Emelkedő tűzerő mellett az uniós csata elhalasztva - Győri Enikő írása

MAG2020. ápr 28.Győri Enikő
A rovat támogatója:

Immár negyedik virtuális csúcsértekezletét tartotta csütörtökön az Európai Unió. Az elmúlt hetek csatározásai, hajnalig tartó vitái után akár meg is lepődhetnénk, hogy ezúttal röpke négy óra alatt végeztek az állam- és kormányfők. Azt azonban hozzá kell tenni: az irányok eldőltek, de a képnek közel sem látjuk még minden részletét. Egyelőre nem tudni, ki, mennyit, hogyan fizet be, milyen arányban részesedhet, milyen feltételrendszer mellett az új válságkezelő alapból.

Azon a napon, amikor az amerikai Kongresszus az immár negyedik gazdaságélénkítő csomagot hagyta jóvá, ezúttal 484 milliárd USD értékben, az Európai Unió is rábólintott a saját második, hasonló nagyságrendű intézkedéscsokrára: 540 milliárd EUR-nak kell június 1-jére hozzáférhetővé válnia a foglalkoztatottak, a vállalkozók és a tagállamok számára.

Ezen túl az Unió vezetői megágyaztak egy hozzávetőleg 1 milliárd euró értékű innovatív pénzügyi eszköznek, amely a tervek szerint 1 billió (ezer milliárd) EUR-t fog majd megmozgatni az európai gazdaságok újraindítása érdekében, egy Európai Helyreállítási Alap formájában.

Ennek hátterét az Unió többéves pénzügyi kerete (MFF), azaz a 2021-2027 közötti időszakra szóló költségvetése adja, ahhoz hasonlóan, ahogy a Juncker-terv működött a most kifutó pénzügyi időszakban. Annak lényege az volt, hogy a Bizottság a maga kiváló AAA besorolásával és a közös költségvetéssel a háta mögött olcsón jutott hitelhez a nemzetközi pénzpiacokon, így a tagállamok befizetéseit megsokszorozva tudott beruházási programokat finanszírozni.

A cél ezúttal, hogy a közös költségvetéssel munkamegosztásban az EU négy területre koncentráljon a COVID járvány által romba döntött gazdaságok felélesztése érdekében: a kohézióra és reformokra, a zöldítésre és a gazdaság digitalizálására, a közös válságkezelésre és a tagállamok megsegítésére.

Az Unió tehát nem szándékszik a válság miatt sutba vágni az eddigi klímavédelmi és modernizálási törekvéseit, csak igyekszik azokat krízis-kompatibilissé tenni.

Mondhatnánk, győztek az északiak, elmarad a kilenc déli (köztük a válság által eddig legerősebben megtépázott olaszok, spanyolok, franciák) által szorgalmazott adósság közösségiesítés, amikor is a nagy adósságot felhalmozók terheiért a takarékosabban gazdálkodók is jótállnak, a maguk kedvezőbb besorolásával. Conte olasz miniszterelnök, aki nem mehetett haza üres kézzel, persze rögtön azt nyilatkozta: a Helyreállítási Alap az eurókötvénnyel a legérintettebb országokat fogja finanszírozni.

A bűvös kötvény szóból tehát nem enged, ahogy az osztrákok és a hollandok sem abból, hogy már pedig nem lehet szó adományról, hanem csakis hitelről, amit igenis vissza kell majd fizetni.

Macron francia elnök ezt azzal toldotta meg, hogy a kölcsön nem megoldás, mert azzal csak emelnék a már amúgy is magas eladósodottsági szintet. Von der Leyen bizottsági elnök diplomatikusan a megfelelő egyensúly megtalálását ígérte a kettő között.

Ebből is látszik, nem lett kevesebb a kérdőjel, még ha körvonalazódik is a terv. Érdemes végiggondolni, a kevés információ birtokában is, hogy előrébb vagyunk-e.

Mi a helyzet most?

