Északi krimi – miért állt le a dán határon az Északi Áramlat 2? - Jamniczky Zsolt írása

A hagyományos szárazföldi tranzitállamok elkerülését lehetővé tevő Északi Áramlat 2 gázvezeték, amely testvéréhez, az Északi Áramlathoz hasonlóan a Balti-tengeren keresztül szállítana orosz gázt az oroszországi Viborgból a keletnémet partoknál fekvő Greifswaldig, újabb kihívás előtt áll. Noha mind az orosz, mind a német kormányzat elkötelezett az Ukrajnát és Fehéroroszországot elkerülő gázvezeték további bővítése mellett, a csővezeték nagy része svéd, finn és dán vizek alatt húzódna. A csővezeték üzembe helyezését eredeti forgatókönyv szerint 2020 végére időzítették.

Csakhogy Putyin kénytelen volt bejelenteni, hogy a munkálatok elhúzódnak 2021-re.

Felvetődik a kérdés, mi áll a döntés hátterében? Hiszen az Európai Unió számára is fontos szempont a gázellátás diverzifikálása.

Hivatalos magyarázat szerint a dán környezetvédelmi és energiapolitikai hatóságok gáncsolják el az orosz törekvéseket.

Ugyanis eddig a skandináv ország energiaügynöksége két orosz tervezetet kaszált el. A harmadik, általuk javasolt útvonalat viszont az orosz fél nem fogadta el. A kis Dánia persze nem az egyedüli, amelynek környezetvédelmi és biztonságpolitikai aggályai vannak a Gazprom projektjével kapcsolatban.

Az egész Skandináv-félsziget zúgolódott a projekt miatt.

Ami nem csoda, hiszen a skandináv térség keleti része, a Baltikummal együtt, mindig a Balti-tenger fölötti uralom megszerzésében érdekelt Moszkva célkeresztjében feküdt, és ma sincs túlzott bizalmuk a moszkvai politikával kapcsolatban. A skandináv országok számíthatnak e kérdésben a hagyományosan Amerika-barát Lengyelország szimpátiájára.

Mikael Odenberg svéd védelmi miniszter, a konzervatív Mérsékelt Párt politikusa azt állította, hogy a projekt fenyegeti Svédország biztonságát. Noha egy hagyományosan olyan párt politikusáról van szó, amely külpolitikailag oroszellenes és Amerika-barát, ne gondoljuk, hogy egyedüli hang az övé. Dániában például baloldali kormány van hatalmon, amely azonban teljes mértékben osztja a dán jobboldal biztonságpolitikai nézeteit. A 2019 óta kormányzó Mette Frederiksen tette be a lábát az orosz projektnek, bár ebben csak követte elődjét, Lors Løkke Rasmussen jobboldali liberális államfőt. Az eset azért is volt nagyon kínos Moszkva számára, mert éppen aláírni készült az újabb tranzitszerződést Ukrajnával, és a dán blokk alkupozíció gyengülést is eredményezett az oroszoknak. Végül az öt évre szóló tranzitszerződés megkötése megtörtént, így újabb öt évig még biztosnak tűnik Ukrajna tranzitállami pozíciója.

Külpolitikai hagyományaik és geopolitikai helyzetük miatt érthető a skandináv államok idegenkedése az orosz projekttől, amely ráadásul az ő vizeik alatt húzódó gázvezeték építéséről szól.

Igen ám, csakhogy a skandináv tiltakozás mögött ott találjuk az Egyesült Államokat is. Orosz részről legalábbis mindig álságosnak értékelték a skandináv országok környezetvédelmi és biztonságpolitikai érveit, és a hagyományos oroszellenességgel érveltek, mint amely akadályozza a gazdasági pragmatizmus jegyében épülő projektet (valójában persze az Északi Áramlat 1-2 projekteket nem egyszerű pragmatizmus mozgatja: Ukrajna és Fehéroroszország elkerülése, éppúgy, mint az EU gázellátásának biztosítása, része az orosz nagyhatalmi politikának). Donald Trump bekeményített az orosz politikával szemben. Trump 2019 december végén aláírt egy törvényt, amely szankciókkal sújtja mindazon cégeket, amelyek részt vesznek az Északi Áramlat 2 projektben (ugyanezen törvény által kilátásba helyezett szankciók vonatkoznak a Török Áramlatra is).

