Antal Péter: a vírus pezsdítőleg hat a műtárgypiacra

Ahhoz, hogy megértsük, hogy ön miként építette fel hazánk legjelentősebb magángyűjteményét, az időben vissza kell menni az 1920-30-as évekbe, ugyanis minden a nagypapával, a műgyűjtő Lusztig Sámuellel kezdődött.

Valóban így van, beleszülettem egy olyan materiális közegbe, ahol antikvitások, képek, szobrok, porcelánok, kerámiák vettek körül. Ez volt a természetes, ha mindez nincs, az lett volna idegen. Ám mindez hosszú ideig az érdeklődésemet fel sem keltette, pontosabban nem az keltette fel, amit magam körül láttam.

Hanem? Mi volt az, ami másfelé terelte?

A nagyapámnak pazar könyvtára volt, sok képzőművészeti könyvvel, tele reprodukcióval. Noha ugyanúgy játszottam, mint a többi hasonlókorú gyerek, de szabadidőmben sokszor lapozgattam ezeket a fantasztikus könyveket.

Nagypapája milyen szellemi örökségre tanította?

Több mint két évtizedet megértünk egymás mellett. Anélkül, hogy nagy szavakat sulykolt volna belém, a mindennapi életben, a hétköznapokban mutatott példát.

Mivel?

Családom 1944-ben óriási véráldozatot szenvedett – ám a nagyapa soha nem beszélt erről. Annak ellenére, hogy négy gyermekét, feleségét, testvéreit és azok gyerekeit is elvesztette, semmilyen indulatot nem mutatott sem a németekkel, sem a magyarokkal szemben.

Úgy gondolom, ez mindenképpen kiemelkedő. Legfőképpen tolerancia tekintetében.

Még ha kimondva nem is volt, de a mindennapi életben látni lehetett, ahogy a helyzetekhez, emberekhez viszonyult. Nyilván ez a mértéktartó magatartás meghatározó a családban, annál is inkább, hiszen 12 éves koromtól együtt laktunk.

Ez a magatartásforma mutatta önnek is az irányt?

Számomra ez csodálatos hozzáállás az élethez. Gyerekfejjel, ezekkel az erényekkel nem voltam tisztában. Amikor 1978-ban a nagyapám meghalt, akkor kristályosodott ki bennem, hogy milyen erkölcsi tartása volt és miként tudta kezelni a traumáit.

A nagypapától örökölt hagyaték hány darabból állt és kiknek az alkotásaiból?

Körülbelül háromszáz darab festmény plusz egyéb műtárgy. Zömmel XIX. század közepétől a XX. század eleji alkotások.

A Lusztig-gyűjteményben magyar klasszikusok alkotásai is megtalálhatók: például Paál László, Munkácsy Mihály, Markó Károly, Szinyei Merse Pál, Barabás Miklós művei.

A kollekció jelentős részét tették ki a XX. századi művészek alkotásai: például az Alföldi iskola tagjainak művei, Koszta József, Tornyai János, Endre Béla, Nagy István, Fényes Adolf, Rudnai Gyula alkotásai. Nem szabad kihagyni a felsorolásból Holló László debreceni alkotót sem, akivel nagyapám személyes kapcsolatot is ápolt. Említésre méltó a gyűjtemény másik jelentős része, a Gresham művészek produktumai.

Erről mit lehet tudni?

Ez egy laza konglomerátum volt a kilencszázhúszas évek végén illetve az 1930-as években a nagybányai hagyományok folytatása és újjáélesztése érdekében jött létre a találkozóhelyhez, a Gresham kávéházhoz köthetően, ahol az alkotók szívesen mulatták idejüket. Érdemes megemlíteni Szőnyi Istvánt, Bernáth Aurélt, Egri József nevét. Úgy gondolom, nagyapám harmóniát teremtett, szép képekkel, egyéb alkotásokkal vette magát körül.

Amikor először vásárolt magának festményt, a nagypapa „mutatta” az irányt és segített?