A világgazdaság eddig 0.5%-kal esett vissza a járvány következtében, s az IMF szerint ez az év végére el fogja érni a 3%-ot.

Az eurózóna teljesítményének csökkenéséről a Valutaalap 2020-ra 7,5%-ot mond, Lagarde EKB elnök pedig brutális 15%-ot. Összehasonlításképp a 2008-as válság első teljes évében, 2009-ben ez a két szám csak 1,6% és 4,3% volt.

Szintén az IMF szerint a kilábalás ugyanakkor ezúttal gyorsabb lesz: 2021-ben az eurózóna már 4,7%-kal fog nőni. A görbe tehát V alakú, azaz gyorsabban magunk mögött hagyjuk a válságot, mint tíz évvel ezelőtt.

Ezeket a számokat ugyanakkor fenntartással kell kezelni, mert mindenki ismeretlenben tapogatózik. Nem tudjuk, a vírus meddig vendégeskedik Európában és a világban, s milyen mértékben akadályozza a normalitás visszatérését. Az sem világos, a korlátozások óvatos oldása lehet-e egyenes vonalú, vagy újra berobban a helyzet, ismét meredeken emelkedik a megbetegedések száma, s kezdhetjük elölről az egész védekezést.

Annyi biztos, hogy a válság szimmetrikus, azaz mindenkit érint, de közel sem egyforma mértékben. Ez nem csak a megbetegedések eltérő számában látszik, hanem abban is, hogy kinek mennyi tartaléka van a válságkezelésre (eladósodottak kontra szilárd költségvetési helyzetűek). Eltérő továbbá a gazdaságok szerkezete; van, ahol a krízist jobban megszenvedő szektorok a GDP jóval nagyobb arányát teszik ki, mint másoknál. Ahol a turizmus és szolgáltatóipar erősebb, ott nehezebb lesz a kilábalás.

Mennyi az annyi? Sok ez vagy kevés?

Repkednek a billiók, tehát az összegek, amelyekkel a világ egyes pontjain igyekeznek kezelni a válságot, imponálóan magasak. De mivel az előző pontból kifolyólag nem tudjuk, hogy meddig fog tartani; valószínűleg többszörös kiigazításra kell készülni.

Annyi azért már látszik, hogy az USA-ban a négy csomag együtt 2,6 billió USD-t jelent, míg az EU-ban az első 37 milliárd EUR volt (az sem friss pénzként), így a most elfogadott csomaggal együtt összesen csak 577 milliárd eurót tesz ki.

Ne feledkezzünk meg ugyanakkor arról, hogy az Európai Központi Bank 750 milliárdért kezdett vásárolni, illetve a Bizottság a rendelkezésre álló források, a Stabilitási és Növekedési Paktum, valamint az állami támogatási szabályok alkalmazásához maximális rugalmasságot biztosít. Mario Centeno, az Eurócsoport portugál elnöke úgy számol,

az uniós és tagállami intézkedések együttesen elérik a 3 billió (3 ezer milliárd) eurót, ami azért mindjárt máshogy hangzik.

A “kerül, amibe kerül” megközelítés az általános továbbra is; s Centeno szerint nem állhatunk meg, még legalább egy billióra szükség lesz Európában.

Gyors vagy lassú és jól célzott-e a reakció?

Centeno szerint az Unió két hét alatt eljutott oda, mint az előző válság idején négy év után. A mostani csúcson valóban megszületett a hármas védőháló.

A SURE névre hallgató a munkavállalókat kívánja megvédeni.

A munkanélküliséget mérsékeli szándékozó eszköz arra próbálja ösztönözni a munkaadókat, hogy elbocsátás helyett dolgozóikat rövidebb munkaidőben foglalkoztassák, a kieső jövedelmet pedig jövedelempótló támogatás formájában az állam fizeti ki a munkavállalóknak. Ez hitelnyújtást jelent a tagállamoknak, az általuk nyújtott viszontgarancia mellett, 100 milliárd EUR értékben, a járvány idejére; ehhez a Biztosság az EKB közbeiktatásával a pénzpiacokon bocsát ki kötvényt.

