Diósgyőr és Ózd után a Dunaferr nem eshet el! 

A történelem viharai, Magyarország 20. századi tragikus és zűrzavaros évtizedei alapjaiban határozták meg a kohászat és az arra épülő nehézipar működési lehetőségeit és perspektíváit hazánkban.

A trianoni országvesztéstől a két világháború közötti agrár-ipari fordulat megvalósulásán, majd a második világégés pusztításain keresztül vezetett az ágazat útja az államszocializmus által mesterségesen létrehozott nyugvópontig, amikor is a nagymúltú Diósgyőri Acélművek – korábban: Lenin Kohászati Művek – és az Ózdi Kohászati Üzemek mellett foglalta el a helyét a tervgazdálkodás, valamint az erőltetett iparosítás nyomán létrehozott Dunai Vasmű – korábban: Sztálin Vasmű.

A szocialista tervgazdálkodás fenntarthatatlanságának egyértelművé válása és gazdasági rendszerváltozás azonban a három gyár életében meghatározó fordulatot hozott, amelynek következményei addig nem látott léptékű iparpolitikai, társadalmi és szociális kihívások elé állították a vállalatok dolgozóit, az érintett településeket és a magyar államot is.

KUDARCOS PRIVATIZÁCIÓK

Három évtized távlatában egy érdekes mintázat rajzolódik ki a magyar kohászat, valamint a vas- és acélipar vonatkozásában. A rendszerváltozást követően ugyanis az ózdi és a diósgyőri vállalatok privatizációjára szinte azonnal sor került, a Dunai Vasmű privatizálása viszont csak több mint egy évtizeddel később, a 2000-es évek első felében történt meg.

A különbség viszont szembetűnő: Ózdon 1992-ben, Diósgyőrben 2009-ben került lakat a gyárkapura. Ezzel szemben Dunaújváros, nem kevés megpróbáltatás és kihívás mellett jutott el nem egészen napjainkig és bár az ukrán-orosz átláthatatlan tulajdonosi háttérrel működő cég a közelmúltban de facto csődbe ment, közvetlen kormányzati beavatkozással, egy rendkívüli felszámolási folyamat keretében a Dunaferr immár a Liberty Steel, az egyik legjelentősebb globális ágazati szereplő tulajdonába került.

FELSZÁMOLÁS ÉS ÉRTÉKESÍTÉS

A Dunaferr privatizációját követő első évtizedben látszólag rendben mentek a dolgok a vasműben. A felszín alatt azonban már súlyos problémák körvonalazódtak, így például az elavult technológia alkalmazása, az ennek nyomán tapasztalható extrém környezeti terhelésből következő bírságok pénzügyi terhei, stb. mind arra mutattak, hogy a Dunai Vasműben korszakváltásra van szükség.

Erre azonban nem került sor és a 2010-es évek elejére már komolyan felmerült a kohók végleges leállítása, az ukrán tulajdonosok ugyanis az importált bugákban látták a vállalat nyereséges működtetésének lehetőségét.

2014-ben azonban Oroszország annektálta a Krím-félszigetet és az általa támogatott szakadár erők ellenőrzésük alá vonták a Donbasz-medence jelentős részét, így a Donbass Ipari Szövetség tulajdonában álló Dunaferr helyzete megváltozott és ismét komoly érdek fűződött a kohók további működtetéséhez.

Végül ez a korszak valamivel több mint fél évtizedig tartott, 2019-től kezdődően viszont a vállalat már súlyos problémákkal küszködött. Az időközben már törvénytelen működésű Dunaferr hánykolódásának a kormány 2022-ben vetett véget, amikor a lex Dunaferr elfogadásával egy rendhagyó felszámolás keretében került sor a vasmű értékesítésére.

EGYEDÜL A PÁLYÁN

Az ágazat történelmi áttekintése mellett a mára egyedüli szereplővé vált Dunaferr kapcsán azonban nem feledkezhetünk meg a gyár nemzetgazdasági jelentőségének taglalásáról sem.

Jelenleg ugyanis Magyarországon kizárólag Dunaújvárosban áll rendelkezésre termelő kapacitás és az annak működtetéséhez szükséges szakembergárda, amely az ország számára import vasércből ekkora volumenben nyersvasat, bugát, illetve egyéb feldolgozott fémipari termékeket képes előállítani.

Ha egy pillanatra tekintetünket a háborúban álló keleti szomszédunkra vetjük, akkor egyértelművé válik, hogy milyen gazdaságstratégiai és nemzetbiztonsági jelentősége van ezeknek a vállalatoknak, így hazánkban egyedüli szereplőként a pályán lévő Dunaferrnek is.

