"Ez a pálya egy harc. Maga az élet. Ha valaki szeretné megvalósítani az elképzeléseit és önmagát, sok lábon kell állnia. Az édeskevés, hogy jó a színpadon" – vallja Harsányi Gábor a Növekedés. hu-nak adott interjúban. A színművész-író-rendező a most átvett Kossuth-díjával kapcsolatban úgy fogalmazott, hogy sokszor terjesztették fel az elismerésre, pedig nem politikafüggő a története, inkább csak lemaradt róla. Beszél a szakmai féltékenységről, illetve a "színházcsinálásról" is, amelyből bőven kijutott neki.
A napokban személyesen, ünnepélyes keretek között is átvehette a Kossuth-díjat, amelyre korábban többször is felterjesztették. Sokszor közbeszólt a politika, vagy mi lehetett az oka, hogy ennyit késett az elismerés?
A koronavírus miatt elmaradt a szokásos, március 15-ei átadási ceremónia, a díjat most vettük át, augusztus huszadikán a Parlamentben. Természetesen tavasz óta élem a boldog kitüntetettek életét, de egy ünnepélyes ceremónia, leírhatatlan. Különböző korszakokban, többször is felterjesztettek. Ez azért is nehéz ügy, mert többször is utazótársulat terjesztett fel. Ennek kissebb a súlya, mintha egy óriási teátrum állna a jelölt mögött. Ezúttal sikerült.
Harsányi Gábor kétszeres Jászai Mari-díjas színművész, író, érdemes művész, átveszi a Kossuth-díjat Áder János köztársasági elnöktől az Országház kupolacsarnokában 2021. augusztus 20-án.
A koronavírus-járvány miatt az állami kitüntetéseket idén március 15. helyett az államalapítás ünnepéhez kapcsolódóan adták át
Orbán Viktor miniszterelnök és Kövér László, az Országgyűlés elnökének jelenlétében. (Fotó: MTI/Illyés Tibor)
Nem értek a politikához, úgy vélem, hogy a díjam nem politikafüggő. Soha nem éreztem azt, hogy a Kossuth díjnak ilyen, vagy ehhez hasonló mellékzöngéje lenne. Kitüntetett helyen, az íróasztalomon tartom, hogy mindig lássam.
Politikától függetlenül írták rólam, hogy „megérdemelte”. Illetve sokan el sem hitték, hogy még nem kaptam meg. És ez fantasztikus érzés.
Ez az a boldogság számomra, amelyből az erőt merítem és dolgozni tudok a hátralévő, nem is tudom mennyi időre.
Ha elkészíteném a névjegyét, akkor mit írjak rá: négy nyelvet ismerő, feketeöves karatemester, színművész, író, rendező, színházcsináló-üzletember?
Valóban tanultam latint, oroszt, angolt, németet, szeretem a sportot is, mégpedig azt, amelyben el tudok mélyülni. De pályámat a színművészet, az írás és a „színházcsinálás” határozta meg. Mindenképp ezzel kapcsolatos a „beosztásom”.
Amelyhez nem egy, hanem sok szerencse is kellett?
Nyilván kellett egy kezdeti löket, a Jó estét nyár jó estét szerelem színházi darab filmes adaptációja, vagy az Egy óra múlva itt vagyok Láng Vincéje, vagy akár a Palacsintás király. Mindez fantasztikus szereplőkkel.
A Thália Stúdió alkotógárdája, a felvétel Eörsi István: Sírkő és kakaó című zenés komédiájának alkalmával készült.
Középen ülnek: Keres Emil igazgató, Komlós Juci sznművésznő, Kazimir Károly művészeti vezető, Eörsi István író, Dajka Margit szinművésznő, Léner Péter rendező, Gáti Vilma asszisztens, Horváth Teri színművésznő.
