Nepálban nincs társadalombiztosítás, az állami egészségügyi ellátórendszer csak mutatóban működik és az is fizetős, a szakember kevés. Aki van, az többnyire magánkórházban dolgozik, világszínvonalú ellátást nyújtva. Feltéve, ha marad a beteg, ugyanis a család dönti el, hogy igénybe veszik-e a terápiát vagy hazaviszik a pácienst - mondta a növekedés.hu-nak. Paudel Klára magyar származású szakorvos, aki két évtizede praktizál az ázsiai országban. Izgalmas beszélgetés egy olyan gyógyítóval, akinek a nepáli származású férje a kollégája, ráadásul kórházalapító szakember.
Tudja, hogy Nepálról mostanában a magyar médiában sokat hallani?
Igen, sajnos. Nálam is járt Suhajda Szilárd és Klein Dávid Pokharában, amikor két évvel ezelőtt útban voltak Dhaulagiri felé. Akkor még örömteli fotók készültek a hegymászókkal. A világ legmagasabb hegycsúcsait pokoli kihívás meghódítani, ezt a fajta megszállottságot csak az érti meg, aki eljut idáig. Illetve az, akit valósággal beszippantanak, megbabonáznak a csúcsok.
Klein Dávid, Paudel Klára és Suhajda Szilárd 2021-ben
Úgy vélem, hogy teljesen felesleges minden okfejtés és pálcatörés a szobákban az íróasztal mögül.
Ezúttal az ön kalandos élete van beszélgetésünk fókuszában: mikor döntötte el, hogy gyógyítani akar?
Tízéves korom óta orvosnak készültem, ha a kezembe került bármilyen gyógyászatról szóló könyv, akkor azt bújtam. Bár a konzervatív orvoslást tanultam a Semmelweis Orvostudományi Egyetemen, mégis vonzott az alternatív gyógyászat, a gyógynövények, az akupunktúra világa. Amikor 2002-ben végeztem, a gyakorlati időmet rezidensként a Rókus Kórházban töltöttem. Ám egy évvel később elnyertem egy kínai ösztöndíjat, amivel részt vehettem egy nemzetközi akupunktúra tanfolyamon Kínában. Az a pár hónap nem csupán a tudomány szempontjából volt hasznos, magánéletemben is változást hozott. A kurzuson ismertem meg a nepáli származású, szintén ösztöndíjas orvos férjemet is.
Ő az egyetemet is ott végezte, már éppen indult volna haza Nepálba, amikor meghirdették ezt a tanfolyamot. Így kezdődött a kalandos életünk, ekkor még távol Nepál és Budapest között, képeslapok, emailek és néha-néha telefonhívások révén. Két év telt el így.
Az esküvőt hol tartották?
Budapesten. A világ nyitva állt előttünk, úgy terveztük, hogy majd Európában valahol letelepedünk. Végül ismét Nepálban kötöttünk ki, Pokharában, amely a 470 ezer fős lakosságával a második legnagyobb város az országban és olyan szép hely, hogy a nászutasok paradicsoma.
A világ tetjének bejáratánál
Itt kapott a férjem egy kihagyhatatlan kórházi ajánlatot. Végül én ebben az intézményben helyezkedtem el, az egyik szakterületem a nefrológia, azaz a vesegyógyászat lett.
A nepáli nyelvvel, de főként a szakmaival, miként boldogult?
Eleinte a nővérek, orvosok segítettek a fordításban. Kicsit nehéz volt, de megoldottuk. Az viszont sokat segített, hogy a kórházi kommunikációs nyelv az angol és nem a nepáli, amely ma is így van. Ez alól a beteg számára írt orvosi utasítás a kivétel, amely helyi nyelven történik.
Hogyan tekintettek a „jövevényre”, elfogadták?
Ezzel kezdetben sem volt probléma.
Egy külföldről érkezett orvos voltam és vagyok, aki Nepálban dolgozik és egy helyi, szintén orvos a férje.
