Börcsök Enikő megrendítő vallomása

Interjú2019. máj 25.Bódy Géza

Édesanyját az utcán lőtték le, kétszer esett át vese transzplantáción, kétszer élesztették újra egy színdarab miatt. Ám megtalálva a kiutat, talpra állt a tragédiák után Börcsök Enikő Jászai-díjas, érdemes és kiváló művész. Vallja, hogy azt kell megfogni egy mű mondandójában, hogy miként lehet túllépni a veszteségeken, hogyan lehet feldolgozni azokat. Állítja, hogy szerencséje van, hiszen egy-egy szerepnél rengeteget tud a tragédiáiból felhasználni a karakter megformálásához.

Hogy van?

Köszönöm, jól.

Tudja, hogy mire gondolok…

Ha az a kérdés, hogy vajon feldolgoztam-e a szomorúságokat, amelyek velem történtek, akkor a válaszom igen. Talpra álltam a reménytelen helyzetekből is.

Például?

Olyan családi tragédiákra gondolok, ami másoknál is megtörténhet, csak én a nyilvánosság előtt éltem át ezeket. Édesanyámat az utcán lelőtték. Éppen arra járt, ahol egy kiselejtezett katonai jelzőrendszert szereltek, ugyanis édesapám katonatiszt volt, és egy tiszti lakótelepen laktunk. Ám a szerkezet elsült. Három hétig feküdt kómában, aztán elaludt. Előtte nem sokkal kaptam a második vesémet, mert az 1997-es transzplantáció nem sikerült az autoimmun betegségem miatt. Anyukám hónapokig ápolt, mire felgyógyultam, hazautazott, és akkor érte a lövés.

Sikerült, illetve sikerül-e kibeszélnie fájdalmát a szerepeiben?

Sok olyan szerep van – noha nem mindig talál meg –, amely valamilyen módon kapcsolódik az ember életéhez. Ha pedig nem, akkor is a példákat a saját életemből vagy épp a képzeletemből merítem. Szerencsém van, hogy egy-egy szerepnél rengeteget tudok a tragédiáimból felhasználni a karakter megformálásához.

Például?

Ez egy Brecht darabban, a Kaukázusi krétakörben fordult elő az, amit most elmesélek. Ebben egy férfi szerepet játszottam, a falusi írnokból lett bírót, Zsótér Sándor rendezésében

Brecht fantasztikusan ábrázolja azt a rendkívüli igazságérzetet, amely a bíróhoz kapcsolódik. A figurában katonatiszt édesapámat találtam meg, aki szintén magában hordozta ezt a tulajdonságot.

Amikor apám meghalt, rám maradt az összes ruhája, többek között a katonai is. Ekkor különös dolog történt.

Mire gondol?

Bevittem a Vígszínházba a ruhatárát, mert úgy gondoltam, hogy jó szolgálatot tehet, mert valóban szép öltözékek voltak. Milyen érdekes az élet, ebben a darabban pont apám ruhái közül kaptam meg egy fejfedőt, egy katonai usánkát. Majd egy másik darabban – anélkül, hogy a színházban tudták volna, hogy honnan származik – egy női szandálban szerepeltem. Csak én tudtam, hogy édesanyámé, ugyanis az ő ruhatárából is vittem be kelléknek. Ezek jó dolgok, véletlenszerű csodák és segítettek nekem. De említhetem a Kurázsi mama veszprémi előadását is, amely a veszteségekről és a rossz döntések sorozatáról szól.

Azt kell megtalálni Kurázsi mama mondandójában, hogy miként lehet túllépni a veszteségeken, hogyan lehet feldolgozni azokat, valami más ügy érdekében.

Kérdezem: valakit fel kell áldozni csupán azért, hogy ő maga tovább tudjon élni? Vagy a még meglévő két gyermekét életben kell tartani?

Kurázsi Mama szerepében: a feláldozás a nagy kérdés

Szerintem biztos, hogy fel kell áldozni az embernek magát, ha meghalnak a gyermekei, vagy éppen mindent meg kell tenni az életben maradásukért. Ezért, nem állítanám be pozitív hősnek Kurázsi mamát.

