Helyreállhat–e valaha az egészségügy iránti bizalom?

Élhet-e valaha nálunk szimbiózisban a magán, illetve az állami egészségügy?

A kérdést némileg messzebbről indulva érdemes megközelíteni. Korábban Magyarországon a magánegészségügyet hagyományosan választékbővítő mellékszereplőnek tekintették, és az egészségügyi ellátórendszer alatt a közfinanszírozott egészségügyet értettük. A mindenkori kormányzatok is ekként kezelték ezt az ágazatot: nem rendelkeztek megfelelő információval róla, és a szabályozottsága, ellenőrzése is igen felületes volt. Ugyanígy a kutatók érdeklődését sem keltette fel eléggé ez a szféra, így információink igen hiányosak.

Mi változott? Úgy tűnik, sok az anomália.

Persze. A magán egészségügyi ellátás mára az egészségügyi ellátó rendszerünk érdemi, sok területen a közfinanszírozott ellátással azonos súlyú szereplője, és a hazai egészségügyi ellátás szerves része lett.
Igazából nincs egészségügyi stratégia, irányvonal, nincs rendszerbe rakva ez az egész – így nincs igazán előremozdulásra esély. A magyar piac kettészakadása egy folyamat, amit nehéz kívülről látni, hol tart a leépülés, mivel minden nap benne vagyunk.

Szomorú, hogy alaphipotézisünk szerint a magyar magán-egészségügyi ellátás jelenlegi, szabályozatlan, spontán fejlődési formájában nem járul hozzá kellő mértékben az egészségügyi ellátás valós végső céljához, azaz a társadalom egészségi állapotának a javításához.

Ennyire nagy a baj?

Gond, hogy nem ismert a magán-egészségügyi szféra tevékenység-spektruma, tevékenységtömege és pontos gazdasági szerepe, árbevétele. Sem a hatóságok, sem a lakosság előtt nem ismert a nyújtott ellátások minősége, sem a magán, sem az állami oldalon. Keveset, vagy egyáltalán nem tudni az eredményességi mutatókról, a fertőzések száma, peres ügyek számáról és arányáról, szakmai megoszlásáról. A betegek csak véletlenszerűen tájékozódnak az ellátások hozzáféréséről. Sajnos a jelentős korábbi folyamatos forráskivonás érezteti hatását, nem lehet letagadni a politikusok felelősségét.

A nagy kérdés a jövőben az, hogy a magán szolgáltatói piac, hozzájut-e állami finanszírozáshoz, forráshoz és a magánbiztosítási rendszer kiépül-e. A cél, mindenképpen az lenne, hogy a két rendszer szervesen tudjon kapcsolódni egymáshoz.

Nem az a lényeg, hogy ki a tulajdonos, hanem, hogy jó minőségű szolgáltatást, jó áron, és hozzáférhetően tudjon biztosítani.

Mindezek tükrében hogyan jött létre a mostani állapota szerint a magánszolgáltatói oldal?

Kezdetben alapvetően a kis lakásrendelők domináltak, amelyek elsődlegesen nem hozzáadott szakmai értéket, hanem személyességet, több időráfordítást adtak a betegnek, de a hálapénz-realizáló – lelegalizáló – funkciójuk is tagadhatatlan volt. Ugyanakkor – már a ’90-es években – elindultak olyan tisztán magánfinanszírozású, specializált egészségügyi tudással bíró magán egészségügyi szolgáltatók, amelyek a döntően beruházási tőke forráshiányos közfinanszírozott szolgáltatások ellátására szerződtek, out-sourcing partnerként, legtöbbször kiváló lobby erővel. Őket OEP szerződést kötött szolgáltatói csoportként is jellemezhetjük, és régóta fontos szereplői az egészségügyi szolgáltatói piacnak. Ezzel szemben a csak- magánfinanszírozásúak körében indultak meg jelentős változások mostanában.

Például?

A fejlődés során a lakásrendelők visszaszorultak, és a többszakmás rendelőintézetek indultak fejlődésnek. A nagyobb magánszolgáltatók tevékenysége üzemszerűvé vált. Itt további változás van folyamatban.

A korábban egy vagy néhány vállalkozó tulajdonos orvos köré épülő magánklinikák mellett – sok esetben azokat átvéve – megjelent a tőke, és komoly, az elmúlt közel 3 évtized alatt, milliárdossá vált vállalkozók látnak további piaci lehetőséget a magánfinanszírozott egészségügyi szolgáltatásokban.