A kis- és középvállalkozások az Európai Beruházási Bankra (EIB) számíthatnak.

Ez az intézmény március közepén mozgósított 40 milliárd eurót folyószámlahitel, hitelkeret, áthidaló finanszírozás és forgótőke formájában. A mostani EU-csúcs pedig egy Páneurópai Granciaalapot hozott létre a kkv-knak, a tagállamok 25 milliárd eurós viszontgaranciája mellett, ami a tervek szerint 200 milliárd eurót fog mobilizálni.

A szuverének, azaz a tagállamok pedig a harmadik védőhálót, az Európai Stabilitási Mechanizmust vehetik igénybe.

Az ESM 2012-ben született, az akkori válságban kormányközi keretben, tehát a közösségi kereteken kívül hozták lére az eurózóna országok, s makrogazdasági kiigazítási program keretében, tehát szigorú feltételek mellett hitelez az arra rászoruló tagállamoknak. A mostani döntés alapján 240 milliárd EUR értékben ad kölcsönt, sokkal enyhébb feltételekkel a tagállamoknak, mint az előző válság során, amikor Görögországban a Bizottságból, az IMF-ből és az EKB-ből álló trojka lett a mumus. Egy ország a GDP-je maximum 2%-áig igényelheti a hitelt.

A hármas védőháló tehát nagyjából tiszta, ami homályban maradt, az a már említett Helyreállítási Alap. A Biztosságnak május 6-án, de legkésőbb május közepén kell kijönnie a részletekkel.

A nagyságrend 1 billió EUR, de az összeget nem rögzítették. A következő MFF-hez kapcsolódása miatt az is egyértelmű – s ezt Angela Merkel is elismerte, aki eddig a fukar országok csoportjának volt a hangadója – hogy bizony a keretet meg kell növelni, soha korábban nem látott méretűre. Ez óhatatlanul a saját forrásokra megszabott tető emelését is jelenteni fogja, ami eddig a bruttó nemzeti jövedelem (GNI) 1,2%-a volt; azt 2%-ra fel kellene vinni.

Ezen fő vonalak után viszont már csak a kérdések következnek.

Az első, hogy ha esik a gazdasági teljesítmény, akkor mire elegendő a GNI 2%-a.

A második az örök érvényű „hitel vagy vissza nem térítendő támogatás” vita, tehát hogy vissza kell fizetni vagy sem a támogatást az alapból részesülőknek. Az európai szocialisták  – így a spanyolok és az olaszok is – egy Soros György javaslatára kísértetiesen hajazó ötlettel álltak elő: 1,5 billiós alapot szeretnének, s hosszú lejáratú vagy örökjáradék típusú helyreállítási kötvény kibocsátásában látják a megoldást, a tagállamok pedig adomány formájában részesülnének az alapból. Mindez egy végtelenített eladósodáshoz vezetne. A liberálisok az Unió saját bevételeit növelnék drasztikus mértékben új saját forrásokkal, ami a tagállamok adóbeszedési mozgásterét szűkítené. A Néppárt ambíciószintje jóval alacsonyabb: a meglévő eszközök tűzerejét fokozná amellett, hogy létrehozna egy 50 milliárdos szolidaritási alapot az MFF-en felül; hitelezés igen, segélyezés nem alapon.

Mindezek fényében tehát nem lesz könnyű úgy összerakni az Európai Helyreállítási Alapot, hogy mindenki nyertesnek érezze magát. A legvalószínűbb, hogy a közös költségvetés és az új alap munkamegosztásban fog eleget tenni a kívánalmaknak, hisz a költségvetésből történő részesedés felfogható (ugyan a tagállamok által társfinanszírozott) támogatásként, az új eszköz pedig lehet inkább kedvező kamatozású hitel.

