Pandora szelencéjét feszegeti Washington – Dominót indítana el a kurdok felfegyverzése

Ahogy hétről-hétre húzódik a háború Iránban, úgy erősödik annak a forgatókönyvnek a valószínűsége, hogy az Amerikai Egyesült Államok és Izrael kizárólag a levegőből nem tudja elérni háborús céljait, és

előbb-utóbb valamilyen szárazföldi akcióra kerül sor.

Ám a nehéz terepre nem szívesen küldené a katonákat Donald Trump, legalább is erre következtethetünk abból, hogy az elmúlt hetekben többször is megemlítette: kurd milíciákat is felfegyverezne erre a célra.

A történelmi tapasztalatok óva intenek

Az ötlet nem alap nélküli, számos érv szól a kurdok mellett. Fegyveres csoportjaik már most is ott állomásoznak az Irakkal közös határ mentén, és nem is áll tőlük távol Irán megtámadása, amivel régi sérelmeket törlesztenének.

A War on the rocks katonai szakportál elemzése ugyanakkor arra hívja fel a figyelmet, hogy egy ilyen lépés katasztrófához vezetne.

Ennek megértéséhez komolyan kell venni azt, amit a politikatudomány tanít arról, hogy miképpen reagálnak a kormányok az etnikai kihívásokra, valamint azt is, mitől tartanak Irán szomszédai.

Lássuk tehát a múltbéli tapasztalatokat. Az 1979-es iráni iszlám forradalom baloldali ellenfelei egyszer már próbálkoztak valami hasonlóval, aminek a vége katasztrófa lett. Ezek a csoportok úgy próbálták ellensúlyozni a kibontakozó iszlám forradalmat, hogy etnikai felkeléseket támogattak, különösen a nyugat-iráni kurdok körében.

A hatás viszont a várt ellenkezője volt: ahelyett, hogy leállította volna a forradalmat, Khomeini addig széthúzó táborát mozgósította, és megszilárdította a Forradalmi Gárda helyzetét.

Amikor 1979 májusában megalakult a Forradalmi Gárda, ideológiailag elkötelezett forradalmi önkéntesek laza csoportja volt, kevés katonai kompetenciával. Ám éppen a nyugat-iráni kurd és arab kisebbségek etnikai felkelései formálták valódi erővé a Gárdát. Az 1979–1980 közötti kurd felkelés leverése alapozta meg az új katonai szervezet legitimitását a hagyományos fegyveres erőkön kívül.

A kurd játszma könnyen az eredeti szándék ellentétét válthatja ki:

belülről azzal, hogy nacionalista mozgósító jelszót ad a rezsim keményvonalasainak, kifelé pedig azzal, hogy pánikot gerjeszt Irán több nemzetiségű szomszédjai körében.

Ezek hosszú távon inkább ajándékot jelentenének Teheránnak, mintsem kiütéses csapást. Irán már megmutatta, hogy érti ezt a logikát. A rezsim megelőző csapást mért a kurd állásokra az iraki Kurdisztánban még azelőtt, hogy bármiféle betörés megkezdődött volna, jelezve minden Iránon belüli etnikai kisebbségnek, hogy a külső hatalmakkal való együttműködés következményei súlyosak lesznek.

Egy amerikai támogatással végrehajtott kurd betörés Irak felől tehát pontosan azt a narratívát adná a rezsim kezébe, amelyre az újbóli konszolidációhoz szüksége van.

Ráadásul a CIA csak kézi fegyvereket adott a kurd erőknek, amelyek létszáma néhány száz és néhány ezer fő között mozog. A kurdok Irán lakosságának nagyjából 10 százalékát teszik ki. A betörés elég nagy lenne ahhoz, hogy felszítsa az iráni nacionalizmust, de túl kicsi ahhoz, hogy ténylegesen veszélyeztesse a rezsimet.

A szomszédok sem örülnének

Washington azon szándéka, hogy etnikai kisebbségeket használjon destabilizáló eszközként, nem kerülte el Ankara, Bagdad vagy Iszlámábád figyelmét sem.

Törökország aggodalma a legerősebb.

A Kurdisztáni Szabad Élet Pártja (PJAK) az egyik szóba került csoport, amely szoros szövetségben áll a Kurdisztáni Munkáspárttal (PKK). Azzal a kurd szeparatista mozgalommal, amelyik négy évtizedig tartó felkelést vívott Ankara ellen, és amelynek bizonytalan felbomlása egy törékeny, még csak csírájában létező békefolyamatot hagyott maga után.

A regionális bonyodalmak az amerikai tervek napvilágra kerülésével tovább nőttek.

Irak nemzetbiztonsági tanácsadója már utasította a kurd régiót, hogy ne engedje át a határon az iráni kurd fegyvereseket, miközben iraki tisztviselők az amerikai támogatást a CIA 1980-as években elkövetett, afgán dzsihádistákat segítő műveleteihez hasonlították.

Pakisztán helyzete a leginkább meghatározó, ugyanakkor a legkevésbé látványos. Irán Szisztán–Beludzsisztán tartománya és Pakisztán Beludzsisztánja közös felkelői ökoszisztémát alkot.

Az Iráni Forradalmi Gárda a múltban pakisztáni biztonsági erőkkel együttműködve tartotta kordában a Jaish al-Adl felkelést az iráni oldalon.

A Jaish al-Adl időközben már egyesült kisebb beludzs csoportokkal, és „Népi Ellenállási Front” néven márkázta át magát, széles iránellenes koalícióként. Az ENSZ arra figyelmeztetett, hogy az iráni instabilitás nagyszabású népmozgásokat indíthat el Beludzsisztán felé. Az elmúlt napokban már közel ezer pakisztáni állampolgár lépte át a Taftan határátkelőt Beludzsisztán felé, konvojaiknak pedig biztonsági okokból megtiltották az éjszakai haladást.

Ha Washington azt az üzenetet küldi, hogy kész az elszakadásra törekvő etnikai erőket felfegyverezni ellenfelei destabilizálása érdekében — ma a kurdokat, holnap pedig ki tudja, kit —, akkor

Iszlámábádnak azt is mérlegelnie kell, hogy vajon legközelebb a beludzs szeparatisták következnek-e.

Új szintet jelent a többfrontos válság

Az etnikai konfliktusok támogatása jó eséllyel kiszámíthatatlanabbá és regionálisan szélesebbé tenné a konfliktust.

Ha Washington kurd milíciákra támaszkodva szárazföldi frontot nyitna, az nem csökkentené, hanem inkább növelné annak esélyét, hogy Irán a háborút aszimmetrikus eszközökkel tovább terebélyesíti:

az energetikai infrastruktúra elleni támadásokkal, a szállítási kockázatok növelésével. A konfliktus már most felforgatta a hajózást. Egyes öböl menti útvonalakon a konténerdíjak a többszörösükre ugrottak, a háborús kockázati biztosítás, az üzemanyag-felár és a torlódások miatt. Ha ehhez még egy kurd szárazföldi front is társulna, az a piac szemében azt jelentené, hogy

a konfliktus már nem lezárható gyors légiháború, hanem többfrontos regionális válsággá vált.

Arról nem is beszélve, hogy a kurdok bevetése könnyen szétfeszíthetné azt a regionális együttműködést, amely épp a kereskedelmi és energiafolyosók stabilizálásához kellene. Az Atlantic Council szerint ha Ankara, Bagdad vagy Iszlámábád úgy érzékeli, hogy Washington etnikai szeparatizmust használ geopolitikai eszközként, akkor nem biztosítaná az exportútvonalakat, a határforgalmat, a tengeri védelmet és az alternatív szállítási csatornákat.