Hátul Rajkai György diszlettervező és jobbra Lugosy Bálint építészmérnök, a színház főmérnöke. Elöl ül Harsányi Gábor, Hacser Józsa és Kozák András színművészek. (Fotó: Fortepan.hu)
A sikeres start után az elmúlt évtizedek alatt hét könyvem, főként bűnügyiek és kalandregények jelentek meg, illetve tizenhét színdarabot írtam. Ebből zömmel a Karinthy színházban, a Budapesti Kamaraszínházban, illetve a Vidám színpadon mutattak be. Tehát az életem egyértelműen a színjátszás, illetve a színházkészítés körül forgott.
A Börtönszínház című darabomat 12 éve a New York-i Midtown Nemzetközi Színházi Fesztiválra is benevezték. Erre különösen büszke vagyok.
Angolul játszottuk, sőt, az Írószövetség is befogadott tagjai közé.
Maradjunk a „művésznél”. Milyen trendfordulót lát most a pályán?
Úgy gondolom, a művészet egy hatalmas égig érő fa, amelyből oldalágak nyílnak. Az ágakon levelek vannak, amelyek a rengeteg próbálkozást szimbolizálják. Ezek megújulnak, hiszen a művészet él és virul, létezik. Úgy gondolom, soha, semmiféle próbálkozást nem szabad lebecsülni. Még a legszélsőségesebbet sem, amelyre most azt mondanánk, hogy „ez nem az én világom”. Ezeket a trendfordulókat is érdeklődéssel figyelem.
A századfordulón az impresszionistákra azt mondták, nemhogy festeni, rajzolni sem tudnak. Ma nélkülük el sem képzelhető a művészet.
Véleményem szerint, nem szabad ítélkezni, hanem érdeklődéssel kell figyelni a változásokat, a művészet rezdülését. Úgy gondolom, hogy bármi mellé odaállhatunk, ha nekünk az jó.
Ha valaki, akkor ön a pályája során sokszor, sok minden mellé állt. Nevezhetjük önt a színházi struktúraváltás úttörőjének?
Valóban korszakalkotásról beszélhetünk, az anyaszínház otthagyásáról, és a MAFILM-hez való elszerződésről. De nem csak az én esetemben: Garas Dezső, Cserhalmi György, Bujtor István mind-mind ide tartozott. Nem féltünk lépni.
Sok évtized alatt közel száz tévé, illetve mozifilmben szerepeltem, százötven színdarabban játszottam. Szinkront már nem is számolom.
Kazimír Károlyhoz is visszavezethető ez, hiszen nem tetszett neki, hogy sokat filmezek. A Tháliából jöttem el a filmgyárba. Nem mondom, hogy konfliktusmentesen. Négy évet voltam a filmgyár kötelékében, pazar kollégák társaságában.
Ekkor kezdődött Karinthy Mártonnal a több évtizedes kapcsolata, amely új korszakot hozott a magyar magánszínház világában?
Érdekesen indult Marcival a kapcsolatunk, ugyanis kirúgta Kazimír a Thália-társulatból, mert szintén nem volt az a szófogadó típus.
Elmondható, hogy önökhöz köthető hazánk első magánteátruma?
Igen. A nagy kérdés csupán az volt, amikor megalakítottuk a Hökköm Színpadod, hogy kisszövetkezetként miként gazdálkodunk a nagy semmiből, hiszen 1982-ben lehetetlen volt állami támogatást szerezni magánüzlethez.
A színházi struktúraváltás első hírnökei voltunk, Karinthy, mint rendező, én a színészi, írói elképzelésemmel, hiszen ekkor már javában írtam.
Két fiatal próbálkozó, pénz nélkül. Viszont volt egy vagány, ismert magyar író, Végh Antal. Benne láttunk fantáziát. Olyannyira magabiztosak voltunk, hogy 1983-ban ki is béreltük a Budapest Sportcsarnokot, hátha így tudunk pénzt szerezni a bevételből. Bár ne tettük volna!
Újszegedi Szabadtéri Színpad: A felvétel a VII. Szegedi Ifjúsági Napok alkalmával készült 1973-ban (Fotó: Fortepan)
Mi történt, nem jött be a számításuk, az üzleti modell?