Kik kaphatják, milyen elosztókulcs szerint?

De hogy ki s milyen alapon részesedik majd az új eszközből, arról még nincs információ, ahogy arról sem, mekkora lesz és milyen elvek mentén rakják össze az új helyzetre átszabott többéves költségvetést.

Igen eltérő számok jönnek ki, ha az abszolút értékben nézzük például a gazdasági hanyatlás mértékét, a megbetegedések számát, vagy pedig ezeket a gazdaság erejéhez mérjük.

Komoly erkölcsi kockázata is van a dolognak: hogy lehet azt pénzben kifejezni, ha egy tagállam sikeresen kezelte a helyzetet, s így kisebb a vesztesége (például halottak száma), de ez nagyobb anyagi áldozatot követelt. Hogyan lehet elkerülni, hogy az eddig felelőtlenül gazdálkodók (magasabb adósságállomány vagy hiány) ne részesüljenek jutalomban azért, mert felkészületlenebbül érte őket a válság, ne adj Isten, azt rosszul kezelték, míg másoknál a jó teljesítmény ne járjon anyagi hátránnyal (moral hazard probléma)? Ráadásul míg egyes országok inkább befelé mennek még csak a járványba, mások már kifelé – hogy lehet így objektíven értékelni a valódi veszteségüket? Szintén felmerül továbbá, mennyire lehet a válságkezelést földrajzilag kiegyensúlyozottá tenni. A fair forráshoz jutás, azaz a korrektség biztosítása így nem lesz egyszerű feladat.

Hol van ebben a történetben Magyarország?

Nem eurózóna tagországként az ESM-ből mi nem részesülhetünk, tehát a tagállamokra kitalált védőháló minket nem fog fel. Ez máris egyenlőtlen helyzetet teremt.

A SURE perspektivikus lehet, hisz olcsón lehetne általa külső forrást bevonni a munkaerő megtartása érdekében. A magyar rész az EIB tűzerő-növeléshez 215 millió eurónkba kerülne. Tisztázandó, hogy az EIB forrást biztosítana-e az új eszközből az április 7-ei magyar kormányzati gazdasági mentőcsomagnak a kkv-k likviditását segítő intézkedéseihez. A Páneurópai Garanciaalap akkor jön létre, ha az EIB tőkéjének legalább 60%-t kitevő tagállam jelzi a csatlakozási szándékát.

Biztosan érdekünk, hogy az MFF főösszege nőjön, s általa a kohéziós politika és a közös agrárpolitika a jövőben is elegendő forráshoz jusson. Emlékszünk, a válság legelején a strukturális alapból tudott a Bizottság először némi forrást mozgósítani a rászoruló délieknek.

Nekünk ugye az nem hozott a konyhára, mert mi már lekötöttük ezeket a pénzeket korábban, s nem kívántuk visszavenni a pályázati nyertesektől. Itt is visszaköszönt tehát a jó teljesítmény átka című probléma.

Egyszer s mindenkorra le kellene zárni a vitát, hogy a kohéziós forrásra a „keletiek” nagyarányú fejlődése következtében már nincs is igazán szükség. A belső piac megerősítése, az infrastrukturális téren történő felzárkózás, a stratégiai autonómia (tehát az európai alapvető képességek kiépítése az önellátáshoz orvosi eszközökben, gyógyszerekben, létszükségleti cikkekben) kialakítása megköveteli, hogy ezek az alapok fennmaradjanak.

Szintén meg kellene őrizni a Bizottság által most engedélyezett rugalmasságot az alapok felhasználása és az állami támogatások terén, legalább a járvány után még valamennyi ideig. Így lenne esély arra, hogy túlzott és felelőtlen eladósodás nélkül hagyjuk magunk mögött ezt a mostani keserves időszakot.

A szerző a Fidesz európai parlamenti képviselője, korábbi római és madridi nagykövet