Döntéseimben nem segített, szabad kezet kaptam, nem szólt bele, hogy vegyek, vagy ne vegyek. A pénzt viszont ő adta a vásárlásokhoz.

Tizenhárom éves voltam 1968-ban, amikor Csók István tanítványától, Veress Géza festőművésztől ajándékba kaptam egy festményt, amely egy hajdúböszörményi utcarészletet ábrázolt. Ez volt az első „gyújtószerkezet” az életemben.

Ekkor már nyilvánvaló volt, hogy számomra a „Lusztig-út” van kijelölve és gyűjtéssel szeretnék foglalkozni. Négy évvel később, 17 évesen már aukción vásároltam.

Milyen irányzatot jelölt ki magának?

Az említett könyvek nagy hatással voltak rám továbbra is. Persze elérhetetlennek tűntek az alkotások, hiszen vagy múzeumokban, vagy magán vagy állami gyűjteményekben voltak.

Mégis álmodtam egy utat magamnak, amelyen elindultam.

Először a szűk környezetemben kerestem meg művészeket, akik szívesen fogadtak, annak ellenére, hogy gyerek voltam.

Az évtizedek alatt több ezer darabosra duzzadt a gyűjteménye. Eltérő adatokat olvastam a darabszámokról: négy-ötezer között lehet?

Őszintén mondom, nem ennek van jelentősége, pontosan nem is tudom. Onnantól, hogy a művek száma a százat meghaladta, nem igazán volt számon tartva, mint ahogy azt sem tudom, hogy ez mikor volt. A szám változik, folyamatosan nő, ellenben képet ad a magyar képzőművészet huszadik századi fejlődéséről és az általam történő értelmezéséről.

Amennyiben ezt a képet nézzük, mit látunk?

A változást a festményeken, szobrokon és egyéb műtárgyakon keresztül. Köszönhetően többek között Csontvárynak, Kassáknak, Moholy-Nagynak, Ámos Imrének, Kornissnak, Ország Lilinek, Ámos Imrének, Reigl Juditnak, Kicsiny Balázsnak, Fehér Lászlónak, Hantai Simonnak, Rippl-Rónainak, Vajda Lajosnak vagy Bálint Endrérnek, Nagy Istvánnak vagy Farkas Istvánnak. A magyar művészettörténet értékelése a huszadik századi festészetről időről-időre változik. Teljesen más volt a szemlélet például Pogány Ö. Gábor művészettörténész vezette Magyar Nemzeti Galéria regnálási időszakában, mint amikor más vonal volt az irányadó. A rendszerváltás után megint új időszámítás kezdődött, csak úgy, mint a XXI. század kezdetekor.

Milyen ez az új időszámítás?

Sok-sok találkozási pont van a mindenkori hivatalos értékítélettel, de a gyűjteményemben vannak ezektől eltérő szálak és súlypontok is.

Van olyan alkotás a kollekciómban, amely számomra jelentősebb súllyal bír, mint a hivatalos művészettörténet számára.

Erre mondana néhány alkotónevet?

Derkovits, Dési – Huber, Nagy Balogh János, Veszelszky Béla, Czimra Gyula

A kollekciójának jelentőségét ezen kívül mi adja?

Vannak remekművek és vannak kevéssé remek, de művek. Az esszencia az, hogy a magyar képzőművészetből kiválasztottam körülbelül háromszáz darab, színén húszadik századi művészt, akik számomra kiemelt jelentőséggel bírnak. Ezektől az emberektől megkíséreltem úgynevezett kis életműveket összegyűjteni és összeállítani.

A gyűjtők e mezsgye mentén haladnak?

Például. Van, aki azt vallja, mindenkitől legyen egy-egy darab. Van, aki a kedvenceire esküszik, így azoktól legyen több és több. Akad olyan, aki az árakat figyeli. Nálam szempont, hogy az, amelyet a XX. századi magyar művészetben meglátok, a lehető legteljesebben legyen jelen a gyűjteményemben.