Óriásit bukott a könyv alapján színre vitt „Miért bántják a magyar futballt, avagy te is fotóztál, haver” című porondjáték előadása. A könyvhöz valós, a hetvenes évekbeli futballbotrány adta az adaptációt.
Nem fogytak a jegyek?
Nem erről volt szó, vették, ahogy kell. Igen ám, de Végh Antal a könyvben keményen bírálta az akkori vezetést. Így nem csoda, hogy „fentről leszóltak”, hogy talán mégsem kellene ez a produkció.
Vég Antal kimondta: a futballbotrány szálai az MSZMP legfelső köreihez vezetnek, és burkoltan, de utalt a korrupcióra is.
Persze hogy ezek a mondatok kiverték a biztosítékot.
Ennek tudatában miért nem fújták le az előadást?
Jó kérdés ez utólag. A tízezer fős Sportcsarnok bérléséhez hitelt vettünk fel. Szerénytelenség nélkül mondhatom, ekkor már ismert ember, mai szóval sztár voltam, a Karinthy név is jól csengett.
Az ajtók kinyíltak önök előtt?
Persze. Meglett a kölcsön, a Madách teljes szervezését bíztuk meg és a színészgárda élvonalának az élvonalát szerződtettük. A teljesség igénye nélkül: Szirtes Ádám, Agárdi Gábor, Csákányi László jelen voltak a darabban.
Hetven százalékban elfogytak a jegyek. Boldogok voltunk, ám megcsörrent a telefon: a pártházba, a „Fehér házba” várnak bennünket.
Egy mogorva ember kísért bennünket fel az emeletre és megjegyezte: „de szerencse, hogy nem lefelé megyünk”. Kérdeztük, hogy mi van lefelé, mire közölte: „ott van a börtön”.
Végül miben maradtak az irodai megbeszélésen az „illetékes elvtárssal”?
Abban, hogy villámgyorsan felejtsük el a bemutatót. Nem lehet gyalázni a magyar futballt, főleg nem az ország legnagyobb sportcsarnokában.
Miért nem fogadták meg a „tanácsot”?
Megpróbáltuk, de nem tudtuk leállítani a produkciót. Saját csapdánkba kerültünk.
Ha leállunk, akkor még a lakásunkat is bukjuk, mindent erre a darabra tettünk fel.
A kérésünk annyi volt, legalább pár előadást engedélyezzenek. Ezt sikerült elérni. A műsor végül elkezdődhetett. Ám ami ezután jött, azt jobb elfelejteni.
Mi történt?
Elkezdődött az első felvonás, középszerű volt, enyhe tapssal a végén. Amikor kijöttünk a második részre, a korábban háromnegyedig megtelt ház tele lett. Egy gombostűt sem lehetett leszúrni. El sem tudtuk képzelni, honnan, hogyan és kik jöttek be.
Agárdi és Csákányi amikor kiment a színpadra, a közönség újonnan érkezett része elkezdett kiabálni: „bunda, bunda, bunda, húzzatok haza ripacsok”.
Csákányi annyit mondott Agárdinak: „Kolléga, úgy látszik, itt minket itt nem szeretnek, nem kéne kimenni?” A válasz erre az volt, hogy „egy Kossuth-díjas színész nem hagyja el a színpadot”. Oltári botrány kerekedett az előadás végére, rendőrkordon vette körül a Sportcsarnokot. Agárdit és Csákányit mentőautóval kellett kimenekíteni a helyszínről.
Nem érezte azt, hogy a „színházcsinálásnak” itt lőttek?
Megéreztük a hatalom pokoli szorítását. Világos volt, hogy a legfelső pártvezetés nem akarja a darabot, mert az elvtársak veszélyeztetve érzik magukat. Pedig a nézők többségét érdekelte az előadás, főleg az a Végh Antal féle szókimondás, amely a rezsimet bírálta – ez volt a baj.