A TERMELÉS SZÁMOKBAN

A Dunaferr két jelentős termelői, illetve feldolgozói kapacitással rendelkezik. Egyfelől a gyár hozzávetőleg másfélmillió tonna nyervasat képes évente feldolgozni, az ún. meleghengerművi kapacitása pedig nagyságrendileg kétmillió tonnára tehető.

Ezekkel a paraméterekkel a Dunai Vasmű a Liberty Steel portfóliójában 10 százalék körüli részesedéssel rendelkezik, amely kapcsán érdemes megjegyezni azt is, hogy a gyár dolgozói létszáma is megfelel ennek az aránynak a globális cégcsoporton belül, vagyis a szükséges hatékonysági beruházások elvégzésével minden valószínűség szerint legalább annyi munkavállalóra lesz szüksége a Dunaferrnek, mint ahányan napjainkban is a cégnél dolgoznak.

A biztonsági és gazdaságstratégiai dimenziók mellett ugyanakkor nem lehet eléggé hangsúlyozni a Dunaferr esetében annak a több mint 4 ezer munkavállalónak az ügyét, akik ma minden értelemben pótolhatatlanok Magyarországon.

Feltéve ugyanis, de meg nem engedve, hogy Dunaújvárosban is lakat kerülne a gyár kapujára, a térség gazdasági, szociális és társadalmi összeomlása mellett szembe kellene néznie az országnak azzal a ténnyel is, hogy szélnek eresztik azokat a szakembereket, a segédmunkásóktól a szakmunkásokon át a mérnökökig, akik átlátják, ismerik a kohászat és a fémfeldolgozás gyakorlatát, adott esetben pedig több évtizedes tapasztalatuk van ezen a területen.

Ennek a 4 ezer embernek a tudása és gyakorlata pedig olyan érték és stratégiai erőforrás, amit a változóban lévő geopolitikai viszonyok és biztonsági fenyegetettségek árnyékában egyszerűen nem lehet veszni hagyni.

NEHÉZ ÖRÖKSÉG

A Liberty Steel égisze alá kerülő Dunaferr kapcsán azonban meg kell jegyezni, hogy az új tulajdonos nem egyszerűen egy gyárat vett meg.

A nyílt pályázaton nyertes ajánlatot tevő indiai cégcsoport ugyanis amellett, hogy a felszámoló által létrehozott két, a vasmű korábbi ingó és ingatlan vagyonát felölelő céget átvesz, az 55 millió eurós vételárért cserébe eurómilliárdokban mérhető adósságot, több mint 4 ezer munkavállaló foglalkoztatására vonatkozó kötelezettséget és sok száz milliárd forintos léptékű szükséges fejlesztésre szoruló eszközállományt is örököl. Valójában pedig ezek a részletek azok, amiért joggal feltételezhető, hogy a Liberty elkötelezett a Dunaferr újbóli felfuttatása mellett.

Ha azonban bárkinek kétségei merülnének fel e tekintetben, akkor csupán tegye fel a kérdést magának: vajon miért fizetett volna a Liberty euró tízmilliókat egy olyan cégért, ami máskülönben bezárta volna kapuit, ha nem azért mert számára értéket és üzleti potenciált jelent?

Látjuk és tapasztalhatjuk viszont, hogy a szándékok ellenére a Dunaferr reorganizációja és talpra állítása elképesztő léptékű kihívást jelent.

Ennek egyik első jele, hogy az indiai anyacég a jelenleg még a felszámoló vezetése alatt álló cégeket arra kérte, hogy ideiglenesen függesszék fel az ún. folyékony fázis termelését, vagyis magát a nyersvas, illetve nyersacél öntését. Ez a fejlemény érthető módon vetett hullámokat a gyárban dolgozók és a tágabb nyilvánosság körében is.

Ha azonban a számokat tekintjük, akkor könnyen belátható, hogy a döntés jelenleg éppen több ezer ember munkabérének kifizetését garantálja azáltal, hogy a tarthatatlan mínuszokat termelő részlegek, így például a technológiailag elavult kohók kiegészülve például a magunk mögött hagyott energiapiaci árrobbanás hatásaival nem húzzák folyamatosan tovább a céget egy adósságspirálba.

Felmerül persze a kérdés, hogy milyen fejlesztések és módosítások végrehajtására van szükség a Dunaferr részlegeinél ahhoz, hogy a termelés mielőbb nyereségesen folytatható legyen.

A válaszok megtalálása viszont már kétség kívül a Liberty Steel feladata, akivel szemben a szűkebb és tágabb közvélemény előtt azzal az igénnyel léphetünk fel, hogy Diósgyőr és Ózd után a Dunaferr nem eshet el!

A szerző közgazdász, korábbi miniszteri és parlamenti tanácsadó.