Mindez azt jelenti, hogy egy-egy művésznek legyen korai és késői alkotói életkorszakából produktuma nálam. Ez mutatja meg az alkotói ívet, amelyet befutott a saját életműve által.

Természetesen az említett „kiséletművek” relatíve igazak, hiszen van olyan művész, akitől hat alkotás szerepel, de olyan is akad, akitől több száz.

Több száz?

Igen. Ez abban az esetben fordul elő, ha például az a megtiszteltetés ér, hogy a család a hagyaték kezelését rám bízza.

Az Antal-Lusztig gyűjtemény első katalógusának bemutatója (Fotó: Déri Múzeum)

Mondana olyan művészre példát, aki ebbe a körbe tartozik?

Ámos Imre festőművésznek óriási kollekciója van nálam, körülbelül kilencszáz darab. A múzeumba nem került, szinte teljes grafikai életmű. Említhetem az Alföldi festők közül Tornyai Jánost is, akinek százötven alkotása van itt. Most készül a gyűjteményt feldolgozó szakkatalógus harmadik kötete. Így szembesültem azzal, hogy Tóth Menyhért alkotásaiból százkilencven, Kondor Béla műveiből is százon Országh Lilitől is ötvenen felüli alkotás van nálam.

Az első szakkatalógus, amely hat művész munkásságát dolgozta fel, kitér Vajda Lajosra is, aki a mai modern festőművészetnek megkerülhetetlen alakja volt. Tőle is vagy hetven alkotás van nálam.

A „modern” felé fordulása és rajongása minek köszönhető?

Azt szoktam mondani, én a „koromat gyűjtöm”. A koromhoz kapcsolódó, emberi kapcsolatok révén jutottam a tárgyakhoz. Barcsay, Korniss Dezső, Bálint Endre, Anna Margit, Ország Lili  – hosszú a lista, akikkel személyes kapcsolatom volt.

A kortárs alkotók elfogadták önt „társnak”?

Úgy gondolom, igen. A „barát” szó erős lenne, de valamilyen kötelék kialakult köztünk. Ezért vannak ezeknek a művészeknek az alkotásai jelentős számmal jelen az életemben. Hogy példát is mondjak, Ámos Imre, Anna Margit férje volt. Amikor meghalt, Manci nénin keresztül jutottam az Ámos hagyatékhoz.

Nemzetközi porondra mikor lépett ki a gyűjteményével?

Körülbelül 13 évvel ezelőtt gondoltam úgy, hogy ennek is eljött az ideje. Azt szerettem volna, hogy utazzunk a XX. és a XXI. század eleji kollekcióval. Mégpedig úgy, hogy helyezzük a gyűjtemény kiszemelt részét nemzetközi kontextusba. Másrészt, külföldi művek is kerüljenek hozzám, hiszen a gyűjtemény így válik egyre nyitottabbá.

Így alakult ki a XX. és XXI. század eleji radikális festészeti irányt képviselő kollekció.

Mit jelent önnek a műgyűjtés?

Mondhatok erre sok mindent. Mondhatom azt, hogy szenvedély, hogy betegség, hogy a szenvedélybetegségnek egy bizonyos megnyilvánulása. A gyűjtőszenvedélyem egy életmód. Ha nagy szavakat, frázisokat akarok mondani, akkor ez az életem. A Műgyűjtés dicsérete című kötetben le is írtam: „a műgyűjtés az életem”. Míg a többi műgyűjtő oldalakat írt a szenvedélyéről, én ennyivel elintéztem. Erre a szerkesztő azt kérte, ne egy mondatban fogalmazzam meg. Másodszorra körülbelül így fogalmaztam meg: a műgyűjtés révén elfordultak tőlem a barátaim, mert azt mondták, hogy fontosabb számomra a tárgyakkal való kapcsolat, mint az emberi kapcsolat.

Tárlatvezetés az Antal-Lusztig gyűjteményben a 2018-as Múzeumok Éjszakáján (Fotó: Déri Múzeum)

Családja mit szólt mindehhez?