Szeretetet és nyitottságot és sok-sok érdeklődést tapasztalok most is. Itt ez a kérdés nem túl bonyolult.
Itthon tapasztalható némi megkülönböztetés, amikor idejön egy külföldi és elveszi a munkalehetőséget…
Itt nem fordul elő. Sőt, mesélnem kell magamról és Magyarországról. Fel sem merül soha, hogy bárkitől státuszt foglalnék a kórházban. Amikor a kétezres évek első felében megérkeztünk ide, nagy volt az orvoshiány, ráadásul az állomány zömét idősek alkották. Elsőnek a férjem érkezett, nem csupán a fiatal kora, hanem a tudása miatt is várakozással fogadták.
Pokhara húsz évvel ezelőtti 200 ezer lakosára jó, ha 5-6 belgyógyász jutott. Mára az állomány szerencsére megtízszereződött.
Szerénytelenség nélkül mondhatom, ahogy megérkezett a férjem, máris népszerű lett.
Ma tehát több az orvos, de miként változik a betegszám?
Pár évtizede a nepáliak bizony egészségesebbek voltak. Egészségromlást figyelhetünk meg, főleg a városban élőknél. Lassan itt is ugyanaz a tendencia, mint máshol: mozgáshiány, virtuális valóság, mobilnyomkodás. Ez persze rengeteg szövődménnyel jár, nem beszélve az egészségtelenebb táplálkozásról, a túlzott fehérliszt-fogyasztásról.
Húsz éve egy pékség sem volt errefelé, most minden sarkon van.
Persze a kenyeret, a kekszeket, a süteményeket majszolják az emberek. Nem véletlen, hogy itt is felütötte fejét az elhízás, a cukorbetegség, a magas vérnyomás. Kijelenthető, hogy Nepált is bekebelezte a nyugati civilizációs népbetegség.
Mit mutat a statisztika?
Nálunk nincs tűpontos statisztikai adat, mivel ebben az országban nincs kiterjedt anyakönyvezés, így a halálozási ráta sem ismert, csupán az egészségügyi tanulmányokra, a több évtizedes tapasztalatomra hagyatkozom.
Az egészségügyi ellátórendszer miként épül fel?
A legtöbb orvos nagyvárosban dolgozik, tehát a már említett hiány nem mindenütt szűnt meg. Bizonyítja ezt, hogy a szakorvosok körülbelül 75 százaléka a fővárosban, Katmanduban tevékenykedik. A fővároson kívüli területekre kevés orvos marad, ráadásul sok a pályakezdő, csupán alapszintű ellátást biztosító szakember.
A falvakban se orvos, se nővér nincs. Jó, ha egészségügyi segéd akad. Az állami ellátás nem ingyenes.
Van ugyan a nagyvárosban állami kórház olcsóbb ellátással, de nyilvánvaló, hogy egy darab intézményben képtelenség ellátni a betegeket.
Újraélesztés privát kórházban: hegymászót próbálnak "visszahozni" (Manipal Oktatókórház)
Ezzel szemben 20-30 privát kórház van Pokharában. Ám nem úgy kell elképzelni, mint Magyarországon.
Hogyan működik, miben más?
Fizetős, de mégsem drága. Egy szakorvosi konzultáció 500-800 rúpia (1500-2000 forint) a magán ellátásban.
És az államiban ugyanez?
100 rúpia (körülbelül 250 forint) tehát ne gigászi összeget képeljünk el. De mint mondtam, nem lesz szabad orvos, vagy ha van is, igen leterhelt és "megtalálni" is nehéz.
A 250 forint jól hangzik, de nepáli fizetéshez kell viszonyítanunk…
Azt hiszem, újabb meglepetéssel szolgálok: a lakosság elenyésző százaléka él fizetésből, már csak azért is, mert kevés az állami és az üzleti munkahely. A falvakban szinte mindenki gazdálkodó, önellátó.
Aki városban dolgozik, az állami minimumbér 15 ezer rúpia, körülbelül 40 ezer forint.
