Kapás Boglárka: Nagyon fontos, hogy szeressek ott lenni az uszodában

Sokszor elmondtad, ötéves korod óta küzdesz egy álomért, amit még mindig nem adtál fö Kimondható már, hogy ez az álom nem más, mint az olimpiai aranyérem?

Igen, az álom, a cél valóban az olimpiai aranyérem. De most már kicsit máshogy látom ezt, mint 5 évesen. Akkor azt gondoltam, anélkül nem is leszek igazi élsportoló. Most már sokkal inkább az a legfontosabb számomra, hogy élvezzem, amit nap mint nap csinálok, nem pedig az érem színe. Persze, amikor elindulok egy versenyen, csakis nyerni akarok, semmi mást. De a mindennapokban az a lényeges, hogy szeressek ott lenni az uszodában.

Az utad eddig sem volt felhőtlen és vélhetően a vágyott olimpiai címig is jöhetnek még nehézségek. Két éves voltál, amikor a szüleid elváltak. Az édesanyáddal maradtál Magyarországon, édesapád viszont egy kicsi erdélyi faluban próbálta megtalálni a boldogulását. Gondoltál már arra, hogy másképpen alakulhatott volna a sportolói karriered, ha a szüleid nem válnak el?

Persze, nagyon sokszor gondolkodtam azon, milyen más lehetne az életem, ha a szüleim együtt maradnak. Vajon hol lennék most? Úsznék-e egyáltalán? Érdekes néha ezen elmerengeni, de sokáig nem. Mindig arra jutok, hogy így kellett lennie, és így a legjobb.

„Szerény körülmények között éltünk, de ez nekem nem tűnt fel gyerekként, hiszen az a személy, aki számomra kisgyerekként fontos volt, az édesanyám, mindig ott volt mellettem”, nyilatkoztad egyszer. Fontos üzenete van, hogy lehetsz olimpiai bronzérmes, világbajnok és hétszeres Európa-bajnok, soha nem mulasztod el a sikerek idején megemlíteni édesanyád szerepé „Úgy gondolom, hogy az, amit elértem, a kettőnk sikere”, teszed hozzá szinte minden esetben.

Ezt így gondolom a mai napig és azért is hangoztatom, mert fontosnak tartom, hogy az emberek tudjanak róla, hogy bármilyen sikert is érek el, azt sosem egyedül teszem, mindig vannak mögöttem emberek. És az az ember, aki a legelső lépéstől mögöttem áll, nem más, mint az Anyukám. Nélküle biztosan nem tartanék ma itt.

Fotó: Sorok Péter

Ugyanakkor mélyen megindító, hogy édesapádról soha nem, mint valami elveszített távoli dologról beszélsz, sokkal inkább mint egy megtalált második otthon megteremtőjéről. „Néha szomorkodom amiatt, hogy milyen jó lenne, ha együtt lennének a szüleim, de rájöttem, hogy ezzel kibővült a családom”, szúrtad le a zászlót egy interjúban. „Ott is van egy családom, meg itthon anyuval is. Két helyre járok haza.”

Igen ezt pontosan így látom, nagyon hálás vagyok, hogy Erdélyt második otthonomnak hívhatom. Sok ott élő embert ismerhettem meg apukám által és mindegyikük egytől egyig hihetetlenül kedves, ráadásul nagy szurkolóim is, ami nagyon jól esik! Plusz ennek köszönhetem, hogy kaptam egy kishúgot, akivel igazi testvéri kapcsolatot ápoltunk, nyoma sem volt annak, hogy mi “csak” féltestvérek vagyunk. Sajnos Ő már odafentről támogat tovább.

Sokan aggódtunk érted, amikor az elmúlt év elején jött a megdöbbentő hír a húgod haláláról. Olimpia előtt voltál és féltettünk, mert szurkolóként föl sem tudtuk mérni a tragédia súlyát és talán még az is érthető lett volna abban a helyzetben, ha rámegy az olimpiád. Nem így történt. Érte, magadért vágtál bele az olimpiai kalandba?

