Menedzselt bizonytalanság: Trump és a Tajvan-szoros új egyensúlya

Amikor 2022 augusztusában Nancy Pelosi, az amerikai Demokrata Párt veterán politikusa Tajvanra látogatott, az évtizedek óta lebegtetett fegyveres konfliktus érzékelhető közelségbe került. A szigetet saját tartományának tekintő Kínai Népköztársaság a Joe Biden vezette demokrata kormány lépését diplomáciai legitimációként értelmezte, és nagyszabású katonai mozgósítással válaszolt: hadihajók jelentek meg Tajvan körül, repülőgépek százai lépték át az azonosítási zónát, ballisztikus rakétákat lőttek át a sziget felett. A katonai demonstrációt kemény diplomáciai üzenetek, gazdasági szankciók és kibertámadások kísérték - mutat rá Buzna Viktor az elemzésében.

A negyedik tajvani válság következményei máig érezhetők: azóta több alkalommal is hasonló intenzitású hadgyakorlat zajlott a térségben.

Három évvel később, 2025 decemberében Donald Trump, immár második elnöki ciklusát kezdve, 11 milliárd dolláros fegyverexportot engedélyezett Tajvan számára. Alig telt el pár hónap és – a hírek szerint – Washington ezt egy újabb, rekordösszegű, 14 milliárd dollár értékű fegyvercsomaggal egészíti ki.

Ez arra utal, hogy az Egyesült Államok a katonai dimenzióban következetesen mélyíti a tagadásra épülő elrettentést, még akkor is, ha más csatornákon párhuzamosan a feszültség csökkentésére törekszik.

A tavaly év végén elfogadott csomagban ugyanis nagy hatótávolságú rakétarendszerek (köztük a HIMARS és az ATACMS) is szerepelnek, amelyek egy részét a hírek szerint a kínai szárazföldhöz közeli offshore szigetekre telepíthetik. A mintegy 300 kilométeres hatótávolság révén ezek a rendszerek több kínai nagyvárost is elérhetnek. Az ötödik tajvani válság azonban elmaradt. Bár Kína keményen reagált – reakciójában erőkimutatás és fenyegető retorikai elemek egyaránt megjelentek -, de a Pelosi-vizithez képest Peking konstruktív maradt. Hszi Csinping telefonon egyeztetett Trumppal, a katonai demonstrációt ezúttal közvetlen nagyhatalmi párbeszéd kísérte.

Pedig egyes kritikusok már korábban arra figyelmeztettek, hogy Trump túl kemény stratégiát követ Kínával szemben. Az óvatosságra intők attól tartanak, ha Washington megpróbálja sarokba szorítani nagyhatalmi riválisát, drasztikusan növelni fogja egy Tajvan elleni invázió valószínűségét.

Ez a nézet már 2017-et követően, az első Trump-adminisztráció alatt megjelent. Akkor számos, kemény politikai és retorikai lépésre sor került, aminek védelmi-katonai pillére az úgynevezett tagadásra épülő elrettentés (strategy of denial) koncepció volt. Az amerikai stratéga, Elbridge Colby nevéhez fűződő elképzelés az Egyesült Államok 2018-as védelmi stratégiájában is megjelent, s azóta az Egyesült Államok, Kína és Tajvan közötti háromoldalú stratégiai viszonyrendszer gerincét képezi.

A koncepció lényege, hogy az indo–csendes-óceáni térségben az Egyesült Államok és regionális partnerei olyan mértékben növeljék katonai képességeiket az úgynevezett első szigetlánc mentén, amely eleve megakadályozza egy gyors kínai katonai áttörés lehetőségét Tajvan ellen.

A hangsúly ezért a tajvani védelmi képességek megerősítésére és az aszimmetrikus elrettentésre kerül. A 2026 januárjában publikált amerikai nemzetbiztonsági stratégia ezt a megközelítést intézményi szintre emeli: a dokumentum a Kínával való katonai versengést a hosszú távú stratégiai prioritások közé sorolja, és kiemelt szerepet szán Tajvan védelmi képességeinek fejlesztésének.

A koncepció kritikusai úgy látják, hogy az leépíti az évtizedek óta alkalmazott, úgynevezett stratégiai bizonytalanság doktrínáját. Ezt először az 1979-ben elfogadott Tajvan Kapcsolat Törvény (Taiwan Relations Act) rögzítette. Lényege, hogy Washington nem vállal automatikus katonai garanciát Tajvan védelmére, ugyanakkor nem zárja ki a beavatkozás lehetőségét sem.

A stratégiai bizonytalanság célja tehát az, hogy mind Peking, mind Tajpej számára fennmaradjon a kalkulációs kényszer. Ezáltal a három szereplő kapcsolatrendszere egy stratégiai háromszögként értelmezhető, melyben az Egyesült Államok, Kína és Tajvan autonóm szereplőként alakítják egymás mozgásterét.

Washington döntései egyszerre hatnak a Pekinggel folytatott nagyhatalmi versengésre és a Tajvannal fenntartott biztonsági kapcsolatra, miközben a sziget saját politikai és katonai lépései is módosítják a teljes rendszer kockázati szerkezetét. Ebből következik, hogy Washington stratégiája négy irányba mozdulhat el:

• A bizonytalanság csökkentése Kína oldalán, ami Tajvan számára növeli a sérülékenységérzetet.
• A bizonytalanság csökkentése Tajvan oldalán, ami Peking számára jelent reputációs és biztonsági kockázatot.
• A bizonytalanság egyidejű csökkentése mindkét oldalon, ami a regionális stabilitás szempontjából a legkedvezőbb, de diplomáciai szempontból a legnehezebben kivitelezhető.
• A bizonytalanság növelése mindkét oldalon, ami a chicken game dinamikáját az eszkaláció irányába tolja.

