Félistenek közt: így éltek a Wall Street igazi farkasai

Mit gondol, megismétlődhet a 2008-as gazdasági világválság?

Nem látom, nem látjuk esélyét annak, hogy sor kerülhet a 2008-as banki tragédiasorozatra. Persze jóslatokba bocsátkozni sem akkor nem lehetett, sem pedig most. Ám jelenleg minden jel arra mutat, ilyen formában nem kell veszélyre számítani. A bankrendszereket a biztonság jellemzi, komplexebb a működésük, mint egykor volt. Azok a Wall Street-i sztorik, amelyekről majd mesélek, ma már elképzelhetetlenek, olyan mintha csupán mese lett  volna. Teljesen átalakult a pénzpiaci szabályozás. Nekem is fordulópont volt az életemben 2007-2008. Utólag persze könnyű okosnak lenni.

Juscsák György: "ahogy egykor tudatosan akartam eljutni a Wall Streetre, ahogy a karrierépítésem lépésről lépésre elkezdődött, most azt érzem, itthon szeretnék dolgozni."

Minden héten mást hallani, sokan vészharangot kongatnak. Ön ezt külföldről „élesben” hogyan látja?

Ismétlem: ebben a percben azt mondom, nem fenyeget pénzintézeti világégés. Egész egyszerűen azért, mert bankká alakultak a korábbi ilyen-olyan pénzügyi tevékenységet végző intézmények. Jóval tisztább, egészségesebb lett a bankrendszer. Nem is emlékszem olyan időszakra, hogy az amerikai bankok ennyire stabilak és „egészségesebbek” lettek volna egykor, mint most, hiszen igen erős körülöttük a szabályozás. A részvényeseinek pénzét például már nem tehetik kockára, nem spekulálhatnak azzal. Persze nem gondolom azt, hogy valamilyen válság nem lesz.

Nocsak. Mégis?

Más jellegű előfordulhat, hiszen válság gyakran van. Előbb-utóbb jön egy másik buborék, amely még nem látszik.

Milyen buborékot vizionál?

Szerintem ezzel a hatalmas pénzmennyiséggel, amit kinyomtattunk lesz a probléma, hiszen brutális mértékűre duzzadt ezáltal a hitelállomány. Elsősorban az Egyesült Államokra gondolok, de Kína sem kispályás, az adósságállomány tekintetében.

A világon összesen 178 ezer milliárd dollárt tett ki az adósságállomány tavaly nyáron. Ez megduplázódott 2008-hoz képest.

Ez a hatalmas összeget a háztartásoknak, a vállalatoknak és a kormányoknak sikerült felhalmozni – legalábbis egy S&P-tanulmány erre világít rá.

Mit lehet tenni ez ellen?

Ahhoz, hogy ez a hatalmas hitelmennyiség apadjon, ahhoz globális gazdasági növekedésre, illetve inflációra lenne szükség. Ez utóbbi két százalék körül alakul, de a GDP bővülési üteme jóval lassúbb, mint 2008 előtt volt. Sőt: mindehhez hozzájön egy folyamatosan emelkedő deficit is. Arról már nem is beszélek, hogy világszinten öregszik a társadalom. Ezekkel a problémákkal szembe kell nézni. Mindezek összességében vezethetnek egy újtipúsú globális problémához, tehát máshoz, mint egykor.

Pedig közgazdászok hada az íróasztal mögül próbálja megfejteni, hogy mi okozta a 2008-as botrányt. Ön ekkor már a Wall Streeten dolgozott, a gyakorlatban mit tapasztalt, hogyan jutottunk idáig?

Ha megvizsgáljuk az Egyesült Államok történelmét, akkor a „lázak” sorozatát látjuk. Ezüstláz, aranyláz, olajláz, ingatlanláz. Ez utóbbi vezetett a 2008-asvilággazdasági válság kitöréséhez. Ennek is több okát látom. Az egyik, hogy az elmúlt 40 év során átlagosan – éves szinten – 15 százalékkal emelkedtek a lakásárak, méghozzá stabil mértékben, alacsony kamatkörnyezetben. A másik tényezőt kissé messzebbről kell megközelíteni.