Legfelsőbb körökben divat lett egészségügyi vállalkozásba befektetni.

Mivel találkozhatunk most?

Mára megfigyelhető a korábbi orvos-tulajdonosok háttérbe szorulása és nagy befektetők megjelenése, akiket egyértelműen csak a profit motivál. Ezeknél a rendelőknél megjelent a professzionális menedzsment, fejlett belső kontrolling rendszer, profi sales és marketing funkciók jellemzik, hasonlóan bármely, a szektorban működő vállalathoz. A tulajdonos, a menedzsment és munkavállaló orvos szintjei elválnak egymástól, az orvos alkalmazottként, vagy alvállalkozóként dolgozik. A hármas tagozódás (front office betegellátást végző szolgáltató, háttér menedzsment, tulajdonos) következtében, ezen szolgáltatók átláthatóan, professzionálisan, profit központúan és általában magasabb felszereltséggel működnek.

Sok a versenytárs?

Igen és mégsem. Az üzemszerűen működő nagy szolgáltatók legnagyobb versenytársa a jelen tisztázatlan piaci körülmények között az adózási előnyöket kihasználó egy személyes kisrendelő. A piac ma bővül, miközben egy erős tőkebevonás, és koncentrálódás figyelhető meg. Az utóbbi időkben is új, tőkeerős szereplők léptek be erre a piacra.

Azaz?

Csányi Sándor 60 százalékos tulajdonrészt vásárolt a Budai Egészségközpontban, illetve belépett a piacra a Róbert Károly Magánkórházat megvásárló Med - Alliance Holding, más nagyvállalkozók is megjelentek, hogy mást ne mondjak, de Pesten a Váci út elején, Budán az Alkotás út mentén, új magyar Harley Street-ek kezdenek kialakulni. E mellett további jelentős, szakmai-pénzügyi befektetői változások is várhatóak.

A piacot jelentősen felbolygatta, egy olyan magán ukrán befektető megjelenése, amely tőke befektetésének mértéke még nem látható reális megtérülés mentén, külsős megfigyelő szemével.

A Duna Medical Center nem várt növekedést és forgalmat produkált döntően a járóbeteg ellátásban jelen szűk kapacitásai mellett is. Három éve, 2016-ban 789 milliós forgalmat, 2017-ban már másfél milliárdosat könyvelhettek el. Jelentős, 20 milliárd feletti beruházást hajtott végre egy önálló, 8 emeletes, saját intenzív osztállyal, számos műtővel, közel 100 ággyal működő többszakmás kórház létrehozására. A piac árgus szemmel figyeli a változásokat.

Említette a szakmai-pénzügyi befektetői változásokat. Mire lehet számítani?

További komoly milliárdos befektetők megjelenésére, amelyek felpezsdíthetik a piacot. A publikusok közül említést érdemel Wáberer György nagyvállalkozó magánrendelője a MOM Parkban. De jelentős az is, hogy a Rózsakert Medical Centerben egy román egészségügyi cég vásárolt nemrég tulajdonrész.

Beszélni kell a betegről is. Mire lenne szüksége, természetesen az ellátáson kívül?

Egyszerű a válasz: odafigyelést, törődést és rövid előjegyzési időt igényelnek az emberek. A minőségről nem beszélve. Fontosnak tartom a megfelelő tájékoztatás is. Egyszóval: a pénzéért mindent. Legyen az járulék vagy adó, vagy zsebből való fizetés. De ne feledjük a társadalmi igazságosságot sem! – ez egy fontos szempont kellene, hogy legyen.

A minőségi ellátáshoz, és gyógyuláshoz való jog alapvető emberi jog, és össztársadalmi érdek. És ezt hajlamosak vagyunk figyelmen kívül hagyni. Pedig egy versenyképes ország nem létezhet, egészséges munkavállalók nélkül.

Össztársadalmi érdek kellene, hogy legyen a lakosság egészségi állapotának megőrzése, és megbetegedés esetén a mihamarabbi, és hatékony helyreállítása.

És az orvos?

Persze, hogy több bért szeretne.

Magyarországon az orvosi bérek átlaga az átlagfizetések 1,6-szerese, míg Nyugat Európában, egy 10-20 éves tanulással és kemény munkával megszerezhető szakma presztízsét, az átlagbér 5-6-szorosára értékeli a társadalom.