A családom szétment. Első párom azt mondta, hogy egy őrült emberrel nem lehet együtt élni. Csupa negatívumot tudtam megfogalmazni, de mégis az jött ki belőle, hogy ugyan nagyon fontos az emberi kapcsolat, de ennél nekem fontosabb az alkotás, egy nagy gyűjtemény létrehozása, ráadásul múzeum formájában.

Pécsett is, és Debrecenben is létrejött egy-egy Antal-Lusztig gyűjtemény.

Mi lesz ennek a pompás és óriási kollekciónak az utóélete?

Ez nagyon égető és komoly a kérdés. Nem véletlen kérdezem ugyanezt magamtól, immár húsz éve. A választ még nem tudom. A már említett négy-ötezer darab csupán a képzőművészeti részt képezi. Létezik a Gyűjteménynek egy iparművészeti és gótikus, valamint reneszánsz bútortörténeti kollekciója is, csak úgy, mint ahogy a Gyűjtemény részét képezi egy óriási jelentős archeológiai anyag is. Ez utóbbit görög, római, dél itáliai és egyiptomi tárgyak alkotják.

A gyermekeire hagyott örökség megoldást jelenhet?

Négy gyermekem van, különböző korúak és különböző habitusúak. Ám úgy gondolom, akkor tolnék ki velük a legjobban, ha ezt a mennyiségű anyagot köztük szétosztanám, ugyanis ettől nagyobb csapást nem lehet adni.

Miért?

Egyrészt elárasztanám mindegyiket műtárggyal, leszűkíteném az életterüket. Másrészt valamennyi gyermek nyakába akkora felelősséget tennék, amit otthon én is nehezen viselek. Az 55 év alatt a gyűjtemény meglehetősen sokat bővült és változott, akárcsak én.

Alapítványban nem gondolkodik?

Ezen is túl vagyok. Az is csak addig jelent megoldást, ameddig élek és felügyelni tudom. Várom a többi ötletet.

A Modern és Kortárs Művészei Központ (MODEM)megoldást jelent? Hiszen önnek köszönhető, hogy Debrecenben 2006-óta MODEM van.

Ameddig az ember, mint a hörcsög csak halmoz, nem igazi műgyűjtő.

Egy gyűjteményt nem lehet elzárni a közönség elől. Amikor ez tudatosult bennem, akkor váltam igazán gyűjtővé.

Ameddig bezárt ajtók mögött élvezi valaki a tárgyak kisugárzását és szépségét, addig nem lehet gyűjtésről beszélni. A gyűjtés tehát kötelességgel is jár. Nem hivalkodásból, de a közönség elé kell tárni, hiszen ezek a művek nem csupán egy embernek, hanem a közönségnek születtek. Amennyiben sem az állam, sem a művész már nem tudja a publikumnak bemutatni, akkor tegye ezt a gyűjtő.

Ez motivált abban, hogy a MODEM létrejöjjön és ugyan különböző kontextusokban, de jelen legyen ott a gyűjtemény.

Ezen túl, az elmúlt húsz év alatt nem sok ehhez hasonló életmű kiállítás volt Magyarországon, ahol ne lettek volna ott a gyűjteményi darabok.

Ez amolyan adok-kapok kapcsolat a gyűjtő és kiállító közt?

Igen. Mindenkor szívesen adom, sőt el is várom, hogy vigyék a darabokat kiállításokra.

A sajnálatos lopások ellenére is? Azaz bízik a visszavásárlásban?

Nem telik el nap, hogy ne gondolnék erre, igaz több lopás is volt. Kétszer sikerrel jártam, a harmadiknál még nem. Aki nem tudná, 2014-ben eltűnt a MODEM épületéből egy-egy, a gyűjteményhez tartozó Csontváry és Nemes Lampérth kép. A kár több mint százmillió forint. A nyomozást öt éve zárták le. Bízom benne, hogy később még visszavásárolhatom.

Az önálló irányítása a MODEM-nek 2016-ban megszűnt. Mi a helyzet most?