Nem ijedtünk meg, talpra álltunk, nullszaldóval végeztünk, senkinek nem tartoztunk.
Kilenc előadás volt a terveink között, amelyből kettő valósult meg. Persze a feljelentést nem úsztuk meg. Az ügyészség semmi elmarasztalót nem talált.
Hogyan alakult tovább az üzlet?
Megszerveztük a társulatunkat, elindultunk vidékre, éveken át utaztunk. Karinthy pazar produkciókat rendezett, belevetettem magam az írásba is, játszottam, segítettem az adminisztrációban is. Mindent mi csináltunk. Később ráleltünk a legendás Bartók Béla úti helyünkre is, amelyet én találtam meg. A kerületi tanács vezetése egy feltétellel adta át: takarítsunk ki és hozzuk rendben az ingatlant, amelyért, ha nem is sokat, de fizessünk némi bérleti díjat.
Büszke vagyok, hogy egy bezárt, lepusztult, patkány- és egérszagú moziból egy csodálatos helyszínt és világot teremtettünk: a Karinthy színházat.
Ez az időszak életem egyik legmeghatározóbb, legszebb állomása volt. Ám jött egy újabb változás.
Azaz?
Már akkor láttuk, ha valaki szeretné megvalósítani az elképzeléseit, önmagát, bizony sok lábon kell állnia. Az édeskevés, hogy jó a színpadon. A jó üzleti érzék, a jó kommunikáció, a jó tárgyalókészség elengedhetetlen a színház menedzselésénél. Nem csak színész voltam, rengeteg helyen kellett tárgyalni.
Az egyik legnagyobb siker: Jó estét nyár, jó estét szerelem (Fotó: Harsányi Gábor hivatalos Facebook oldala)
Nem érezte, hogy elaprózza magát?
Jaj, dehogy! Egy színház vezetése mellett az ember olyan darabot ír, amely rögtön megvalósulhat. Hát kell ennél több? A vénámból jött és jön az írás, muszáj írnom. Azt persze nem állítom, hogy mindenki képes erre. Nekem igényem, hajlandóságom, belső vágyam volt és van.
A mostani igazgatók is mutatnak be saját darabot, azzal a különbséggel, hogy van segítőtársuk és lehetőségük.
Nekik is lobbizni kell ugyanúgy a pénzért, egy-egy jó lehetőségért. Gondoljunk csak arra, hogy például Mácsai, Dörner, Nemcsák is több lábon álló színiigazgatók.
Őket is megkörnyékezte a darabjaival?
Hát persze. Viszonyunk korrekt, tiszteljük egymást – maradjunk ennyiben. Miért külső vadidegen darabját mutassa be valaki, amikor saját házon belül is megoldhatja. Saját imázsát kell építeni. Ez egy kicsit fáj. Várkonyi Zoltán nincs már, hogy minden feltétel nélkül szerződtessen. Őt egy érdekelte: a minőség, amely a siker záloga.
De mégis célba értek, érnek a darabjai…
Persze, hiszen olyan fiatal, vállalkozószellemű utazó társulatok vezetőit is megkerestem, hogy be is mutatták és játszák igen nagy sikerrel. Ki kell mondani: mindenki keresni akar rajtuk, ehhez viszont produkálnom is kell.
Még egy Nemzeti Színházbeli tagság 1983 és 1989 között sem befolyásolta az üzleti, vállalkozói vénáját, társítva a Karinthy színházzal?
Fiatalként kell dolgozni, bizonyos kor után úgysem tudunk.
Jöttek a megkeresések, a lehetőségek, a labdák, amelyeket vétek nem berúgni.
Hozzáteszem: annyira könnyen nem kaptam szerepeket, hanem inkább megéreztem, sőt jól éreztem meg a lehetőségeket.
Tökéletesen ráhibázott?
Két dolog kellett ehhez: először is mélyen belefúrtam magam minden szerepbe, az utolsó mozzanatig utána olvasva, elemezve. A másik, hogy amikor jött a siker, akkor utána csendben vártam, hiszen sokaknak lehetősége lett volna eljátszani például egy Láng Vincét – mégsem tették. Utólag meg sajnálták.