Tehát ezekhez az összegekhez kell viszonyítani az orvosi ellátás díját. Ám hiába a meghatározott minimum, sokan még a tízezer rúpiás bért sem érik el. Nepálban nincs társadalombiztosítás, az állami kórház csupán jótékonyság, egy gesztus. Ezzel szemben nőtt a magánellátó-rendszerben működő kórházak száma. Új kórházak folyamatosan nyílnak, de méretüket tekintve nem akkorák, mint Európában, hanem jóval kisebbek, tíz-húsz ágyasok.
Magyarországon miután az orvos végzett az állami kórházban azaz a fő munkahelyén, máris rohan „maszekolni”. Ez önöknél is előfordul?
Gyakran. Sőt, egyre gyakrabban. A beteg is oda megy, ahová akar, nincs számára körzet és kötelezettség előírva. Az is elmondható, hogy a gazdaság fejlődik, az embereknek is több a pénze. Az orvosok is élnek a lehetőséggel, sőt követik a legújabb trendeket.
Ez a fotó bármelyik szuperkórházban készülhetett volna. Helyszín: Pokhara, Nepál
Ez az jelenti, mind gyógyszeralkalmazásban, mind diagnosztikában, mind az eszközök terén megfigyelhető a fejlődés?
Abszolút! Jönnek az európai, amerikai trendek. Természetesen azért akad különbség. Magyarországon ellátási kötelezettség van, azaz addig kell a beteget kezelni, ameddig csak tudjuk.
Ezzel szemben Nepálban a kezelés folyatásáról a család dönt. Az orvos keze meg van kötve.
Ha behoznak egy súlyos beteget, addig nem határozhatok az intenzív terápiás ellátásról, ameddig a család el nem dönti, hogy kívánja-e igénybe venni, engedélyezik e.
Az eutanázia még érthető lenne. De minden más esetben a laikus felülbírálhatja az orvost?
Dönthet, igen. Amennyiben egy-egy kezelés árát sokalja. Például idős a beteg. A szakvéleményt azért bírálhatja felül, mert a kezelés árát a hozzátartozó vagy a páciens fizeti.
Maradjunk az intenzív terápiás ellátásnál: mennyibe kerül egy napra a magánkórházban?
Naponta 50-80 ezer forintnak megfelelő rúpia. Ebben a gyógyszerek és a technika ára is benne van. Talán így már könnyebben érthető, miért dönthet úgy a család, hogy az állami kórházat választja, avagy éppen semmit, mert ez az összeg itt nem kevés.
Noha az állami jóval olcsóbb, mégis ritka amellett dönteni, mert nem jó ott az ellátás.
A súlyos betegnek nincs esélye akkor, ha nem a legjobb infrastruktúrát és gyógyszerezést kapja. Nyilván a család, ha teheti és van pénz, akkor ésszel mérlegel: ha idős, ha már gyógyíthatatlan a páciens, akkor minek bent tartani, a szenvedést nem akarják meghosszabbítani.
Emberségesebb megoldásnak tartja?
Abszolút. Egy végstádiumban lévő rákos betegnek szenvedés lehet a kórház, otthon a szerettei veszik körül, méltóságban töltheti utolsó napjait, óráit. Nem eutanázia ez, inkább emberközpontú terápia.
Mi történik, ha fiatal a beteg?
Láttam már 20 éves lányt, akit dializálni kellett volna és a távoli rokona hozta be, aki azt mondta, erre nincs pénz. Mit tehettem: elengedtem. Itt ez, mint mondtam, természetes.
A család ezúttal beleegyezett: dialíziskatéter beültetése
Nem lehet kezelni azt, akit a család nem támogat.
És aki egyedülálló?
Itt olyan nincs, kíséret nélkül senki nem megy kórházba, mindig akad valaki, aki behozza. Ha rokon sincs, akkor a szomszéd.
De ha az utcán találják eszméletlenül és tényleg senkije nincs?
Akkor valamely jótékony, nonprofit szervezet vállalja a kezeléssel járó költségeket az állami kórházban. Már ha van szabad kapacitás és hely.