Milyen ön szerint a Kurázsi-figura? 

A főhősnőt elvakítja a nyerészkedés, a túlélésért való küzdelem, eszelős makacssággal űzi mesterségét egy olyan világban, ahol minden felborult. A gyermekeit ugyan tanítja, csak épp arra nem, ha valami történik velük, akkor a rossz helyzetből a kiutat miként találják, meg és mit kell tenniük. Azaz, miként tudják túlélni a váratlan, nehéz helyzetet azaz a veszélyt. Az ugyanis nem megoldás, hogy azt mondja: „te legyél bátor, te meg legyél becsületes”.

A túlélést is meg kell tanítani. Ahogy nekem sikerült.

Ön miként lelt rá erre a bizonyos kiútra?

A mások általi szeretetben, odaadásban. Megpróbálok olyan helyen dolgozni, vagy olyan környezetet teremteni magam körül, amely jó hatással van rám. Ezáltal elfelejtődik a saját tragédiám, mert úgy érzem, hogy másoknak ennél még több és még nagyobb van. Sok olyan szerep van, amelyben megtalálhatom önmagamat. Noha nem feltétlenül kapom mindig a Vígszínházban ezeket.

Akkor hol?

Vannak külön útjaim. Akár a Radnóti, vagy akár a Pince Színházban, ahol kitalálhatom, hogy mit és kit szeretnék játszani. Ez utóbbi helyen most mutattuk be a Marvin szobája című drámát, amely félelmetesen komikus, sokszor abszurd helyzeteken keresztül tár fel egy mélyen emberi, elgondolkoztató és megható történetet gondoskodásról, összetartozásról, felelősségvállalásról és a szeretet lényegéről. Ebben ki tudok bontakozni. A Vígben azt játszom, amit rám osztanak.

A Találkozás című darab is megrendítő, amelyet a Víghez tartozó Pesti Színházban mutattak be 2015-ben. Ehhez milyen élmény köti?

Rossz. Aki nem ismeri Nádas Péter művét, annyit kell tudni róla, hogy ez egy katartikus, múlttal szembesítő műalkotás. Egy fiatalember és egy asszony szenvedéstörténete, amelyben az emberi lélek legmélyebb rétegeibe ásnak le, és a világ legszebb szerelmes történetét mesélik el. Ebben magam tükörképét ugyan nem láttam, ám örökre nyomot hagyott bennem, ami történt.

A Találkozás annyira megviselt, hogy kétszer is leállt a szívem a próba alatt. Soha nem volt és nincs is ilyen bajom, amely ezt indokolta volna. Szerencsére sikerült újraéleszteni, hisz itt vagyok! Annyira kikészültem ettől a darabtól, hogy ami történt, az máig felfoghatatlan.

Mondja, jó ez, hogy ilyen, emberi lelket kifacsaró alkotásokban és módon játszik?

Persze, hogy nem jó, de nem tudok szerepet megformálni csupán ekkora átéléssel. Sőt, amikor a Találkozáshoz hozzákezdtünk, ráadásul „tanulmányút” címen csapatostul ellátogattunk a Terror Házába.

Találkozás: "Kétszer áll le a szívem a próba alatt"

Úgyhogy ennél a darabnál minden összejött, havonta két-három alkalommal biztosan „megszakadt a szív”.

A repertoárom valóban azt tükrözi, hogy a fajsúlyos szerepek találnak meg. Már-már skatulya, hogy drámákban, önkínzó figurákat alakítok. Ha tragédiáról van szó, gyakran gondolnak rám.

Utalva beszélgetésünk elejére, ezekben a darabokban tudok felszabadulni, kiadni magamat. Persze valóságos felüdülés, amikor zenés vagy humoros darabokban játszhatok. Szerencsére ezekre is akad példa. A Találkozással egyébként Kínában is jártunk, mondanom sem kell, semmit nem értettek belőle, hiszen magyarul játszottuk, noha feliratozva ment. Fogalmuk sem volt, hogy mi volt nálunk az ötvenes években, pedig ők is abban élnek csak ép napjainkban. Nem is ismerik azt a színházat, ahol a művész a lelkét kínálja estéről-estére.