Vágjunk bele…

A nyolcvanas években jelentek meg a számítógépek a bankokban, így lehetővé vált a pénzmozgás modellezése. Ez nem kis feladat volt, hiszen az USA-ban több mint tízezer pénzintézet működött ebben az időben, mint mondtam, a szabályozás hiányossága miatt, döntő többségben kisebb, helyi pénzintézetek.

Ha egy bankár hitelt adott a lakásvásárláshoz, akkor személyesen ismerte a kérelmezőt, mindent tudott az életéről, a családjáról.

Ekkor még a piaci környezet kedvező volt például egy 360 havi hitelkihelyezéshez. Ez az összeg rögtön meg is jelent a cash-flow-ban, hiszen bekerült a bank portfoliójába. Igen ám, de a hitelintézet csak tőkeemeléssel tudott növekedni, hiszen ha minél nagyobb a tőke, annál magasabb a kihelyezhető hitelállomány. És itt jött a számítógépek szerepe.

Mire gondol? 

A bankban az informatikai fejlődésnek köszönhetően modellezhetővé vált, hogy a hitelfelvevőnek mekkora az esélye a fizetésre, ha egy hurrikán elviszi a házát, vagy elveszti az állását, netán felbomlik a házassága. Abban a pillanatban, ahogy modellezhetővé válik egy-egy életút, a bankban azt mondhatják, hogy ez már nem egy személyre szóló hitel, hanem csupán egy cash-flow.

A hitel könnyebben eladhatóvá vált?

A pénzintézet „saját kezét mosva”, simán eladhatta a hitelt egy másik banknak, legyen az vagy magán, vagy állami. Viszont ha egy-egy hitel rizikósabb volt, akkor az a Wall Streeten kötött ki, hiszen minél kockázatosabb a hitel, annál magasabb a kamata. Igen ám, de 2000 környékén kipukkadt az ingatlanbuborék és elkezdtek csökkenni a kamatok. Ekkor öt nagybank osztozott a főszerepen: a Goldman Sachs, a Morgan Stanley, a Merrill Lynch, az elhíresült Lehman Brothers, illetve a Bear Stearns voltak ezek. A befektetők emiatt kiutat kerestek, hogy honnan, miből lehet újabb és újabb hozamot generálni. És egyre rizikósabb ügyletekbe mentek bele.

Például?

A bankok közötti hitelezési verseny következményeként egyre kockázatosabb, egyre megbízhatatlanabb adósoknak adtak hiteleket illetve finanszíroztak kockázatos beruházásokat. Az ingatlanok értéknövekedése elősegítette azt is, hogy olyan adósoknak is hiteleztek (subprime hitel) az ingatlan értékének növekedése folytán, akik egyébként normál fogyasztási hitel felvételére alkalmatlanok voltak. Itt már az ügyletekben benne voltak a biztosítók, a nyugdíjbiztosítók, az európai bankok portfoliójába is bekerültek.

Volt olyan ismerősöm hogy fél tucat lakást vásárolt hitelre, az alacsony kamatkörnyezet miatt.

Erdélyi ismerősöm úgy gondolta, hogy a hitelkártyájának kamata 11 százalék, a lakásárak 15 százalékkal mennek fel évente, így tisztán 4 százalékos hasznot elér, ha vesz egy ingatlant.

Az ingatlanok értéke mikor tetőzött?

Egy ideig működött a „puma” a rendszerben. Mégpedig addig, amíg volt lehetőség a hitelpiacról felszívni pénzt. Ám 2006-ban tetőzött az ingatlanok értéke, amely lehetetlenné tette a hitelfelvételt. Ezek után mivel nem volt újabb vásárló az ingatlanokra, rohamosan zuhant azok értéke. Ez pedig magával rántotta az erre felépült értékpapírokat is, és ezzel az azokat jegyző befektetési bankokat.

