Két hatalom Afrika északi kapujában – Erősödő külföldi befolyás Líbiában

Moammer Kaddáfit 2011-ben távolították el a hatalmából, de a forradalom nem érte el a kitűzött célokat. Az ország mély megosztottságba süllyedt, és a lakosság a különböző politikai erők, valamint a geopolitikai csatákat vívó nemzetközi felek fogságába esett.

A második polgárháború káoszában

Az ország nemzetközi szinten elismert kormánya Tripoliban működik. Ugyanakkor az Abd al-Hamíd Dbeibeh vezette Nemzeti Egység Kormánya (GNU) hiába élvezi az ENSZ támogatását, csak néhány fontosabb intézményt képes irányítani (például a központi bankot és a nemzeti olajtársaságot).

Líbia keleti és déli területein viszont a parlament és Halífa Haftar tábornok bír meghatározó befolyással, aki fontos olajmezőket és kikötőket tart az ellenőrzése alatt. Az országban több tucat katonai létesítmény is található, amelyeket külföldi erők osztottak el maguk között. Ezek nyugaton török, keleten és délen az orosz erők fellegváraivá váltak.

Kaddáfi bukása óta (akit 2011. október 20-án megöltek) a líbiaiak hozzáfogtak első ideiglenes kormányuk felállításához az Általános Nemzeti Kongresszus keretein belül. 2012-ben demokratikus úton megválasztották a parlamentet, amely egy ideiglenes alkotmányos nyilatkozatra támaszkodott. Ennek célja az lett volna, hogy megteremtse az utat egy végleges alkotmány kidolgozásához és gyorsan lezárja az átmeneti időszakot. A belső ellentétek viszont hamar felszínre kerültek, ami abban mutatkozott meg, hogy a különféle fegyveres csoportok igyekeztek magukhoz ragadni a hatalmat, folyamatosan beavatkoztak az átmeneti kormányok és a parlament munkájába.

2014-et követően a képviselőház áttette üléseit a Líbia keleti részén található Tobrukba, és Halífa Haftart nevezte ki a „Nemzeti Hadsereg” főparancsnokának. A helyzet akkor vált még bonyolultabbá, amikor a képviselőház saját kormányt alakított, amely Bengáziban kezdte meg működését, míg ezzel párhuzamosan egy Tripoliban lévő kormány is működött. A konfliktus elmérgesedett és kezdetét vette a második líbiai polgárháború (2014–2020), amelyben elsősorban a már említett két egymással versengő kormányzat és az őket támogató milíciák vettek részt.

Külföldi érdekek hálójában

2020 októberében tűzszüneti megállapodást írtak alá, de hamarosan újra megosztottság alakult ki, amelyhez az is hozzájárult, hogy a 2021 végére tervezett elnöki és parlamenti választások elmaradtak.

Az elmúlt másfél évtizedben a különböző külföldi érdekek erőteljes hatást gyakoroltak a líbiai helyzetre. Törökország fenntartotta katonai jelenlétét az ország nyugati részén, és folyamatosan támogatta a nemzetközileg elismert tripoli székhelyű kormányt, ugyanakkor egyre nagyobb nyitottságot mutatott Halífa Haftar politikai blokkjával szemben is.

Másrészt Oroszország befolyása fokozódott több katonai bázison. Főként Haftarral működtek együtt, de Tripoli felé is nyitottak maradtak. Elsődleges céljuk, hogy tartós befolyást építsenek ki a Földközi-tenger déli peremén, ugyanis Oroszország afféle kapuként tekint Líbiára, amelyen keresztül más régiókhoz, például a szubszaharai Afrika területéhez is könnyebben hozzáfér.

Emellett más nemzetközi szereplők, például Katar, az Egyesült Arab Emírségek, Egyiptom és Franciaország is kivette a részét a felek közötti konfliktus alakításában.

A politikai megosztottság gazdasági következményekkel is jár. Líbia stabilizációját elvileg elősegíthetné az energiaszektorának stabilizálása, ám az olaj- és gázmezők feletti ellenőrzés kérdése önmagában is konfliktusforrás lehet. Az ebből származó bevételek rendkívül fontosak az állam működése szempontjából, így az ágazat irányításáért folyó verseny központi szerepet kapott mind a belső hatalmi körök, mind a külföldi szereplők stratégiájában.

Nyitás a világ felé: olaj- és gázszerződések

Líbia nemrégiben többoldalú megállapodásokat írt alá, amelyek célja az energiatermelés fellendítése és a nemzetközi vállalatokkal közös partnerségek elmélyítése. A líbiai nemzeti olajtársaság megállapodást írt alá a francia TotalEnergies-szel és az amerikai ConocoPhillips-szel. Ezek célja, hogy megerősítsék a hosszú távú beruházási kötelezettségvállalásokat és támogassák a nagyobb termelést Wahában, Líbia egyik legfontosabb stratégiai olajtermelő területén.

Továbbá fontos fejlemény, hogy az olasz energiaóriás, az Eni és a katari állami tulajdonban lévő QatarEnergy tengeri kutatási engedélyt nyert Líbia partjainál. Az észak-afrikai arab ország célja, hogy a napi olajtermelést a jelenlegi 1,4 millió hordóról 2026 végére 1,6 millió hordóra növelje, ezzel visszaállítva a 2011-es válság előtti szintet.

A koncessziós szerződések megkötése és az olajtermelés fellendítése mellett a szembenálló felek együttműködésére is szükség lenne ahhoz, hogy Líbia kimozduljon a holtpontról. A párizsi Élysée-palotában nemrégiben ezzel kapcsolatban mindkét oldal egy „produktív megbeszélésen” vett részt, amelyek célja Líbia egységének megteremtése és hosszú távú stabilitásának támogatása volt. Az ügyhöz közel álló források szerint az egyeztetések a politikai folyamat újraélesztésére, az állami intézmények egyesítésére és egy egységes nemzeti kormány megalakításának lehetőségeire összpontosítottak. Az azóta eltelt időszakban viszont nem történt tényleges előrelépés.

Tizenöt évvel Moammer Kaddáfi bukása után Líbia továbbra sem képes túllépni az átmeneti állapoton. Hatalmas energiakészletei esélyt kínálnak a kilábalásra, viszont a tartós politikai megosztottság és a külföldi befolyás az előrelépés komoly akadályát jelentik. Amíg nem születik átfogó, konszenzusos politikai megállapodás az ország két párhuzamos kormányzata között, addig aligha lesz Líbia újra Észak-Afrika stabil hatalma.

A szerző Közel-Kelet-szakértő és arabista