Repedezik a NATO rendszere – Nem biztos, hogy Európa kimaradhat az iráni konfliktusból

A közvélemény hajlamos a NATO-t egyfajta automatikus katonai gépezetként elképzelni, amelyben, ha az egyik tag megmozdul, a többieknek is azonnal lépniük kell. A valóság ennél sokkal bonyolultabb. A szövetség működését politikai döntések, földrajzi korlátok, egyeztetési mechanizmusok és nem utolsósorban nemzeti érdekek szabják meg. Ez esetben

kollektív kötelezettség tehát nincs, van viszont egy súlyos kérdés, amire Európának záros időn belül választ kell adnia.

Nincs piros gomb a gépezetben

Nem az a kérdés, hogy az Egyesült Államok kérhet-e támogatást európai szövetségeseitől. A valódi kérdés az, hogy a NATO-szövetségeseket tagságuk kötelezi-e arra, hogy belépjenek egy ilyen konfliktusba. A válasz egyértelműen az, hogy nincs ilyen automatizmus.

A NATO logikája ugyanis nem arra épül, hogy bármelyik tagállam háborújához mindenki köteles csatlakozni, hanem arra, hogy a tagállamok közösen reagálnak, ha valamelyikük biztonságát fenyegetés éri.

Ennek első lépése nem is a katonai beavatkozás, hanem a konzultáció. Az Észak-Atlanti Szerződés 4. cikkelye által előírt egyeztetés – amit bármelyik tagállam kérhet, ha biztonságot veszélyeztető tényt észlel – arra szolgál, hogy a szövetségesek közösen mérjék fel a helyzetet, információt cseréljenek, politikai álláspontot alakítsanak ki, és ha szükséges, elrettentő lépéseket tegyenek. Ez lehet magasabb készenléti szint, fokozott légtérellenőrzés, csapatmozgás vagy más erődemonstráció.

Sokan a kollektív védelmet meghatározó 5. cikkelyre hivatkozva próbálják leegyszerűsíteni a kérdést, mintha az egy piros gomb volna: ha megnyomják, minden tagállam hadba lép. Csakhogy a valóság itt is jóval árnyaltabb.

Az 5. cikkely a kollektív védelem alapja, de nem egy automatikus hadüzeneti mechanizmus.

A tagállamok vállalják, hogy segítséget nyújtanak a megtámadott félnek, de azt már maguk döntik el, milyen formában teszik ezt meg. A szerződés nyelve tudatosan rugalmas, vagyis a segítségnyújtás módja nem előre beprogramozott, hanem politikai döntés tárgya. Másképp fogalmazva:

nincs olyan központi NATO-hatóság, amely parancsot adhatna a tagállamoknak arra, hogy pontosan milyen katonai lépéseket tegyenek.

Ez a rugalmasság békeidőben a szövetség erejének tűnik, válság idején viszont rögtön kiderül, hogy ugyanaz a rendszer mennyire erősen függ a tagállamok akaratától. A NATO-n belül végső soron nem Brüsszel dönt a háborúról, hanem a nemzetállamok.

Az országok mondják meg a NATO-nak, mire hajlandók, és mire nem.

Ezért minden olyan értelmezés félrevezető, amely szerint Washington pusztán azért, mert a szövetség vezető katonai hatalma, automatikusan maga mögé állíthatja az egész európai NATO-t egy iráni konfliktusban.

Ha az Egyesült Államok arra kéri európai partnereit, hogy vegyenek részt az iráni háborúban,

az legfeljebb felhívás, politikai igény, stratégiai nyomásgyakorlás lehet. De a NATO-tagság önmagában nem teszi kötelezővé az amerikai háborús célok támogatását.

Különösen nem akkor, ha nem egy tagállam elleni egyértelmű fegyveres támadásról, hanem egy nagyhatalmi döntés nyomán kibontakozó katonai konfliktusról van szó. Ilyenkor minden szövetségesnek külön kell eldöntenie, mit tekint saját nemzeti érdekének, milyen kockázatot vállalna, és meddig hajlandó elmenni.

A NATO tehát nem valamiféle mindenre kiterjedő közös hadigépezet.

A NATO kollektív védelmi szövetség, nem pedig korlátlan felhatalmazás bármely tagállam bármely háborújához.

Európa védelme már nem Amerika érdeke?

A NATO-n belül tehát jogi értelemben nincs automatizmus, politikai értelemben viszont annál nagyobb a nyomás. Ezt mutatja az a vita is, amely az iráni háború kapcsán bontakozott ki a szövetségen belül.