Előállt az a helyzet, hogy a bankok elveszették tőkéjüket és a normál befektetésüket sem voltak képesek hitelek nélkül finanszírozni, hiszen a piacról eltűnt a vásárlóerő.

A vásárlók végletesen eladósodtak és a további fogyasztást nem fedezte az ingatlanuk árnövekedése. Létezik egy láthatatlan, bizalmi alapon működő pénzpiac a bankok között. Ez az overnight (egyéjszakás) piac, amely a világ leghatalmasabb kasszája. A pénzintézetek itt egymásnak adnak kölcsönt – fedezet nélkül, hiszen ettől bizalmi az üzlet. Több ezer milliárd dollárról beszélünk. Senki nem tudta, hogy kinél és mennyi rossz minőségű kötvény volt, mint hogy azt sem, hogy mekkora értékben.

Bizalmi válság alakult ki?

Persze, ez nem csoda. Leállt a hitelezés. Hiába nyomtatott és áramoltatott a Fed (Az amerikai jegybank szerepét betöltő pénzintézet – a szerk.) pénzt a rendszerbe, ha azt nem helyezték ki éjszakánként, vagy akár nappal a bankok. Sorra elkezdtek bedőlni a pénzintézetek.

A bankárok hibája volt?

Nem. Ezt sokan mondják, de ez mindenki hibája volt. Klasszikus kapzsiságról beszélhetünk a meglátásom szerint. Ebben a politikusok is hibáztak, akik örültek, hogy a választókörzetükben házak épülnek. Hibáztak az építési vállalkozók, hiszen a sok megrendelés munkát adott nekik. De még a kisgép-gyártók is, akik a gyalupadokat gyártották tonnaszám az építőanyag-gyártókkal karöltve. A hitelminősítők is benne voltak, meg a bankárok is – ám mint látjuk, nem csupán ők. Kialakult egy brutális nagy vihar.

Látták annak a jelét 2007 év elején, hogy három hónap múlva kártyavárként omlik majd össze az eddigi, idillinek mondható lét, és csődbe megy a munkahelye?

Utólag mindig okosabbak vagyunk. Intő jelnek kellett volna lenni, hogy harminc éven keresztül az ingatlanárak emelkedtek, a hitelből vásárolt lakásokat egyre drágábban, szép haszonnal lehetett eladni. Pánikként ért bennünket, hogy bedőltek a hitelek. Szintén erre utaló jel volt, hogy két befektetési alap árfolyama is gyengülésnek indult 2007 januárjában. Emlékezzünk csak a Postabank történetére: pár óra kellett hozzá, és volt, nincs!

Biztos, hogy semmit nem tudtak előre?

Állítom, hogy mi, akik ezt ott végigéltük, nem vettük észre, hogy akkora baj lesz, hogy márciusban lehúzhatja a rolót a Bear Stearns, és kezdetét veszi a világgazdasági válság, az a káosz, amely az emberiség modern kori történelmének második legnagyobb pénzügyi csapása volt.

Mi volt a feladata a Bear Stearnsnél?

Egy olyan csoportban dolgoztam többedmagammal, ahol a különböző intézményi befektetők, főként bankok, biztosítótársaságok kötvényportfóliói tartoztak hozzám.

Mindez a gyakorlatban hogyan nézett ki?

Megkeresett bennünket egy regionális – amerikai, japán, európai vagy afrikai – pénzintézet azzal, hogy van egy ötvenmillió dolláros kötvényállománya, amely eddig három százalék hozamot ért el. Ám azt szeretnék, ha ennek mértéke magasabb, akár négy százalék lenne. Erre mi megvizsgáltuk a portfólióját, és általában azt ajánlottuk fel, hogy ha annak egy bizonyos részét, mondjuk, a tíz százalékát eladja nekünk, akkor teljesítjük, amit szeretne. Miután akcentussal beszéltem, általában hozzám kerültek a külföldi ügyfelek.