A bérek folyamatos rendezése mellett nagy szükség lenne a munkaterhelés csökkentésére is, és lehetőség a minőségi munkára, betegellátásra.  Ha pedig az intézmény igazgatóját nézzük, több és jó orvosból és személyzetből sosem elég, ehhez megfelelő finanszírozás kellene, kevesebb kötöttséggel, és több kiszámíthatósággal. Lényeg a békesség a jobb szervezettség mellett.

Ezalatt mit ért?

A jobb munkakörülményeket, azaz jó eszköz- és infrastruktúrát, valós értéken való finanszírozást. Megnéztük és a leggyakoribb járóbeteg beavatkozások esetében a magán ellátás és az állami finanszírozás között 8-szoros szorzó van. Ez azt jelenti, hogy egy járóbeteg szakrendelő személyzete alig, vagy nem tudja kigazdálkodni a saját bérét sem, a beruházásokról, műszerbeszerzésekről, amortizációról nem is beszélve, oly kevés pénzt kap a NEAK-tól (korábbi nevén Országos Egészségbiztosítási Pénztár a tevékenysége után.

Míg egy átlag beteg átlag vizsgálat után mondjuk, kap háromezer forintot, addig ez a magán ellátásban könnyen 20.000 forint is lehet. Fekvőbeteg ellátásban 2,5-szeres átlag különbséget találtunk. Ha valós értéken lenne megfinanszírozva az állami egészségügyi ellátás, úgy lenne pénz a fejlesztésekre, jobb orvos és személyzet megtartó erővel tudnának szolgáltatni és a magán és az állami egymás kiegészítő, de egészséges versenytársai lehetnének.

A fentiek tükrében felmerül a kérdés: mi várható a magánegészségügyben?

Véleményem szerint több forgatókönyv is lehetséges. Ha megnézünk egy nagyon kedvező és optimista verziót, abban az látszik, hogy a magán és állami egymás kiegészítve, szabályozott körülmények közt „él” együtt. Az államnak a szerepe a szabályozásra és az ellenőrzésre terjed ki. A működés átlátható.

Az állami ellátási csomag korrekt, informatikailag és szakmailag támogatják az ágazatot. Fontos a reális finanszírozás, amely a minőséget tovább javítja, ez az állami, illetve a kiegészítő biztosításból áll. Van hosszú távú egészségpolitikai koncepció, amely a hatékony, definitív ellátást nyújtó, lehetőleg költség-hatékony kórházon kívüli ellátásokat helyezi előtérbe, és szektor semleges finanszírozást biztosít, erősíti az állam szolgáltatás vásárló szerepét.

Némileg a „földre szállva”, milyen lehet egy reális forgatókönyv?

Érdekes kérdés. Egyszerűen semmi nem történik abból, amit az előbb mondtam. „Beton beruházások” vannak, ahelyett, hogy szervezésbe, humán tőkébe fektetnének be. Felmerülnek továbbra is a HR-problémák a paraszolvenciamentes területeken, vagy akár mindenhol. Tűzoltás történik, és ahol éppen nagy a baj, ott kisebb nagyobb plusz pénzekkel orvosoljuk a bajt. De hosszú távú koncepció hiányában rosszabbul járunk, mert a drága kórházi ellátások maradnak túlsúlyban a jelen szolgáltatási struktúra konzerválása miatt. A rendszer fenntarthatatlan marad, az állami függőséggel együtt. Tehát ebben az esetben azt figyelhetjük meg, igaz hogy a magánszféra erősödhet, ám szabályozatlanul.

A forgatókönyvek közül nem hiányozhat a legrosszabb verzió sem…

Ilyen eset lehet, ha a mexikóihoz hasonlóan két párhuzamos ellátórendszer épül ki, valamint komplett orvos csoportok átmennek magánpraxisba, és mesterségesen terelik a fizetőképes betegeket a magán ellátás felé. Míg a közellátás leterheltsége tovább nő, hiszen a társadalom nagy része nem képes komplett ellátási folyamatokat zsebből megfinanszírozni. Közben a közellátás hatékonysága tovább romlik a forrás hiány és orvoshiány következtében, amely végül a társadalom egészségi állapotának további rosszabbodását fogja jelenteni már rövid középtávon.

Ezek tükrében mennyire fokozható a magánegészségügy versenyképessége?