A mentőszolgálat koordinál?
Minden kórháznak csak egy menőautója van, olyan mentőszolgálati rendszer mint Magyarországon, nincs.
Vagy taxival, vagy saját járművel jönnek be, vagy a kiválasztott kórház mentőjét hívják a beteghez.
A mentőhöz csupán sofőr jár, inkább taxiként funkcionál, ne egy „klasszikus” mentőstábot képzeljünk.
Jól látom, hogy még véletlen sincs egyezés az európai betegellátással?
Igen. Nem is lehet, nem is szabad összehasonlítani.
Mi a helyzet a hálapénzzel?
Itt ismeretlen fogalom.
Ugyan még nem kérdeztem, de kiderülhetett, hogy ön magánkórházban dolgozik.
Igen. Korábban például a Manipal oktatókórházban majd a Charak kórházban. Ezek mind oktató és kutató központok is.
A Charak kórház alapítását és működési rendszerét többek között a férjem kezdte felépíteni.
Az egész egy telekvásárlással és az épület bérlésével kezdődött.
Charak Memorial Hospital
Jelenleg a Dirghayu Pokhara kórházban gyógyítok. A felsoroltak magánkézben vannak Pokharában.
Dirghayu Pokhara kórház
Nem mondhatja, hogy kalandmentes és sivár az élete…
Az biztos! A nagy álom az volt, hogy olyan kezelések is elérhetőek legyenek, amelyek korábban itt nem, emiatt a tőlünk 200 kilométerre lévő fővárosba, Katmanduba kellett utazni, sokszor helikopterrel. 
Ugyanez a táv autóval a hegyeken keresztül kanyargós kétszer egysávos út miatt, sokszor kilenc órát is felemészt. Tehát ezért a kórházalapítás ötlete.
Mikor nyitottak?
Pont, amikor jött a koronavírus, három évvel ezelőtt. Én voltam itt az első, aki bevállalta a covidosok kezelését. A modern, tényleg világszínvonalú eszközpark ehhez megvolt, az elkülönítési lehetőséggel együtt. Természetesen nem volt egy sétagalopp, különösen a második hullám volt durva és pokolian fárasztó.
Sikeresen megoldották a covidosok kezelését is
Ne feledjük, hogy itt már hat hónapja tombolt az újabb fertőzés, amely Indiából érkezett Nepálba, amikor Magyarországra még csak odaért.
Sokan megfertőződtek?
Volt olyan hetünk, hogy nyolcvan betegből harminc-negyven lebegett egyszerre nálunk az intenzíven élet-halál között. Még a gyerekrészleget is átalakítottuk intenzív osztállyá. De ezen is túl vagyunk szerencsére.
Többször említette az orvoshiányt, illetve a lassan, de javuló tendenciát. Elvándorolnak a rezidensek?
Sok nepáli származású tanul külföldön. Ők vagy kint maradnak az USA-ban illetve közel- netán távol keleten vagy Európában helyezkednek el. De ez a többi nepáli fiatalra is jellemző: kimennek szerencsét próbálni, dolgozni, majd hazajönnek. Ez a mostani helyzet mindenképpen kedvezőbb a korábbinál.
Jól látom, hogy ez a Nepál már nem az a korábbi elszigetelt "világ", amely a köztudatban él ?
Úgy gondolom, sőt úgy látom, hogy a jelenlegi Nepál a 8000 ezres csúcsok, a zarándokok, a kolostorok országa már egy nyitottabb, pergősebb hely a korábbinál, noha a hagyományok, a vallás, az idősek, a családok tisztelete még mindig igen erősen él.
Ennek egyik oka az összetartás, hiszen az államra nem, csupán magukra számíthatnak.
Igazi ezerarcú, eklektikus, kívülről nézve mitikus otthonra leltem itt a két évtized alatt, ám mindig szeretettel megyek Magyarországra. De már ez az otthonom a férjem, a gyerekeim és a hivatásom miatt is.
Fotók: Dr. Paudel Klára engedélyével