Nem telt el sok idő, és már azt éreztem, enyém a világ! A bankárok bankárai voltunk.

Annyit azért tudni kell, hogy egy korábbi főnököm 38 évesen ment nyugdíjba a Bear Stearnstől, három szívinfarktus után. Ennek ellenére elhatároztam: ennél a banknál szeretnék én is dolgozni. Be is jött, de megszámlálhatatlan felvételi kör után. A Wall Streeten a profit természetes velejárója volt minden feladatnak. A Bear Stearns pedig különleges volt ebből a szempontból. Ahogy nálunk mondták, ide nem kellett pedigré.

Hanem, mi kellett?

Ide „PSD”-ket kerestek. Vagyis: „Poor, Smart, with a Deep Desire to Get Rich”, azaz: „szegény, okos, de hatalmas elszántság van benne, hogy gazdag legyen”. Időközben kaptam állásajánlatot a Goldman Sachstól és a Lehman Brotherstől is. Ám én maradtam.

Mi tartotta ott?

Mint mondtam, különleges világ volt ez akkor. Nem az számított, honnan jössz, egyedül a teljesítmény volt a lényeg. E szerint ismertek el bennünket.

Dollárosítsuk a hála mértékét...

A kötvénykereskedelmi osztályunkon egy-egy munkahely évente több mint tízmillió dollárba került. Tehát ezt kellett kitermelnünk magunk után. Egy befektetéssel foglalkozó bankban ez a terület a jéghegy csúcsa.
Csak a mi emeletünkön 450 dolgozó ült egymás mellett a padsorokban úgy, mint madarak a dróton. Mindenki előtt monitorok sorakoztak. Nem egy, nem kettő.

Meddig lehetett ezt ebben a tempóban csinálni?

Volt, aki nem bírta, és hetek múlva elment, volt, aki ebben élt évekig, mint én is. Minden reggel hét óra tíz perckor volt az első tárgyalásunk, ahol megbeszéltük a napi stratégiát. Már itt számított, kinek jut hely a tárgyalóasztal körül, ki az, aki a fal mellett áll, és ki lesz az, aki be sem jut a terembe, noha itt dolgozik. Normális esetben este kilenc és tizenegy óra között értem haza.

Előfordult, hogy a kollégám este fél tízkor lefordult a székről. Hozták a hordágyat, elvitték az ügyeletre. Húsz perc múlva ott ült, és folytatta, ahol abbahagyta.

Olyan is volt, hogy ott aludtunk az irodában. Reggel lementünk a konditerembe zuhanyozni, azután vettünk egy friss inget, és kezdtük elölről az egészet. Ma már ilyen sincs.

Ismét kérdezem: mennyi volt a fizetés?

Ha valaki jó volt, akkor sok. Ezzel együtt a „sok” is relatív fogalom. Ahogy mondják: minden szám mögé lehet képzelni még egy nullát. Hogy tényleg ne kerüljem meg a kérdést, a több tízmilliós bónuszok teljesen természetesek voltak abban az időben. 

Aki ide bekerült, az megfogta az isten lábát?

Szerintem igen. Ez a hely volt a „pénz templomában az oltár”. Én legalábbis – nem félek bevallani – így éreztem. Minden, amit tanultam, amiért harcoltam, küzdöttem, kulminálódott ebben a színtisztán a pénzről szóló versenyben. A világ legjobbjai versengtek egymással.

Mekkora luxusban éltek?

Engem soha nem érdekelt, hogy lóg-e Picasso a falamon. Noha több kollégámnak ez is fontos volt. Egy alkalommal egyikük kihívott bennünket az utcára. Egy kamion parkolt ott, majd kigördült a gyomrából egy méregdrága sportautó. Megdolgozott érte, ennyit ért a munkája – autóban számolva.