Jó ár-érték arányt kell biztosítani egy-egy szolgáltatásnál. a magán egészségügy fejlődésnek gátja a lakosság fizetőképességének határa. Így az ágazatnak is célja lesz az állam vásárló szerepének növelése, az hogy el tudja adni a szolgáltatásait az állami finanszírozás mellett széles körben. És evvel semmi baj nincs, ha reális árat fizet az állam, legyen verseny a szolgáltatók között, és aki minőséget vállal az adott áron, oda küldjenek az adott beavatkozásra.

Nekem mint betegnek mindegy ki a tulajdonos, én azt akarom tudni, hogy megfelelő ellátást kapok, és biztosítás fedezze a költségeket. Lehet az magán- vagy társadalombiztosítás is.

A magán ellátás jó és fontos, hiszen példát mutat, a szolgáltatási spektrum flexibilitásával, a minőséggel, illetve a hatékonyságnöveléssel, a menedzsment szemléletével, de az egészségügyi ellátás mindenhol mindig is döntően állami feladat kell, hogy maradjon, mert csak az állam tudja össztársadalmi szinten biztosítani az igazi célt, a lakosság egészségi állapotának javítása.

Összegzésként: milyen megoldást lát a helyzet optimalizálására?

Véleményem szerint meg kell határozni, hogy mi is pontosan a magánegészségügyben, hogy mi az állam szerepe. Ezen kívül egyértelmű szabályrendszerre van szükség, miközben pontosabban definiálni kellene a szolgáltatási alapcsomag tartalmát. A szakmai előírásokat össze kell hangolni az ellátási kötelezettségekkel, de

a minimumfeltételeket is a realitásokhoz kell igazítani.

Közben fel kell mérni, hogy a közfinanszírozott rendelők, kórházakban végzett tevékenységek való bekerülési értékükön legyenek megfinanszírozva, működjön az úgynevezett kódkarbantartás. Az alapellátásba pénzt tenni, vonzóvá tenni a szakmát, és érdekeltté tenni az orvost az való beteg ellátásra, a csoport munkában, segíteni kell a munkáját, adminisztrációval is, hogy ne recept és beutaló-írónak érezze magát.
Kiemelt szerepe és önálló munkavégző ereje van számos egészségügyi szakdolgozónak, akik számára újra vonzóvá kell tenni az egészségügyet, a gyógyítást.

Eljöhet ez az idő?

Egy lelkes motivált szakmailag képzett diétás nővér többet tehet egy körzet cukorbetegeinek ellátásban, életkilátásainak javításában, mind számos leterhelt orvos. Megbecsülést, kihívást, feladatot és csapatmunkában való részvétel kell adni minden egészségügyi dolgozónak. Átfogó, de világos, hosszú távú egészségpolitikai program, koncepció kell, amihez minden szereplő tud igazodni.
A lakosság egészségi állapota, és igénye kell, hogy meghatározza, hogy hol milyen szolgáltatásokra van szükség, nem egy-egy meglévő, egyéni érdek mentén kell a szolgáltatói spektrumot alakítani.

A magán- és a közfinanszírozás közötti együttműködés alapjait újra kell gondolni és szabályozni, elsősorban a betegutak és a HR szerepét, de fokozott ellenőrzés kell, hogy az előírásokat az összes ágazati szereplő betartsa.

Lényegesnek tartom azt is, hogy az ellátási szinteket lejjebb kell tolni, és 90 százalékban meg kell tudni gyógyítani a beteget kórházon kívül. Persze az állami szektorban a további béremelés is elkerülhetetlen, és ugyanitt a tevékenységek valós költségeken való megfizetésére van szükség.

Helyreállhat–e valaha az egészségügy iránti bizalom?

Én 25 éve foglalkozom egészségüggyel, számos részét egész jól ismerem, és sokszor mondtam már hogy nincs lejjebb, és kiderült még mindig tudunk rosszabb és nehezebb helyzetbe kerülni. De ez az ország bebizonyította, ha vezetőink akarnak valamit, akkor össze tudják fogni a társadalmat és közösen el tudjuk érni a többség célját, és így tudunk előre jutni. Most rajtunk hétköznapi embereken a sor, hogy megmagyarázzunk a vezetőinknek, hogy a saját és a családunk egészsége mindennél fontosabb, és itt az idő, hogy ezzel is foglalkozzunk. Igen, hiszek benne, hogy közösen rendbe tudjuk tenni a magyar egészségügyet, ha nem is holnapra, de mire megbetegszünk az előtt még éppen igen.

BGA