Elmondhatatlanul nehéz időszak volt (és még mindig az).

Tavaly február óta nincs velem az az ember, aki 8 éves korom óta a lelki társam, legjobb barátnőm. Nagyon nehéz ezt elfogadni, még nehezebb feldolgozni.

De ilyenkor az embernek nincs választása, menni kell tovább előre, ráadásul nekem ott pár hónappal az olimpia előtt nem volt opció, hogy megálljak gyászolni. Úgyhogy összeszedve minden erőmet, valahogy elküzdöttem magam az olimpiáig, ahol viszont a döntő elött összeomlottam. Addig tartott a lendület.

Utána nyáron végre tudtam időt szánni a gyászra, ami már nagyon rám fért. Szóval igen, érte és magam miatt szerettem volna az olimpián jól szerepelni, ami végül nem sikerült, de tudom, hogy Ő így is nagyon büszke rám!

Egy teljes évvel elhalasztották az olimpiát, megfertőződtél a világjárvány idején, amúgy is végigkísért mindenféle betegség a pályafutásod során. Nem szólva a családi tragédiáró S végül három századmásodperccel elmaradva az egyéni csúcsodtól negyedik lettél az olimpiai döntőben. Mit lehetett azzal kezdeni, ha valaki úgy tette föl a kérdést, hogy „csak negyedik”?

Senki nem kérdezi meg tőled egy verseny után, hogy volt-e bármilyen nehézséged a felkészülés alatt, ami alapján esetleg újraosztanák az érmeket. A negyedik hely negyedik hely, nincs mit magyarázni rajta.

Én tudom, az edzőm és a családom is tudják, hogy milyen felkészülés volt a hátam mögött és mekkora dolog volt, hogy egyáltalán ott voltam és felálltam a rajtkőre (a döntő napján még ez sem volt olyan egyértelmű).

Úgyhogy összességében büszke lehetek erre az eredményre, de sajnos nem ilyen egyszerű. Ez a negyedik hely mindig fájni fog.

Azért általában odafönt mindig gondoskodnak arról, hogy kiegyenlítődjenek a rossz és a jó dolgok. Tavaly év végén a Magyar Úszó Szövetség neked ítélte az „Év legeredményesebb női versenyzője” díjat. Meglepett? Volt ebben valamiféle jelzés, hogy most már a jó dolgoknak kell következniük?

Nagyon örültem ennek a díjnak. Büszke vagyok rá, hogy én kaphattam, még úgy is, hogy nem úgy sikerült az olimpia, ahogy szerettem volna. Persze, idén még vár ránk pár izgalmas dolog, hiszen esküvőnk lesz és házat is építünk! Tehát valóban valami jónak lehetett a kezdete az elismerés.

Miközben a rossz dolgok azért nehezen adják meg magukat. Idén februárban elhunyt Telegdy György, aki a MAFC kosárlabdázójaként tagja volt a magyar válogatottnak és olimpián is szerepelt. Gyuri bácsi a párod, a szintén kiváló úszó Telegdy Ádám nagypapája volt. Úgy fest, hogy rátok Ádámmal tényleg igaz a mondás: „jóban és rosszban”.

Igen, sajnos idén év elején búcsúznunk kellett egy olyan embertől, aki bár nem volt rokonom, mégis nagypapámként szerettem. Igaz, nagyon szép kort élt meg, mégis maradhatott volna kicsit tovább is közöttünk. Ráadásul azóta a nagymama is felköltözött a mennyekbe, úgyhogy ez most egy szomorú időszak a családnak, de én szeretek inkább úgy tekinteni erre, hogy mennyire hálás vagyok, hogy ismerhettem őket és a családjuk részévé válhattam az utolsó néhány évükre.

