Kína lábnyomai Délkelet-Ázsiában

Hírek2019. nov 15.Növekedés.hu

A „Kína lábnyomai Délkelet-Ázsiában” tanulmánykötetből megtudhatjuk, hogy a kínai kormányzat milyen tudatosan köti össze külföldi segélyezési gyakorlatát kultúrájának és nyelvének terjesztésével Kína nemzetközi vonzerejének növelésére, és hogy Kína üzleti módszerei és tapasztalatai miért kívánatosabbak és népszerűbbek Délkelet-Ázsiában, mint a nyugati országok eljárásai.

A számos szerzőt felvonultató könyv lézerpontosságú összefoglalót nyújt arról, hogy Kína milyen ún. „puha eszközökkel” igyekszik növelni és megszilárdítani befolyását a délkelet-ázsiai régióban, miközben ennek geopolitikai aspektusait is feltárja az olvasó számára. Puha lábnyom, illetve puha erő alatt diplomáciai, segélyezési és kulturális lépéseket, döntéseket, illetve az ilyen jellegű kapcsolatok kiépítését és megőrzését értik a szerzők, hiszen álláspontjuk szerint erre is szükség van ahhoz, hogy Kína valódi, globális politikai szereplővé tudjon válni.

A kötetben számos fontos kínai alapfogalommal, kifejezéssel is megismerkedhetünk, az esettanulmányokat pedig érdekes és tényszerű táblázatokon, ábrákon keresztül szemléltetik az írók.

Az első két fejezet Kína délkelet-ázsiai politikájának történelmi áttekintésével, fejlődésével és kontextusba helyezésével foglalkozik. A szerzők úgy vélik, hogy Kína növekvő gazdasági ereje teszi lehetővé a jelenlegi vezetés számára az „Egy övezet – egy út” kezdeményezés megvalósítását, amely elkerülhetetlenül magában foglalja az ún „puha és kemény eszközök” bevetését is. A kínai befolyás térnyerését szolgáló „puha” kezdeményezések és projektek közül külön kiemelésre méltó például a Konfuciusz Intézetek megalapítása, az egyes délkelet-ázsiai országok saját nemzeti projektjeibe való befektetések, a kereskedelmi és politikai elitekkel való kapcsolatok erősítése.

A puha erő alkalmazása a külpolitika terén is sikeresnek bizonyult. Ezeket az eszközöket Kína azért alkalmazza előszeretettel, hogy a régióban enyhítse azokat a félelmeket, amelyek Kína erősödését és fejlődését veszélyesnek gondolják magukra nézve.

A cél, hogy a Kínával szembeni negatív megítélés helyett az ország társadalmi és kulturális vonzereje kerüljön a közbeszéd és a gondolkodás fókuszába.

A harmadik fejezet – amelynek szerzője Ian Tsung-yen Chen – Kína és Mianmar gazdasági és politikai kapcsolatait tekinti át közelebbről. A vizsgálat központi aspektusa, hogy Kína intenzív gazdasági jelenléte vajon sikeresen növelte-e az ország politikai befolyását is Mianmarban?

A szerző rámutat arra, hogy miután Mianmarban a katonai junta hatalma visszaszorult, a politikai rendszer demokratizálásával párhuzamosan Kína gyorsan elveszítette az országra gyakorolt befolyását.

A fejezet végső konklúziója szerint Kína befolyásoló erejének valós mélysége, hosszútávú jelenléte egyszerre függ a politikai és a gazdasági legitimitás kérdésétől is. Ezen a gondolatmeneten továbbhaladva elemzi a negyedik fejezet – a szerző Ngeow Chow-Bing - Kína gazdasági „nyomát” és hatását Malajziában. Ebben az országban Kína gazdasági befolyásának és puha lábnyomának növekedése annak köszönhető, hogy Malajziában a politikai és a gazdasági elit aktívan támogatja a kínai befektetéseket, Kína pedig erre pozitívan reagál.

Az ötödik fejezet Kína és Indonézia együttműködését veszi szemügyre, még pedig az energiatermelő erőművek fejlesztését szolgáló „Gyorsított Ütem” elnevezésű program első fázisát alapul véve.

A tanulmány úgy véli, hogy az elsietett tervezés és sürgetett kivitelezés olyan problémákat okozott, amelyek majdhogynem kisiklatták ezt a kiemelt nagyságrendű és fontosságú együttműködési programot.

A szerző szerint ebből azt a tanulságot lehet levonni, hogy a kínai befektetések tervezése, valamint kivitelezése során a döntéshozóknak a tényekből kiinduló józan megfontolásokat is figyelembe kell venniük. Denis D. Trinidad a hatodik fejezetben azt tárgyalja, hogy Kína segély-diplomáciájának milyen korlátai lehetnek. Ez esetben a valós példát Kína és a Fülöp-szigetek esete adja. Bár a Kína által alkalmazott „puha eszközök” közül talán a direkt segélyek járulnak hozzá a legnagyobb mértékben a kívánt pozitív megítélés kialakításához, a szerző mégis úgy véli, hogy a Kína által nyújtott segélyek mindmáig kialakulási fázisban vannak, hektikusak. Ugyanakkor tény, hogy a nyugati szubvenciókkal összehasonlítva a kínai segélyek gyakran olyan szektorokba áramlanak, amelyeket az OECD-országok elhanyagolnak, vagy nem vesznek figyelembe, elsősorban az infrastrukturális fejlesztések területén.

A könyvet lezáró két fejezet szerzői azt elemzik, hogy miképp használja fel a kínai vezetés a konfucianizmus eszméit és azok népszerűsítését, illetve ezek által hogyan tud a konfucianizmus a „visszakínaisítási” folyamat egyik fontos pillérévé válni a különböző délkelet-ázsiai országokban?

A tanulmányok rámutatnak, hogy kínai befolyás növelését célzó „puha eszközök” közül a segélyezések mellett a kínai kultúrát és nyelvet népszerűsíteni hivatott Konfuciusz Intézetek munkái is rendkívül hatékonyak.

A szerzők (Maria Serena I. Diokno történettudományi professzor, Hsin-Huang Michael Hsiao szociológia professzor és Alan H. Yang egyetemi docens és ügyvezető igazgató) arra számítanak, hogy a „Konfuciusz Intézetek Program” további globális terjeszkedés előtt áll, a politikai támogatás növekedésével párhuzamosan egyre hangsúlyosabb lesz a jelenléte.