Úgy gondolom, nem csak a lopás okozta a gyakorlatilag ex lex álapotot. A MODEM részéről mutatkozik törekvés az önállóság visszaállítására, Debrecen város jelenlegi álláspontját nem tudom, noha jó a kapcsolat egymás között.

Debrecen a MODEM szervezeti önállóságát megszüntette, az épületet betagosították a Déri Múzeumba, feltehetően pénzügyi okok miatt is.

A gyűjteményemmel, a várossal a Déri Múzeumon keresztül szerződtem. Azaz a MODEMMEL mint önálló jogi személlyel rendelkező szervezettel csak időszakonként vagyok kapcsolatban amikor bekérnek egy-egy kiállítási anyagot. A városssal állok szerződéses kapcsolatban, amely egy gyümölcsöző együttműködés.

Tárlatvezetés az Antal-Lusztig gyűjteményben a 2018-as Múzeumok Éjszakáján (Fotó: Déri  Múzeum)

Ahogyan látom, a MODEM részéről van törekvés a korábbi önállóság visszaszerzésére.

A gyűjteménye mennyit érhet? Erről is tippeléseket találtam úgy 20 és 30 milliárd forint között.

Szintén bizonytalan. A piac árazza be. Azért nem tudom megbecsülni, mert a puding próbája az evés lenne, de én nem igazán adok el. Nem célom az értékhalmozás. Ezek számok, nem tudok velük mit kezdeni.

Ha már szóba került az üzlet: a 2008-as gazdasági világválság után az újabb sokkot, a COVID okozta válságot szenvedjük. Beteg a műkincspiac is?

A gazdasági világválság idején volt olyan műtárgy, amelynek harminc százalékkal esett az értéke. Most egy izgalmas helyzetben vagyunk.

Óriási pezsgést látok világszerte a műtárgypiacon. Sok az online árverés, sok az „anyag” is. A pandémia következtében a járványügyi szabályok okán az árverések elvesztették a személyes varázsukat. Ez hazánkra is igaz.

A járványügyi szabályok a személyes eseményeket nem teszik lehetővé, tehát a virtuális tér szerepe nőtt meg. Vagy alkalmazkodtak ehhez az aukciósházak, vagy nem. Ez utóbbi körbe tartozik a Kieselbach Galéria és Aukciósház, amelyik online nem aukcionál, míg a Nagyházi Galéria és Virág Judit aukciósháza galéria jelen van a virtuális aukciós térben.

A pezsgésen kívül a pandémia még milyen hatással van a piacra?

Sokan állítják, hogy a vírushelyzet rossz hatással van. Én a mai Magyarországon aktuálisan pont a fordítottját vallom.

Tapasztalataim szerint a COVID-helyzet kedvezően hatott a műtárgypiacra.

Mondana példát?

Szerettem és tiszteltem Saphier Dezsőt, aki évtizedeken keresztül sok mindent gyűjtött. A zömmel festményeket, néhány szakrális tárgyat és szobrot tartalmazó kollekció nemrég került árverésre, mégpedig öt részletben a Nagyházi Aukciósház által. A kikiáltási ár finoman szólva is nyomott volt. Hogy miként reagált minderre a piac? Mivel alig van árverés, alig van műkereskedelem, ezek a műtárgyak hihetetlen magas árakat értek el. Egyrészt: szokatlan módon szinte minden elkelt, másrészt nem a kikiáltási áron vagy annak közelében, hanem annak sokszorosáért.

A gyűjtőkben ég a vágy, hogy a pandémia által lefojtott szenvedélyüknek a valóságban is érvényt tudjanak szerezni, amely aztán vulkánként tör fel egy-egy aukción.

Ugyanezt látom más árverező galériánál is. Virág Juditék tavaly is sikerrel zárták az esztendőt.

Milyen átstrukturálódást látunk?

A gyűjtői kör megváltozott. Először árverésen 1972-ben voltam az egyeduralkodó BÁV égisze alatt. Tizenévesen jó nevű gyűjtőkkel ismerkedtem meg, ez egy zárt kör volt. Kiskereskedők, iparosok, mérnökök, ügyvédek, tanárok alkották. Miért? Mert olcsó volt a műtárgy. A Bizományi Áruház Vállalat akkori üzleteiben a minőségi műtárgyak, festmények sora, a padlótól a mennyezetig ért.