Nem lesz éppen eseménytelen nyarad, hiszen világverseny, házasság. Olimpiai ciklusban mérve mióta vagytok együtt Ádámmal? Az úszás főként egyéni sportág, mennyire vagytok és lesztek jók csapatban, illetve ketten egy csapatban?

Lassan 6 éve vagyunk együtt és szerintem elég jó csapatot alkotunk. Nagyon szerencsések vagyunk, hogy így sportágon belül találtunk egymásra, hiszen könnyen megértjük egymást, pontosan tudjuk, min megy keresztül a másik, amikor éppen fáradt és nem ment jól egy edzés/verseny és tudjuk egymást segíteni. Fontos ez a lelki támasz egy-egy edzőtábor vagy verseny során.

Beszéltél arról, hogy apukád révén két otthonod is van. Miként tud megjelenni ez a kettősség az esküvőtök kapcsán?

Igazából annyiban tud, hogy több ismerős is lesz majd a nagy napon Erdélyből, akiket apukámnak köszönhetően ismertem meg és kerültek közel a szívemhez.

Tudott Rólad, hogy az ismertségedet igyekszel jó ügyek szolgálatába állítani. Legutóbb Ádámmal közösen ajánlottatok fel általatok nem használt úszódresszeket és felszereléseket fiatal úszópalántáknak. Jövőképként ott van az úszásoktatás is?

Igazából az úszásoktatás gondolatával már többször is eljátszottam, ugyanis nagyon szeretek kisgyerekekkel lenni, velük foglalkozni, így kézenfekvő lenne, ha például úszni tanítanám őket. A legfontosabbnak pedig azt tartanám, hogy átadjam nekik azt az úszás iránti szeretetet, ami bennem is megvan. Ha pedig ez átmegy, onnantól már nem lesz nehéz dolguk az edzőknek, akik majd átveszik őket.

Rengeteg edzésmunka, fantasztikus eredmények minősítik leginkább az úszóinkat. Mindezt kicsit beárnyékolva az úszókat ért bántalmazások kerültek fókuszba egy időre. A témát olyan összefüggésben hozom csak szóba, hogy résztvevője voltál az UNICEF bántalmazás elleni kampányának. Remélni merem, hogy nem saját tapasztalat miatt, csupán azért, hogy felhívd valami nagyon káros és szégyenletes dologra azok figyelmét, akik tehetnek ellene, akár azzal is, hogy nyíltan beszélnek róla.

Hál’ istennek nekem személy szerint nincsenek ilyen jellegű tapasztalataim, legalábbis ami a fizikai bántalmazást illeti. Csupán szerettem volna felhívni arra a figyelmet, hogy ha esetleg valakit bántanak és/vagy kiközösítenek egy csoportban (az utóbbira viszont már nekem is van tapasztalatom), akkor sem kell kétségbe esni és azt gondolni, hogy velünk van a baj.

Bárkivel megeshet, hogy nem találja a helyét egy közösségben, vagy hogy kicsit eltérően gondolkozik, öltözködik, mint a többiek. Ettől csak különlegesebbek, nincs azzal semmi probléma!

A pályafutásod elején gyorsúszóként ismerhetett a világ majd jött a pillangó, 200 m-en lettél világbajnok és úgy is tűnt, hogy jó ideig nem lesz ellenfeled ezen a távon. Marad a 200 pillangó? Az edződ Virth Balázs azt a versenyszámot favorizálja, amelyikben a legnagyobb esélyed van nyerni, vagy azt, amiben legjobban érzed magad. Esetleg a kettő összefügg?

Szerintem a kettő nagyon is összefügg, hiszen ha az ember valamit elkezd élvezni, abban biztosan feljődni is fog. Ugyanez fordítva is, ha már nem tud új ingert adni valami, mint nekem a gyorsúszás, abba belefásulunk és a fejlődés is megakad. Szóval alapvetően szerintem az a fontos (és Balázs szerint is), hogy élvezzem az adott úszásnemre való készülést és versenyzést, csak így tudok igazán motivált maradni.