Komoly törés jött létre a Visegrádi Négyek együttműködésében az orosz-ukrán háború kitörése óta

Ön úgy fogalmazott, hogy a V4-es együttműködést az „egyet nem értés művészete” mozgatja hatékonyan. Mit ért ez alatt?

A Visegrádi Négyek összefogása nagyon alacsony intézményi háttérrel rendelkezik, minden a kormányok együttműködési szándékán múlik. Nincsenek intézményesen kötelező mechanizmusok, nincsenek állandó struktúrák, leszámítva a Nemzetközi Visegrádi Alapot.

Ha egy adott ponton valamelyik kormány úgy érzi, hogy nem szeretne együtt működni a többivel, akkor nincs intézményesített kényszer arra, hogy megtegye.

Van azonban néhány olyan alapvető konszenzus, ami sem kormányváltások, sem válságok hatására nem változik. Az egyik, hogy az együttműködést mindig is ez a négy (Csehszlovákia szétválásig három) ország alkotta, alkotja és ez a jövőben is így lesz, a másik, hogy a V4-ek nem mélyítik az intézményesítettséget, a harmadik pedig a konszenzuskényszer fenntartása.

Ez azt jelenti, hogy csak azokban a kérdésekben születik döntés, amiben a tagállamok egyetértenek, és mindig, mind a négyen pontosan ugyanazt határozzák el a témával kapcsolatban.

Az együttműködés a tagállami akaratokon múlik, ezért ha egy adott kérdésben nem egyeznek az álláspontok, azt egyszerűen békén hagyják, leveszik napirendről, és azokkal foglalkoznak, amelyekben egyetértenek egymással.

Ez az egyet nem értés művészete, ami harminc év tapasztalatát és szocializációját sűríti magába, és ez teszi lehetővé, hogy a legnagyobb hullámvölgyekből is kijusson a V4-es együttműködés.

Márpedig a háború kitörése óta elég nagy hullámvölgyben van. A tagországok egymás közötti kapcsolatát ennyire meghatározza az Oroszországhoz fűződő viszonyuk?

Az, hogy a visegrádi országok különbözőképpen viszonyulnak Oroszországhoz, 2004, az első Majdan forradalom óta jelenlévő probléma.

A fő kérdés azóta mindig az, hogy a tagországok miként ítélik meg Oroszország geopolitikai ambícióit.

Az Oroszországgal való viszony természetét pedig alapvetően befolyásolja, hogy melyik visegrádi ország mennyire függ tőle, főleg az energiahordozók tekintetében. Mindenki orosz kőolajat és földgázt használ, de eltérő arányban.

A kőolajjal szemben a földgáz esetében a mai napig a csővezetékes szállítás a meghatározó, ráadásul nem mindegy, hogy milyen tranzittal jut el adott országba.

Lengyelországnak van egy vezetéke, ami Oroszország-Belarusz-Lengyelország útvonalon húzódik, de Szlovákia és Magyarország például évtizedekig domináns mértékben függött az ukrán tranzittól.

2009 januárjában, az orosz-ukrán gázvita súlyosbodása, majd a gázszállítás leállítása Szlovákiának több, mint 1 milliárd dollár veszteséget okozott.

Magyarország meg tudta ugyan oldani a fogyasztói ellátást a kiesés idején, de a figyelmeztető jelek egyértelműek voltak.

Ez a sokk volt az, ami elkezdte beindítani a visegrádi régión belül a diverzifikációs törekvéseket, beleértve az alternatív szállítási útvonalak keresését. Ez kellett ahhoz, hogy a tagországok közötti tranzit csővezetékeket elkezdjék kiépíteni, és többek között

ez a sokk játszott közre abban, hogy tavaly ősz óta Magyarország már Szerbián keresztül importálja a gázt Oroszországból, kikerülve Ukrajnát, mint tranzitországot.

Ön a sokak által szorgalmazott energia szankciók kapcsán markánsan úgy fogalmaz: jelenleg nincs reális esély azonnal leválni az orosz vezetékekről. Miért követelik mégis külföldről az orosz olaj importjának kollektív tiltását, ha nincs realitása?

A politikai kommunikációt és az abban használt retorikát érdemes külön kezelni a valós lehetőségek mérlegelésétől.

Az orosz energiahordozóktól való függést fokozatosan lehet csökkenteni, de annak, hogy egyik napról a másikra leálljunk a földgáz és olajimporttal, tényleg semmi realitása nincs.

Vannak szerződéses kötelezettségeink, vannak piaci és kapacitásbeli szűkösségeink. Ne feledjük, hogy az egyes országok adottságai az import terén nagyon eltérőek.

Lengyelországnak például van tengere, a partjánál van egy LNG-terminálja, így más piaci szereplőtől is tud cseppfolyósított földgázt beszerezni. A másik három V4-es országnak nincsen tengerpartja, nincs saját terminálja, és ugyanez vonatkozik az olajszállításra is: egyszerűen függőségi viszonyban vagyunk Oroszországgal a csővezetékek miatt.

Az import azonnali leállítása gazdasági katasztrófához vezetne.

Néhány év alatt lehet jelentősen csökkenteni a függést, de az azonnali leválás nem opció.