Noha az orosz kormány mellett az Európai Unió is élesen bírálta az amerikai intézkedést, gyakorlatilag nincs sok lehetőségük arra, hogy lépéseket tegyenek ellene.

Angela Merkel személyesen is élesen bírálta az amerikai lépést. Heiko Maas német külügyminiszter fölhívta amerikai kollégáját, Marc Pompeót, de nem sikerült dűlőre jutniuk a szankciókkal kapcsolatban. Az amerikai politikai elitet is megosztotta a döntés. Míg Ted Cruz texasi republikánus szenátor úgy vélekedett, hogy Európa számára nagyságrendekkel jobb megbízni az Egyesült Államokból érkező energiában, mint engedelmeskedni az orosz zsarolásnak, addig Rand Paul, a libertariánus republikánusok vezéralakja kritizálta Trump-ot, amiért „szankciókkal fenyegeti a NATO-beli szövetségeseket és potenciális amerikai cégeket”. Hogy mit jelentenek a szankciók a gyakorlatban, azt a svájci Allseas cég már megtapasztalhatta.

Az Allseas éppen a szankciók jelentette fenyegetés miatt vonakodott csatlakozni a projekthez, valamint egyelőre ki is szállt belőle. Az Allseas vezetőit meggondolásra késztethette, hogy központja és jelentős érdekeltségei vannak Texasban. Például a vállalat egyik hajója, a Loreley végezte a munkálatokat a Shell vállalat Mexikói-öbölben zajló projektjében. Nyilvánvaló, hogy a svájci cég nem akarta veszélyeztetni a pozícióit az Egyesült Államokban. Ted Cruz és Ron Johnson wisconsini szenátor levelet írt a vállalat vezetőinek, amelyben nem is burkoltan megfenyegette a céget, hogy gazdasági szankciókkal „összezúzzák” őket, amennyiben folytatnák a munkálatokat az Északi Áramlat 2 projektben.

A Trump-féle szankciók alighanem tovább mélyítik az ellentétet az Európai Unió és a jelenlegi amerikai adminisztráció között. Hogy Moszkva és Washington között tovább mélyíti az ellentétet, az nem is kérdéses, már ha van e téren mit elmélyíteni. Az Európai Unió számára fontos a gázdiverzifikálás. Ám látható, hogy az EU-n belül húzódik egy ellentét az Oroszország szomszédságában fekvő kis államok (pl. Dánia) és Németország között.

Míg előbbiek elsősorban biztonságpolitikai érdekekre hivatkoznak, illetve – a skandináv hagyományoknak megfelelően – nagy hangsúlyt helyeznek a környezetvédelem prioritására, addig a német politika pragmatikusan ítéli meg az Északi Áramlat projektet.

Továbbá a skandináv államok jelenleg sokkal elkötelezettebbek az Egyesült Államok felé, ami jól mutatja, hogy a skandináv térségben is változások vannak a politikában: a jóléti kapitalizmus kezd föloldódni, egyre több kritika éri a jóléti államot, és egyre népszerűbbek a szabad piac-párti neoliberális elképzelések. A mélyben tehát sokkal többről van szó, mint pusztán energiapolitikáról vagy az orosz-amerikai ellentétről: arról, milyen irányba fejlődjön az Európai Unió. Egy német vezetésű Európai Unió irányába, amely nincs tekintettel a kisebb államok aggályaira, vagy pedig egy olyan Európa irányába, amelyben a kis államok is egyenrangúak az európai nagyhatalmakkal. Furcsa módon Moszkva számára jobban megfelel a német dominanciájú Európai Unió, amely egységes tárgyalópartner. Miközben tehát Moszkva a gyanú szerint populista pártokat támogat anyagilag, az Unió gyengítésére, addig gazdaság- és energiapolitikai és biztonsági tekintetben sokkal célszerűbb számára a német vezetésű Unió.