A hatvanas - hetvenes években egyhavi fizetésért egészen kiváló tárgyakat lehetett vásárolni.

A rendszerváltozás után a társadalom polarizálódott, felnőtt egy olyan réteg, amely sok pénzzel rendelkezett, ám az ízlése már nem az, ami az 1989-előtti gyűjtőké volt. Ezen kívül kinyílt az ország, bárhová lehet kiállításokra járni és követni a nemzetközi trendeket.

Tehát új ízlésvilág épült?

Pontosan. Hasonló a tengerentúlihoz vagy a nyugat európaihoz. Nem csak az enyém, hanem a többiek érdeklődése is a kortárs felé fordult. Ez egy természetes folyamat. Mindez a magyarázat arra, hogy mi okozta a kortás művészet ázsióemelkedését.

Antal Péter tárlatvezetése saját gyűjteményében (Fotó: Déri Múzeum) 

Még mindig működik az a sztereotípia, hogy külföld kontra Magyarország?

Igen. Budapest felzárkózóban van az európai muzeológia felé, ugyanis az elmúlt években sok és fontos kiállítás volt itt. Baán László nevével fémjelzett Szépművészeti Múzeum és Nemzeti Galéria jelentős kiállításoknak adott otthont. Lényegesek voltak a nemzetközi kiállítások is, de ennél is fontosabbnak tartom azt a kultúrmissziót, amelyet a Nemzeti Galéria folytat. Gondolok például Korniss Dezső, Bálint Endre, Országh Lili, Farkas István vagy Ámos Imre életművének a bemutatására.

Érdekesség, hogy a bécsi kiállítások igen érzékenyen reagálnak a világban lejátszódó kulturális eseményekre. Bécs az európai centrum.

Azt se felejtsük el, ezek a kiállítások nem kevés pénzbe kerülnek: biztosítás, kölcsönzési díj, marketing és még hosszan lehetne sorolni. Tehát emiatt érezhető valamennyi lemaradás a magyar illetve az osztrák, pontosabban Budapest és Bécs kultúrája között.

Budapest-vidék kapcsolatban mit látunk?

Nagy a kontraszt. Még érződik, hogy Magyarország „egyvárosos” ország, kulturális tekintetben mindenképpen. Mindig azt mondom, Debrecen sokkal közelebb van Budapesthez, mint Budapest Debrecenhez.

Mi Debrecenből elmegyünk budapesti kiállításokra, de a magyar fővárosból hozzánk sokkal kevesebben érkeznek.

Annak ellenére, hogy például a MODEM-ben rendezett kiállítás jelentős része olyan színvonalas volt, amely európai mércével mérve is kiválónak mondható. De kellő marketing hiányában nem jutott el a köztudatba az, hogy ilyenek is vannak nálunk. Vonatkozik ez New Yorkra is: hiába egy pazar tárlat, ha nincs hozzá reklám.

A marketing ennyire kulcskérdés?

Tudomásul kell venni, a kultúra pénzbe kerül. Nagy marketinget kapott a debreceni budapesti Leonardo kiállítás, az ugyancsak Debrecenben megrendezett európai jelentőségű Messiások című tárlat, valamint a budapesti Csontváry kiállítás is. A marketingre fordított költésgek megtérülnek, kígyózó sorok álltak ezeknél a kiállításoknál a kiállító helyek előtt.

Amennyiben egy olyan festményt ad el, amelynek még él az alkotója, akkor egyeztet vele? Kikéri a tanácsát az árral kapcsolatban?

Nem. De ehhez hozzá tartozik, mint mondtam nagyon ritkán adok el. A gyűjtés egyirányú utca volt számomra évtizedeken keresztül. Néha, igaz, hogy nagyon nehezen, de egy-egy cserébe bele belementem. Nagyobb tételt most adtam el először amióta gyűjtök.