Nehezen tudtam feldolgozni azt a pazarlást, kivagyiságot, amelyet ott tapasztaltam. Az emberek félistennek képzelték magukat. Aztán kiderült, hogy pont ők váltak hullócsillaggá.

Igaz, egy darabig sokan hatalmas, lesötétített ablakú fekete limuzinnal jártak reggelente munkába. De ez az egész Államokra jellemző: „Nem titkolom a vagyonomat, nem irigylem a szomszédomét, de felteszem magamnak a kérdést: mit csinálhat jobban, mint én, és ha ő jó, akkor én is el tudok jutni oda, hogy nekem is meglegyen minden.” Ez az igazi versenyszellem és motiváció, és nem az, hogy a másiknak rosszat akarok.

A család hogyan tolerálta az életmódját a napi 15 órás munkarenddel?

New York a karrierek városa. Huszonöt év után sem ismerek senkit, aki azért jönne ide, mert itt szeretne megöregedni. Ide megméretni jönnek magukat az emberek. Befektetni, kipróbálni, mennyit tudnak, és mit bírnak. Nekem szerencsém volt, olyan társat találtam magamnak, aki támogatott ebben.

Igen ám, de beütött egyszer csak a krach… Minden elúszott?

Szó szerint nem maradt semmi.

Ezt a „semmit" a feleségével miként élték meg?

Hosszú házasság után 2007 volt az első év, hogy babát vártunk. A kisfiam meghalt. Talpra kellett állni. Nem a munkámra koncentráltam, hanem a feleségemre, Timire, aki pár hónap múlva agyvérzést kapott. Nehéz volt, bénulások, sugárkezelés. A munkára támaszkodtam. „Pénzünk van” – mondtam.

Az utolsó munkanap péntekre esett, szombaton a kollégáimmal együtt még visszamentünk, de a biztonsági őrök már nem engedtek be az egykori munkahelyünkre.

Emlékül valaki egy kétdollárost, azaz az utolsó értéket ragasztott az egyik földszinti ablakra.

Mit gondol, ki lehet valaha heverni ezt a sokkot?

Nem tudom. Együtt lehet vele élni, küzdeni lehet vele. Elfelejteni nem lehet, de ez is csodálatos Amerikában: nem az a lényeg, mi rogyasztott térdre, az a lényeg, hogyan állsz fel.

Ilyen időszak után csak jó jöhetett.

A Bear Stearnsnél, ha jól emlékszem, 32-en lehettünk az én osztályomon. A J. P. Morgan kettőnket vett át. Talpra álltunk, nem adtuk fel. Megvettük azt a lakást Manhattanben, ahol évtizedekkel előtte egy hátizsákkal a Szabadság szobor korlátját fogtam és azt mondtam magamnak – igen, itt dolgozom majd.

Abigél leányom 2009-ben született. Ekkor döntöttük el, nem a Picasso, a jacht, a Ferrari számít. A nagymamák, a balatoni nyarak és Magyarország a fontos.

Milyen munkahelyi lehetőségeket kapott?

Volt bőven ajánlat: London, Genf, Frankfurt. A J. P. Morgan legközelebbi irodája Bécsben van. Innen két óra alatt Pesten vagyunk. Juli leányom 2011-ben született Bécsben, a Balatonnál tanult meg biciklizni. Van ennél fontosabb?

Magára ismer, vagy valamelyik kollégájára A Wall Street farkasa című filmben?

Beszélgetésünk elején azt mondtam, sokat változtunk mi bankárok is. Ha valaki valóban kíváncsi erre a világra, annak ajánlom a Margin Call, azaz a Krízispont című filmet Kevin Spacey-vel a főszerepben. Na, ebben az van, amiről beszéltem. A lényeg szerintem az emberben van. Az életem máig a tanulásról, a válaszok kereséséről, a boldogulásról és a bizonyítási vágyról szól.