Több a férfi szingli, mint a nő, de kevesebben élnek így, mint ahányan egyedülállók

Minden szingli egyedülálló, de nem minden egyedülálló szingli – ez egy olyan alapvetés, amit fontos megtenni, amikor arra keressük a választ: nő-e a Magyarországon a pár nélkül élők száma, és ha igen, miért? 

Kit is tekintünk szinglinek? Rövid Irén szociológus, a KSH elemzője két tanulmányt is szentelt a témának, így hát érdemes az ő definícióját alapul venni:

szingli az a 20 és 40 év közötti férfi vagy nő, aki még nem kötött házasságot, nem élt tartós párkapcsolatban, nem született gyereke, és egyedül lakik. Ezen meghatározás alapján a legutolsó, 2011-es népszámlálás idején 201 ezer szingli élt hazánkban. 

A szociológus az adatokból arra a következtetésre jutott, hogy az átlagos magyar szingli 30 éves, érettségizett vagy diplomás, 21 évesen kezdett dolgozni, 24 évesen költözött el otthonról – és férfi! 

Kiderült az is, hogy a legtöbb szingli nagyobb városokban lakik, Rövid Irén térképre is vitte, hol, milyen a szinglik aránya. 

Az egyedülállók csoportja sokban különbözik a szinglikétől – ez már Murinkó Lívia kutatásaiból derül ki. A Népességtudományi Kutatóintézet munkatársa konkrétan a 30 és 50 év közötti egyedülállókat vizsgálta, és azt találta, hogy közülük nem mindenki társtalan, bár negyedük-harmaduk nem él házasságban vagy élettársi kapcsolatban, és kétötödüknek még sosem volt tartós párkapcsolata. 

Minden korcsoportban vannak egyedülállók, a jelenség tehát nem csak a fiatalokat érinti. A 2016-os mikrocenzus adatai szerint a nők 28 százaléka, a férfiak 45 százaléka 30 év alatti ebből a csoportból, viszont a nők több mint fele, míg a férfiak negyede 50 éves vagy idősebb, és csak az egyedülálló nők 19 százaléka, illetve a férfiak egyharmada tartozik a 30 és 50 év közötti korcsoportokba. 

A kapcsolatok halasztása és növekvő bomlékonysága miatt 2001 és 2011 között megnőtt a harmincas és a negyvenes éveikben járó egyedülállók száma, de az életforma terjedése a 2010- es években megállt. Murinkó Lívia szerint mára kialakulóban egy új „standard” párkapcsolati magatartás és életút, amelyben az egyedülálló életforma is helyet kap. 

Ennek ellenére az egyedülállók mintegy fele szeretne három éven belül összeköltözni egy partnerrel, házasságkötést pedig a férfiak harmada és a nők negyede tervez. Az ilyen lépésektől a legtöbben azt várják, hogy boldogabbak, elégedettebbek lesznek, javul a szexuális életük. A nők az anyagi helyzetük javulásában is bíznak, a férfiak pedig úgy gondolják, hogy a szüleik és a környezetük, a barátaik jobb véleménnyel lennének róluk. 

Érdekes, hogy azok a nők, akik még nem éltek tartós kapcsolatban, magasabb iskolázottságúak, mint a hasonló helyzetű férfiak, és a nők inkább nagyvárosokban élnek.

A korábban kapcsolatban éltek közül az egyedülálló nők általában gyermekükkel egyszülős családot alkotva élnek, míg a férfiak nagyobb valószínűséggel egyedül vagy a szüleikkel. Az ezredforduló óta azonban csökkent a „mamahotelben” élők, vagyis a szüleikkel közös háztartásban lakók aránya. 

Abban, hogy a nők ma minden korábbinál nagyobb arányban vállalják az önálló életet, több tényező is szerepet játszik. Mint Utasi Ágnes a fiatal egyedülálló nők párkapcsolati esélyeit vizsgáló tanulmányában megállapította, egy évszázaddal ezelőtt még egyetlen társadalmi rétegből sem akadt sok olyan nő, aki egyszemélyes háztartásában saját jövedelméből meg tudott volna élni. 

A lányok számára célt, egyszersmind megélhetést és egzisztenciát alapvetően a házasság jelenthetett. A gazdasági-társadalmi feltételek az elmúlt évszázadban, s főleg az elmúlt évtizedekben azonban jelentősen megváltoztak, velük változtak a párkapcsolatok, változott a házasság, s különösen sokat változott a fiatal nők életvitele. 

Ma a nők közül sokan a húszas éveikben még főiskolára, egyetemre, más különféle tanfolyamra járnak, majd – különösen a diplomások – karriervágyakkal élnek, nem sietnek korán házasságot kötni, későbbre tervezik a gyermekvállalást is. Jelentős mértékben emelkedett a saját jövedelemmel rendelkező nők aránya. Emellett a társadalmak is mind többek számára biztosítják a gazdasági függetlenséget, önállóságot a különféle, alanyi jogon járó segélyekkel, juttatásokkal, amelyek hatására minden korábbinál többen képesek – persze a munkából, munkaerőpiacról kiesettek csak „éppen hogy” – önfenntartóak lenni. 

Utasi Ágnes is arra a következtetésre jut, hogy az egyedülálló harmincas nők túlnyomó többsége nem „szingli” hajadon, hanem gyermekét egyedül nevelő anya, miközben a hasonló korú egyedülálló férfiak túlnyomó többsége még független, nőtlen. A jövőre vonatkozó párkapcsolati esélyek különbsége a két nemnél ebből nyilvánvaló.