mint Nagy-Britannia. Teljes félreértésben volt - van - a  brüsszeli elit, amikor azt mutatja, hogy a megállapodás nélküli kilépés valamiféle erőpróba lenne az EU számára, amelyben az a feladata, hogy bármi áron védelmezze Írországot - miközben pont Írország lenne az, aki a cechet fizetné, ha megállapodás nélkül menne végbe a kilépés. 

Johnson viszont arra számított, hogy Brüsszelt álláspontja megváltoztatására csak egy olyan kommunikáció veheti rá, amely hihető fenyegetést tartalmaz - a britek tényleg hajlandók megfizetni a kilépés, akár a megállapodás nélküli kilépés árát is. 

A Brexit ráadásul olyan nagy falat, hogy se Maynek, se Johnsonnak nem sikerült azzal foglalkoznia, hogy az állampolgárok számára egy hihető vízióval álljon elő a kilépés utáni Nagy-Britanniáról. A bizonytalanság így a brit politikai elit további szakadásához vezetett: megerősödtek a Liberális Demokraták, tovább gyengültek és oszladoztak a konzervatívok. 

A Brexit során összekeveredett a bátorság és az őrület.

Thuküdidész, a görög történetíró szerint bátorság az, amikor tiszta képed van arról, hogy mi vár rád, és ennek tudatában mész tovább. E definíció alapján a Brexit nem bátorság, hanem botorság. Johnson és Juncker egyezményével talán valami látszik abból, hogy mi vár rájuk továbbhaladva az úton - már ha a brit parlament is így gondolja.