Keserü Ilona festőművész öt alkotását pár hete 135 millió forintért adtam el a Magyar Nemzeti Bank (MNB) tulajdonában álló MNB-Ingatlan Kft-nek.

Ha a kiállítások akkora marketinget kapnának, mint ez az üzlet, máris örülnék.

Miért tett kivételt?

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy a pénzre szükségem volt. Semmilyen anyagi motiváció nem volt a háttérben. Kaptam egy megkeresést, hogy ebből a gyűjteményből bizonyos darabokat szeretnének. Hozzáteszem, nem a jegybank környékezett meg. Elviekben nem tértem ki, amelyből egy gyakorlati valóság lett. Ennyi, nem több. A művésznővel sem egyeztettem. Maradtak nálam jelentős művei.

Ha valaki megkérdezi öntől, hogy mit tett a magyar műkincspiac felvirágoztatásáért, akkor mit felel neki?

Attól függ, hogy kinek az oldaláról kérdezik. A magyar műkereskedelemmel úgy gondolom, hogy jót tettem, hiszen sok mindent vásároltam. A művészek oldaláról szintén. A hazai muzeológia szempontjából is elmondható, hiszen nem lehetett volna olyan színvonalon létrehozni azokat a kiállításokat az általam kölcsönzött képek nélkül, mint ahogy ezek az események megvalósultak. De van ennél fontosabb szempont is.

Ezeknek a műtárgyaknak a kezelése, egyben tartása és a mindenkori rendelkezésre bocsáthatósága a legfontosabb.

A művészek is bíztak és  bíznak bennem és tudják, hogy mely alkotásaik vannak nálam, és bármelyik kiállításukra megkaphatják. A már nem élőkkel is ugyanez a helyzet. Bármikor kérnek és kapnak.

Mint egy kölcsönző?

Úgy működöm, valóban.  Csak épp nem jelmezt adok ki, hanem műtárgyat. Egyben tartom, kezelem és ápolom az alkotásokat. Erről szólt az elmúlt 53 évem.

Ekkora felelősséggel milyen az élet? Mekkora a nyomás?

Irdatlanul nehéz. A felületes szemlélő csak annyit lát, hogy szép tárgyakkal vagyok körülvéve. Azt gondolják, olyan értékek vannak körülöttem, amelyek az anyagi függetlenségemet és a gondtalan életemet biztosítják, könyvek jelennek meg, a dicsőségben lubickolok.

De azt senki nem látja, hogy ezeknek a műveknek a megőrzése az állaguk fenntartása, restaurálása, szállítása, biztosítása nem egy embert kívánó feladat, hanem külön szervezeté.

És itt kell visszatérnem egy korábbi kérdésére, hogy mi lesz ezzel.

Akkor még egyszer kérdem: mi lesz mindezzel?

Mondtam, hogy négy gyermekem van. Két fiam, két lányom, de különböző korúak. A legidősebb fiam velem együtt dolgozik, a külföldi vásárlásokat szinte kizárólagosan ő intézi. A legkisebb csupán tíz éves, kíváncsian szemléli a gyűjteményt.

Debrecen főszerepet játszik?

A város szerepe is felmerül, hogy miként tudna beékelődni ebbe az óriási gyűjteménybe, hiszen itt nincs múzeumi képtár, szemben a fővárossal. Ellenemre sem lenne, ha itt ez létrejönne, csak ki kellene találni, hogy miként lehet megvalósítani a működést.

Ennyi művet nem lehet ráönteni a magyar műtárgypiacra. Az ötven év alatt összegyűjtött kollekción körülbelül kétszáz év alatt lehetne túladni.

Nincs ennyi időm. De hogy széthulljon, az felelőtlenség lenne, ezt megismételni még egyszer nem lehet. Például intézményesített formában lehetne fenntartani. Akárcsak a művészek, folyamatosan út- és én-kereső vagyok, az önazonosságom pedig a gyűjteményben testesül meg.

(Fotók: MTI és Déri Múzeum)