Ezek a nehéz szerepek, a problémákra való felhívások is egyben?

Hát persze! Ott az Ópium című film, nem is kell mondani, miről szól. Vagy a Nemsenkilény monodráma, amely az autizmust helyezi előtérbe. Amikor ezt 2010-ben készítettük, akkor még nem volt divat erről beszélni. Ekkor készült az Orlay produkció Esőember alkotása is. A kettő között nagy a különbség.

Mégpedig?

Az Esőember egy kamu, egy mese, olyan autista nincs, mint amelyik a filmben szerepel. A Nemsenkilénynek valóságos az alapja, Seth F. Henriett autista művészt formálom meg benne. Nem azt mondom, hogy ennek a produkciónak a hatására, de szerencsére mára lehullottak a falak azzal kapcsolatban, hogy beszélnünk kell az autizmusról, mint létező problémáról, arról, hogy miként élnek ezek az emberek és miként találják meg önmagukat. Igyekszem ott lenni, ahol szükség van rám.

Például a Nemzeti Vese Programban?

Akár. Dialízis állomásokra járunk, vagy transzplantáltakat segítünk, támogatunk mindenkit, aki ezt igényli olyan ügyben, amely a vesével, a betegséggel kapcsolatos. Érdekvédelmi szervezetek, sorstársak tartoznak ide. Ennek a programnak vagyok a nagykövete, fórumokra járok, hirdetem az üzeneteket, hiszen saját életem a bizonyíték, hogy valaki kétszer is lehet transzplantált. A Transzplantációs Alapítványnál pedig kurátor és önkéntes is vagyok.

Nem győzzük hangsúlyozni, fontos a veseadományozás, hiszen a szervátültetés csak így valósulhat meg, ehhez pedig élő donorok kellenek.

A helyzet ma már annyival jobb, hogy 2-3 évet kell várni egy vesére, szemben a korábbi 9-10 évvel. Mindez annak is köszönhető, hogy csatlakoztunk az európai transzplantációs szervezethez.

Kiemelkedő a gyerektáborokban végzett munkája is. Idén mire számíthatunk?

Ez a program másik része, amely egy tíznapos nyári tábort jelent szervátültetett és szervre váró gyerekeknek a Transzplantációs Alapítvány a Megújított Életekért szervezésében. Itt együtt vannak a visszajáró családok a gyógyult gyerekekkel, akik biztatják a transzplantáció előtt álló sorstársaikat. A gyerekeket orvosok veszik körül, biztonságuk garantált. Persze nem csak ideig-óráig gondoskodunk róluk, az állapotukat folyamatosan követjük, képben vagyunk. Pont azért, hogy ne érezze magát kirekesztettnek a világban.

Szinte állandóan dolgozik, hol színházban, hol filmen, hol karitatív tevékenységet végez. Sosem akart független, azaz szabadúszó lenni, hogy úgy ossza be az idejét, ahogy önnek jó?

Nem. A szabadúszást egyfajta pénzhajtásnak tartom, hiszen bizonytalan a jövő. Attól nem tartok, hogy nem kapok feladatot, szerencsére rengeteg a munkám. Most épp egy Spíró-darabot, a Honderűt próbálom a Pestiben, de a Pinceszínházban is a napokban volt bemutatóm. Csupán arról van szó, hogy tartoznom kell valahová. A családom lett a Víg társulata, ez tart itt. Meg a portás, meg a fodrász, meg az öltöztető. Tőlük nem tudok szabadulni. Annyi helyre mehettem volna!

John Gabriel Borkman előadásban

Vidékre is?

Nyilván. De nem értem, hogy jön ez ide…

Úgy, hogy más kell az ottani, más az itteni nézőnek.