Úgy vélem, valami hasonlót kell inkább csinálnunk, mint amit a 2009-es sokk után tettünk. Akkor elkezdtünk befektetni a saját energiabiztonságunk növelésébe, és jelentősen javítottuk a közép-európai régió gázrendszerének összekötöttségét.

Ha most is elkezdünk fokozatosan több erőforrást biztosítani annak érdekében, hogy kevésbé függjünk Oroszországtól, az járható útnak tűnik.

Az importtilalom követelőinek persze van egy nagyon nyomós érve, amivel nem lehet vitatkozni. Eddig csak attól kellett tartani, hogy Oroszország politikai zsarolásra használja fel az energiahordozókat. Most azonban az energiaszállításokból származó bevételeket konkrétan háborús célokra használja. Ez új helyzet, amire egész Európának válaszolnia kell. 

Nagy felháborodás van amiatt – főleg Lengyelország és Szlovákia részéről –, hogy Magyarország nem szállít halálos fegyvereket Ukrajnának. Miért dúl ezzel a témával kapcsolatban ekkora kommunikációs csata?

Hogy milyen jelen pillanatban a Magyar Honvédség haditechnikai ellátottsága, és a kapacitásaiból mennyit tudna nélkülözni, azt pontosan nem tudhatjuk, hiszen nem nyilvános adat.

Azt azonban hozzá kell tenni egy ilyen jellegű vitához, hogy a visegrádi országok hadiipari adottságai és nemzeti haderejük felszereltségi szintje eléggé eltér egymástól.

Szlovákia, Csehország és Lengyelország nagyon komoly nehézfegyverzet-gyártó kapacitást örökölt már a kommunista idők előtti korszakból. Magyarországnak ilyen típusú képességei ebben a pillanatban még nincsenek.

Ez a probléma egyébként az egyetlen olyan törésvonal a V4-es országok között, ami nem volt jelen régóta: a hadiipari és a katonai segítségnyújtás kérdésében a vitát kifejezetten a háború robbantotta ki.

Június végéig mi töltjük be a V4-ek soros elnöki tisztségét. A háború mennyiben változtatta meg a megítélésünket? Kudarc az elnökségi politikánk? Volt már arra példa, hogy egy védelmi miniszteri találkozó elmarad a többi ország bojkottja miatt, ahogyan az nemrégiben történt?

Az utóbbi tíz évben biztosan nem, ha azonban a visegrádi együttműködés 30 évét nézzük, láthatunk hasonló mélypontokat.

A meciari időszakban Szlovákiával nagyon nehéz volt együttműködni, akkoriban gyakorlatilag csak V3-ról beszélhettünk.

2002 februárjában, szintén a magyar V4-elnökség idején is volt egy, a Beneš-dekrétumok körüli vita miatt lemondott miniszterelnöki találkozó, de az ilyesmi valóban nagyon ritka.

Ha azonban a magyar elnökséget kizárólag a háború kapcsán akarjuk megítélni, akkor nem jó úton járunk.

A háború eleve az egyéves, 2021 júliusától 2022 júniusáig tartó elnökségi időszak második felében, 2022 februárjában tört ki. Ha megnézzük a tavaly írt, prioritásokat felsoroló elnökségi programot, az mára – önhibáján kívül ugyan – több szempontból is meglehetősen elavultnak hat. Alapvetően változott meg ugyanis a világ azóta, feje tetejére állt a regionális és nemzetközi biztonsági helyzet. Nem vagyok benne biztos, hogy bármelyik ország elnöksége erre adekvát és gyors reakciót tudott volna felmutatni.

Erősödnek azok a hangok, amelyek Ukrajna EU-s csatlakozási szándéka kapcsán a felvételi rendszer felülvizsgálatát és a csatlakozási folyamat felgyorsítását szorgalmazzák. Elképzelhető, hogy ez bekövetkezik?

Kizártnak tartom.

Az Európai Unió 1993-ban fektette le a koppenhágai kritériumokat, amelyek nagyon pontosan szabályozzák a csatlakozás feltételeit. A felvételi eljárás hosszú, és bürokratikus, nagyon komoly felkészülést igénylő folyamat, adott esetben egy évtizedig, vagy tovább is eltarthat.

Annak az esélye, hogy Ukrajna felmentést kapjon a koppenhágai kritériumok alól, szerintem a nullával egyenlő.

Az 1993-as elvek érvényesítése az Európai Unió saját inherens érdeke. Az elképzelhető, hogy Ukrajna viszonylag hamar tagjelölti státuszt kap, de ennek igazából csak gesztus értéke van az EU részéről, semmiféle tagsági garanciát nem jelent.

Hogy látja a Visegrádi Együttműködés jövőjét? Túl fogja élni a mostani krízist?

Ha arra gondolunk, hogy az együttműködés az 1993 és 1998 közötti Meciar-időszakot is túlélte, akkor a mostani hullámvölgy eddigi néhány hónapjából semmilyen negatív következtetést nem lehet levonni.

Hosszú távon optimista vagyok a V4-gyel kapcsolatban, abban viszont, hogy a mostani válság következményeit kezelni lehessen, nagyon sok munka lesz.

A kialakult helyzet kiváltó okai rövid távon nem fognak megszűnni, ergo, az „egyet nem értés művészete” jegyében kellene tovább dolgozni, hogy az előállt helyzetet menedzselni lehessen.