Elosztó szerepre törekszik Törökország – A háború árnyékában Ankara újraosztaná a lapokat

Törökország számára az iráni háború első pillantásra inkább tehernek tűnik, mint lehetőségnek. A konfliktus megnövelte az energiaárakat, ezáltal jelentős nyomást helyezett az inflációval, valamint a sérülékeny devizával amúgy is küzdő török gazdaságra, aminek köszönhetően Recep Tayyip Erdoğan elnök mozgástere is szűkült a 2028-as választások előtt.

Rövid távon Ankara számára ez fájdalmas forgatókönyv: drágább import, nyugtalanabb piacok, bizonytalanabb regionális környezet.

Régi álom válhat most valóra

A török vezetés mégsem pusztán problémaként tekint a háborúra és erre minden oka megvan.

A régi regionális útvonalak ugyanis éppen most értéktelenednek el, az új közvetítők pedig felértékelődnek. Ankara pedig nagyon szeretne az új nyertesek közé tartozni.

A legfontosabb lehetőség az energiakereskedelem területén rajzolódik ki - mutat rá a Middle East Institute elemzése.

Törökország energiahordozók tekintetében jelentős fogyasztónak számít, miközben erősen importfüggő ország: a gáz és az olaj, általában véve az energetikai biztonság jelentős részben külső szereplőktől függ.

Ez hosszú ideje stratégiai kiszolgáltatottságot jelent, miközben Ankara régóta dédelgetett terve éppen az, hogy ne egyszerű végfelhasználó, hanem regionális elosztóközpont legyen.

Erdoğan elnök politikájának egyik visszatérő eleme, hogy Törökország földrajzi helyzetét hídként használhatja ki Kelet, Dél és Európa között. A Hormuzi-szoros megbénulása vagy részleges kiesése most éppen ezt az álmot válthatja valóra.

Amikor a tengeri útvonalak sérülékennyé válnak, hirtelen minden szárazföldi kerülőút felértékelődik. Innen nézve Törökország többé nem periféria, hanem átjáró lesz.

Szaúd-Arábia és az Egyesült Arab Emírségek már ma is rendelkezik a Hormuzi-szorost megkerülő vezetékekkel, vagyis nem Törökországon át vezet az egyetlen menekülőút. Csakhogy ezek a rendszerek legfeljebb enyhíteni tudják a kiesést, teljesen kiváltani nem.

A Hormuzi-szoroson normál helyzetben naponta mintegy húszmillió hordó olaj és finomított termék halad át, ezt egyetlen alternatív infrastruktúra sem tudja egy csapásra pótolni. A törökök ezért most azt hangsúlyozzák, hogy országuk szerepe nem pusztán kiegészítő lehet, hanem középtávon strukturális jelentőségű.

Ennek egyik eleme a Kirkuk–Ceyhan vezeték felértékelődése, másik pedig az a régi török elképzelés, hogy a katari gázt valamilyen szárazföldi vagy kombinált útvonalon Törökországon keresztül lehessen továbbítani Európa felé. Ezek ma még inkább lehetőségek, mint kész projektek, de a háború éppen azzal változtat a helyzeten, hogy a korábban túl drágának, bonyolultnak vagy túl bizonytalannak tartott megoldások egy csapásra komolyan vehetővé váltak.

Peremhelyzet helyett összekötő szerep

Ebben a folyamatban Ankara kezére játszik a TurkStream szerepének növekedése is.

Az orosz gáz török közvetítéssel továbbra is utat talál Európa felé és a növekvő tranzitszámok azt jelzik, hogy a háború nemcsak a közel-keleti, hanem az európai energiapiaci egyensúlyokat is átrendezi. Török szemszögből ez fontos politikai üzenet. Ankara nem egyszerűen fogyasztó, hanem olyan köztes hatalom, amelynek infrastruktúrájától egyre több ország függ. Ez az a szerep, amelyet Erdoğan régóta keres. Az más kérdés, hogy a tervbe vett nagyberuházásokhoz, bizalom és hosszú távú politikai stabilitás is kellene.

A kereskedelem szintén profitálna az elnök nagyszabású terveiből.

A törökök által támogatott iraki fejlesztési út, amely Bászrát kötné össze Törökországgal, majd onnan Európával, eddig inkább távlati tervnek tűnt, semmint valódi regionális sikersztorinak. A projektet fékezte a finanszírozás bizonytalansága és Irán ellenérdekeltsége is, hiszen Teherán joggal tarthatott attól, hogy egy új török-iraki korridor bevételeket és befolyást von el tőle. A háború azonban itt is mindent felülírt. Ha a Perzsa-öböl és a Vörös-tenger térsége egyszerre válik kockázatosabbá, akkor minden olyan útvonal felértékelődik, amely szárazföldön, ellenőrizhetőbben és kiszámíthatóbban viszi tovább az árut.

Ankara itt is ugyanazt a szerepet kínálja fel magának, mint az energiában: a térség bizonytalan pereméből nélkülözhetetlen összekötővé akar válni.

A térség pénzét is gondozná Ankara

A hadiiparban talán még látványosabb lehetőségek rejlenek. Az iráni háború az Öböl-államok számára is kijózanító tapasztalat: a rakéták, drónok és kritikus infrastruktúrát érő csapások világában a biztonság napi költségvetési kérdéssé vált. Törökország pedig évek óta igyekszik úgy megjelenni a térségben, mint rugalmas, politikailag kevésbé ideológia-vezérelt, ám technológiailag egyre versenyképesebb fegyverszállító. A Baykar, az Aselsan vagy az Otokar márkák ma már világszerte ismertek. A szaúdi, emírségi és katari kapcsolatok már eddig is erősödtek, a háború pedig újabb lökést adhat ennek.

Nemcsak a nagy platformok, drónok, rakétarendszerek és hadihajók iránt nőhet a kereslet, hanem a kisebb lőszer- és robbanóanyag-gyártó cégek előtt is megnyílik az út. Törökország itt nemcsak exportbevételt lát, hanem politikai befolyást is: aki fegyvert ad, az kapcsolatot és függőséget is épít.

Van még egy, talán kevésbé látványos, de annál beszédesebb török ambíció: Törökország szerepének növelése a pénzvilágban. Erre most bőven van is esély, mivel a dúsgazdag közel-keleti államokban jelenleg hatalmas a fejetlenség. A gond csak az, hogy miközben a kockázatok megnőttek az Öbölben, Törökország saját krónikus problémái sem tűntek el.

A befektetőket számos körülmény továbbra is elbizonytalaníthatja, a török intézményekbe vetett bizalom nélkül pedig nem lehet regionális pénzügyi központot építeni.

Ezért Ankara helyzete egyszerre ígéretes és ellentmondásos. A háború valóban megnyithat előtte olyan ajtókat, amelyek békeidőben zárva maradtak volna. Ugyanakkor ezek a lehetőségek csak akkor válhatnak valódi nyereséggé, ha Törökország képes kezelni a saját belső gyengeségeit is.