Abszolút! Hangsúlyozom, senkit sem szeretnék megbántani az ott élők közül, de a tapasztalatom az, hogy minden komoly darab, legyen az bármilyen világirodalmi drámai remekmű – az totális bukás.

A Kurázsi mama Veszprémben húsz alkalommal, fél házzal ment. Budapesten meg eljátsszuk kétszázszor, ráadásul tömve van a nézőtér, még a lépcsőn is ülnek.

Ez nem a néző, nem az előadás problémája.

Akkor kié?

Annak a közegnek a hibája, amely ehhez szoktatta az ottaniakat. Zalaegerszegen ugyanez a helyzet, sokat járok oda is. Mintha húznának egy vonalat, és onnantól feljebb nincs! Szinte csak vicces, zenés, könnyű műfaj megy – ennek tapsolnak. Csak az marad meg a nézőben, hogy mekkorát nevetett! A gond ezzel az, hogy a néző magával semmit nem visz haza, hiszen másra van igénye. És ez szoktatás kérdése. Mit ad egy Bob herceg vagy egy Nyitott ablak című vígjáték?

Ha egy színház nem a kultúráért felelős, továbbá ha nem érez azért felelősséget a vezetés, hogy a közönséget fel kell emelni és tanítani kell – hát ez nem szerencsés. Nem ez a szerepe egy művészeti intézménynek.

Hiába mondja a néző azt, hogy szórakozni jár színházba, ne feledjük, az a nevetésből és a sírásból áll. Budapest sokszínű: aki zenés darabot akar, annak ott a Madách, az Operett. Aki buta, bambaságot akar, az a tévében szinte csak azt lát. Sokaknak van igénye az értelmesebb darabokra is, de ehhez vidéken bizony szemléletváltás is kellene. E nélkül fejlődni sem lehet.

A Premier című darab bensőséges vallomás a színházról és a színészi létezésről. Nyers őszinteséggel.

Ha már a „fejlődés” szót kimondta, osztályfőnök a Színművészeti Egyetemen. Honnan, hová tart az ifjúság, miben különböznek a generációk az önökétől?

Ötödéves az osztályom. Sokkal önállóbb gondolkodásúak, mint mi voltunk. Mindenki kész művészi koncepcióval érkezik, ám általánosítani nem lehet, hogy „nagy lenne az arcuk”.

Féltik a saját személyiségüket, a saját elképzelésüket. Alig adnak teret ahhoz, hogy a tanár behatoljon a világukba, megfogja őket és vezesse, akár egy másfajta gondolkodás felé.

De kiválasztani is nehéz, hogy kiket akarunk tanítani.

Mit ért a másfajta gondolkodásmód alatt?

Egyszerű példát mondok. Évtizedeken keresztül kaptunk szövegkönyvet, aláhúztuk a mondandót, és elkezdtünk próbálni. Ma behoznak egy tabletet, amely tartalmazza a szöveget. Erre azt mondják: „Tanárnő nem tudunk próbálni, mert nincs wi-fi.” Ez úgy fordulhat elő, hogy nekik már nincs papír, nincs radír, nincs ceruza. És ekkor megáll a tudomány az ésszel együtt. Erre én meg azt mondom, „akkor ma nem csinálunk színházat, mert nincs vezeték nélküli internet.” Küzdenem, küzdenünk kell, hogy egyáltalán elfogadjanak, mint tanár.

Be kell, hogy valljam, nem tudom mi lesz így, hogy többet gondolnak a tudásukról, magukról, mint ahol tartanak. Tisztelet a kivételnek.

Nehezen fogadják el, hogy őket idősebb, tapasztaltabb színészek tanítsák bármire. Már nem az a lényeg, hogy maga a színház, maga a művészet miről szól, hanem az, hogy ők maguk kerüljenek előtérbe. És ez nagyon nem jó. Véleményem szerint jó, ha 15 évente születik egy-egy Ruttkai Éva, vagy egy Páger Antal. Hát itt tartunk…

Címlapkép: Molky Dániel
Cikkben szereplő képek forrása: Vígszínház, Domolyi Ottó