Ebben az értelmezésben a stratégiai bizonytalanság nem pusztán kétoldalú eszköz, hanem a háromszög egyensúlyának szabályozására szolgáló paraméter. Ebben az elemzésben amellett érvelünk, hogy a Kína regionális izolációját célzó tagadásra épülő elrettentés stratégiája csak egy része ennek a háromoldalú kapcsolatrendszernek. A második Trump-adminisztráció tehát a tagadásra épülő elrettentés stratégiáját a teljes háromoldalú kapcsolatrendszeren belül alkalmazza, s ennek segítségével a harmadik forgatókönyv, vagyis a kétoldalú bizonytalanságérzékelés mérséklésének irányába tesz lépéseket.

Célja tehát nem a stratégiai bizonytalanság felszámolása.

Ezzel szemben, az eddigi lépésekből egyfajta kötéltánc rajzolódik ki: Washington patikamérlegen adagolt lépésekkel kalibrálja a bizonytalanság mértékét a szoros mindkét oldalán. Első lépésként érezhetően lecsavarta a Tajvan körüli politikai zajszintet. Ez Tajpej számára kedvezőtlen jel volt, hiszen a sziget külpolitikájának egyik alapelve a nemzetközi figyelem fenntartása. Pekingben viszont pozitív fogadtatásra talált az amerikai retorikai visszafogottság.

Washington ezért Tajpejnek tett gesztusokat. Decemberben jóváhagyásra került a 11 milliárd dollár összegű fegyvercsomag, ezzel jelezve, hogy a politikai zajszint csökkentése nem egyenlő a stratégiai elfordulással. Következő lépésével Trump ismét Pekingnek kedvezett. Az áprilisra tervezett kínai látogatás kapcsán ugyanis arról beszélt, hogy a Hszi Csin-pinggel tervezett találkozón a Tajvannak szánt jövőbeli fegyvereladások kérdése is napirendre kerülhet.

Tajvani elemzők közben arra figyelmeztettek, hogy ez a lépés ütközhet az 1982-ben rögzített hat biztosíték (Six Assurances) egyik alapelvével, amely kimondja: az Egyesült Államok nem egyeztet Pekinggel a Tajvannak szánt fegyvereladásokról.

Mikor már a sajtó és az elemzők a kétoldalú találkozó pontjait latolgatták, kiderült, hogy a csúcsot elhalasztják. A legutóbbi hírek pedig már arról szólnak, hogy Trump májusban mégis Pekingbe érkezik. Hasonló kettősség jelenik meg a gazdasági dimenzióban is. A tervezett Trump–Hszi csúcstalálkozó előkészítésekor felmerült egyes, Kínát érintő technológiai korlátozások ideiglenes felfüggesztése. Mivel a technológiai tér a nagyhatalmi rivalizálás legfontosabb terepe, a gesztus Peking irányába tett taktikai nyitásként értelmezhető. Közben Trump Tajvannal szemben vámfenyegetéseket jelentett be, bizonytalanságot keltve Tajpejben. Ezt hamarosan a tárgyalásos rendezés hangsúlyozása erősítette Tajvan gazdasági integrációját és stratégiai jelentőségét.

Ennek végeredménye egy februárban megkötött, kétoldalú kereskedelmi megállapodás volt: Tajvan és az Egyesült Államok közötti kölcsönös kereskedelmi megállapodás (Reciprocal Trade Agreement) egységes, 15 százalékos amerikai vámtarifát rögzít a tajvani exportokra, miközben a sziget jelentősen megnyitja piacát az amerikai ipari és mezőgazdasági termékek előtt.

Trump tehát hetek alatt képes egy stratégiai fordulat látszatát elhitetni. Kiszámíthatatlan ritmusban, mindkét fél felé fenyegetéseket és gesztusokat adagol, ezzel biztosítva a stratégiai bizonytalanságot. A minta tehát a stratégiai háromszög következetes működési elvévé vált: a nyomásgyakorlást mindig kontrollált párbeszéd követi.

A második Trump-kormány célja így nem a bizonytalanság felszámolása, hanem annak tudatos menedzselése.

A stratégia egyfajta dimenzionális újrahangolásként értelmezhető: miközben katonai szinten az Egyesült Államok a „siker tagadására” épülő stabil elrettentési struktúrát épít, a diplomáciai és gazdasági térben továbbra is fenntartja a stratégiai bizonytalanságot.

Tajvan irányába konkrét képességfejlesztés, Peking irányába alkukészség – ez a kettős megközelítés biztosíthatja Washington számára a kontrollt a konfliktus felett, ugyanakkor a stratégia a helyzet feletti teljes ellenőrzést, folyamatos információáramlást követel.

Az évtizedek óta működő amerikai intézményrendszerek átalakítása tehát kockázattal jár, s csak akkor válhat fenntarthatóvá, ha Washingtonnak sikerült új, fenntartható egyensúlyt kialakítania a térségben.