Ez a pálya egy harc. Egy nemes, szép harc. Maga az élet.
Ugorjunk még vissza a Nemzetihez. Itt miként fogadták, hogy más színházban is tulajdonos volt, hogy ennyi lábon ál?
Kitűnő a meglátás. A nemzeti társulatába Vámos László invitált, Bernard Shaw Sartorius úr házai produkciójába. Sikerem is volt, miközben egy jól menő magánszínházat is vezettem. Lickchees megformálása nagy kihívás volt, de aztán kevesebb átütő karaktert kaptam. Lehet, ez ált a háttérben. Nem egyedi eset ez, gondoljunk csak Major Tamásra, akire sokan féltékenyek lehettek.
A féltékenység akkor volt vagy most erősebb?
Abban az időben a féltékenység egy mély gyűlölettel, veszéllyel párosult. Az irigység a gyűlölet melegágya. Az embert azért is feljelentették, hogy a testvére ötvenhatos disszidens vagy falragaszokat készített.
Teljesen más a mai féltékenység: mostanra az irigység, féltékenység formája megváltozott.
Még ha létezik is, de elismerik az embert, a teljesítményt. És ez jó.
Plakát az egyik kedvenc szerepről: Kakuk Marci (Fotó: Harsányi Gábor hivatalos Facebook oldala)
„Gyermekét”, a Karinthy színházat egyszer csak otthagyta. Miért, amikor futott a szekér?
Sajnos Karinthy Márton beteg lett és egyre feszültebb lett a viszonyunk. Egyértelmű volt, hogy eljövök. Ez kényszerű döntés és nehéz időszak volt. Pont jókor jött a Vidám Színpad, Bodrogi Gyula invitálásával.
Lám-lám Bodrogi Gyula nem volt féltékeny – lehet így is. Nem elég, hogy egy „idegen” szerző darabját elolvasta, de vissza is jelzett.
A visszajelzés óriási dolog. Annál már csak az nagyobb, hogy meg is rendezte a Mindhalálig szexet illetve a Szinkron-kabarét. Úgy gondolom, sikerünk volt, jó szerepeket is kapatam. Ám ismét mentem, ugyanis véget ért azzal a Vidám-korszakom, hogy Bodrogi a Nemzetihez szerződött. Újra szabadúszó lettem, és országjárásba fogtam tehetséges, főként fiatal művészekkel. Tartottam irodalomórákat is, szerepeltem Németországban, majd 2010 környékén elvállaltam az Újpesti Színház művészeti vezetését Dózsa László igazgatása mellett.
Sokat utaztunk az országban, elöl ültem a kisbuszban és jegyzeteltem a gondolataimat, ötleteimet.
Amíg nem jött a pandémia, 17 darabomból hetet játszottak szerte az országban, mint például a Pesti Művészszínházban, Pódium Színházban a Magyar Drámák Színházában. Az általam alapított újpesti színiiskolát átadtam Melinda lányomnak, ma már ő a főnök. Ez is egyfajta megújulást jelentett. Mint látszik, feltaláljuk magunkat.
Színház mindhalálig avagy Egy bolond hármat csinál - Saját darab bemutatója 2020-ban. Maszkos teltház,siker,boldogság (Fotó: Harsányi Gábor hivatalos Facebook oldala)
Ahogy a Facebook oldalát látom, a vírushelyzet sem állította meg. Hogyan sikerült így felfuttatni?
Ezen magam is meglepődtem, ugyanis rövid idő alatt sokezres közönségem, pontosabban követőm lett. Számukra mondok verseket, monológokat, vagy épp, ami eszembe jut. Igaz gyakrabban kellene, mert tudom, hogy várják. Az internet, a videócsatorna, a közösségi oldal a jövő. És látom, érzem, hogy ott is szeretnek. Annyira hálás vagyok nekik!