Mark Rutte NATO-főtitkár láthatóan azon dolgozik, hogy egyben tartsa a harminckét tagállam sokszor egymásnak feszülő érdekeit: egyszerre próbál megfelelni Washingtonnak, miközben a háttérben olyan megoldást keres, amely még vállalható az európai szövetségesek számára is. A megszólalók többsége azonban világossá teszi: abból, hogy az Egyesült Államok háborúba lépett Irán ellen, még nem következik, hogy a NATO-nak is hadba kellene vonulnia

– fogalmaz a Carnegie Europe elemzése, amely az Európa katonai részvételével kapcsolatos kérdéseket járja körbe.

A vita egyik kulcsmondatát Tara Varma, a German Marshall Fund of the United States ügyvezető igazgatója fogalmazta meg, amikor kijelentette:

„a NATO fő célja az önvédelem”, az Irán elleni háború pedig nem felel meg ennek a feltételnek.

Hasonló következtetésre jutott Marek Magierowski, az Atlantic Council vezető kutatója is, aki szerint valahányszor Donald Trump a szervezet jelenéről és jövőjéről beszél, megjegyzéseit maró odaszúrások tarkítják az európai szövetségesek felé, akiket „hálátlannak” nevez, és azt állítja, hogy „sosem lennének ott”, ha Amerikának lenne szüksége rájuk.

A NATO-t az amerikai érdekekre nézve károsnak látja, és amikor az Egyesült Államok esetleges kilépésének esélyéről kérdezik, soha nem zárja ki azt egyértelműen.

Trump szűk, Amerikát első helyre helyező külpolitikai felfogásában minden szövetségnek az Egyesült Államok globális prioritásait kellene szolgálnia. Ez jól mutatja, mennyire félreérti a Nyugat közös értékeit, köztük a megosztott felelősséget és a többi tag hozzájárulásának megbecsülését.

Trump nyilvánvalóan nem hajlandó elfogadni a NATO alapvető meghatározását, amely szerint a szervezet az egyenlők csapata.

A győzelmeken nem osztozik, a kudarcokon viszont annál inkább szeretne.

Mégsem biztos, hogy megéri kimaradni

A Carnegie Europe elemzésében ugyanakkor más vélemények is helyet kaptak. Liana Fix, a Council on Foreign Relations európai ügyekért felelős vezető kutatója teljesen érthetőnek nevezte az „öreg kontinens” vonakodását, hiszen Donald Trump „sem nem egyeztetett velük, sem nem mutatott fel koherens stratégiát”. Ugyanakkor arra is figyelmeztetett, hogy

a magas energiaárak, valamint a Közel-Keletről érkező újabb migrációs hullámok Európát is közvetlenül fenyegetik.

Szerinte, ha Európa teljesen kimarad, „semmilyen befolyása nem lesz a végkimenetelre”, ezért

korlátozott politikai, diplomáciai vagy akár katonai hozzájárulásnak is napirenden kell lennie.

Nagyjából ugyanezt az álláspontot képviselte Marcin Terlikowski, a Lengyel Nemzetközi Kapcsolatok Intézetének kutatási igazgatója. Szerinte

nem az a valódi kérdés, hogy a NATO-szövetségesek részt vesznek-e valamilyen formában a Közel-Kelet stabilizálásában, „hanem az, hogy mikor”.

Emlékeztetett arra is, hogy Európának elemi érdeke az öböl menti energiaszállítások biztonsága, hiszen az uniós gazdaság épp csak nagy áron tudott leválni az orosz energiahordozókról. Justyna Gotkowska, a kelezi térségekkel is foglalkozó lengyel elemző-kutató műhely, az OSW helyettes igazgatója hasonlóan fogalmazott: támadó műveletekben nem kell részt venni, de

a háború lezárulta után az európai országoknak készen kell állniuk a térség stabilizálására, a tengeri útvonalak biztosítására, sőt akár a Hormuzi-szoros aknamentesítésére is.

A kép tehát kettős. A NATO-n belül széles egyetértés látszik abban, hogy Trump Irán elleni háborúja nem jelent automatikus szövetségi kötelezettséget és az európai országoknak nem kellene részt venniük támadó hadműveletekben. Abban viszont már megoszlanak a vélemények, hogy a konfliktus következményeinek kezelésében milyen mértékű szerepet kellene vállalniuk.