Törököt fognak vele? - A Török Áramlat

MAG2020. jan 20.Jamniczky Zsolt
A rovat támogatója:

Bár tizenegy éve történt, de talán sokan emlékeznek még a 2009-es orosz-ukrán – szó szerint – „hidegháborúra”, amikor a Gazprom a gázszállítás leállításával gyakorolt nyomást Kijevre. Járulékos következményként Közép-Európa és a Balkán egy része „befagyott”: mivel Bulgária, Bosznia-Hercegovina, Macedónia, Szerbia teljes egészében és Horvátország 40%-ban az orosz importból fedezte gázszükségletét, ezért a Moszkva-Kijev közötti gázháború ráébresztette politikusaikat az egyoldalú gázellátás kockázatára.

Azóta sok víz lefolyt a Dunán, mégis 2020 január 1-én újra egyöntetűen várta a teljes energetikai iparág az ukrán tranzit leállását, akár csak rövid időre, úgymond „árkorrekciós” célból. 

Ám a nagy show elmaradt: Oroszország az utolsó pillanatban öt évre megállapodott Ukrajnával a gáztranzitról. Bár mindez első pillantásra meglepetésként hathatott, ha geopolitikai, és nem üzleti szempontból nézzük a déli gázfolyosót, akkor várható volt.

A 2009-es gázválságra adott orosz válasz a Déli Áramlat gázvezeték lett volna Ukrajna elkerülésére, ám 2014-ben Moszkva kénytelen volt lemondani a projektről, hivatkozva az Európa Unió ellenkezésére. 2017-től pedig megkezdték a Török Áramlat megépítését, melynek a már elkészült tenger alatti szakaszán keresztül, közvetlenül a Fekete-tengeren és Törökországon keresztül fog szállítani gázt több európai országba, köztük Magyarországra is. Persze csak akkor, amikor átadják a vezeték európai meghosszabbítását is.

Vlagyimir Putyin orosz és Recep Tayyip Erdogan török elnök egyaránt hatalmi pozícióra törekednek azokon a területeken, amelyeket saját országuk érdekszférájának tekintenek.

Erdogan a volt Oszmán Birodalom területén (Észak-Iraktól Líbiáig és a Nyugat-Balkánig) folytatja az ún. neo-ottomán külpolitikát. A neo-ottomán külpolitikai teória értelmi szerzője, Ahmet Davutoğlu török külügyminiszter, majd miniszterelnök szerint Törökországnak felelőssége van a volt Oszmán Birodalom területeinek sorsáért, és a beavatkozás a kultúrdiplomácia eszközeitől az energiapolitikai kapcsolatrendszerig terjed.

Putyin pedig a volt Szovjetunió területét és a szovjetizált blokkot tekinti Oroszország „közel-külföldjének”, és ezen a területen a Nyugat (értsd: Európai Unió, NATO) súlyát csökkenteni kívánja, Ukrajna és Belorusszia csatlakozását a nyugati hatalmi centrumhoz pedig teljességgel kizárja.

A török és orosz érdekszférák metszéspontja a Balkán. Mindkét eurázsiai nagyhatalom igyekszik terjeszkedni, kihasználva azt, hogy a Nyugat nem akar és nem is tud érdemben ellenszegülni nekik a Balkánon.

Több mint jelképes, hogy a Török Áramlat gázvezeték fölavatásakor a bolgár és szerb elnökök csaknem alárendelt szerepet játszottak Putyin és Erdogan mellett. Bulgária és Szerbia külpolitikai hagyományaik szerint Moszkva felé orientálódnak, még ha előbbi EU-tag is, utóbbi pedig az EU-ba törekszik.

Mit hoz magával a Török Áramlat?

A délkelet-európai országok számára esély nyílik a szállítási útvonalak diverzifikálására: Bulgária, Szerbia, Románia és a Nyugat-Balkán kizárólag egy irányból kapta eddig az orosz gázt, ez változhat meg számukra a jövőben.

Ez természetesen nem jelent forrásdiverzifikációt: ha a horvát LNG-terminál fölépült volna, és a román gázkitermelés megindulhatott volna mostanra, a Török Áramlat lényegesen kevésbé lenne létfontosságú ezen országok számára. Bár a horvát LNG jövőre várhatóan üzembe áll, ez már nem fogja érdemben befolyásolni a Török Áramlat balkáni pozícióját, ahogyan az egyre bizonytalanabb jövőjű román gáz esetleges exportja sem.

Természetesen Magyarország függősége az orosz gázimporttól ezáltal nem csökken, sőt Törökország révén egy újabb tranzitországgal vagyunk kénytelenek számolni a gázimportunk során.

Mindemellett hazánk messze a legjobban ellátott ország a régióban gáz-interkonnektorok tekintetében, így különösebb kényszer sincsen újabb vezeték építésére. Ugyanakkor stratégiai szempontból növekedhet a jelentőségünk a térségben, hiszen négy szomszédunk (Ausztria, Horvátország, Románia, Szlovákia és Szlovénia) számára leszünk tranzitország az additív gázszállítások esetében a jövőben, amennyiben a Török Áramlat kiterjesztése hazánkig megépül.

Geopolitikai szempontból a gázvezeték megépítése tovább élezi az amúgy sem baráti amerikai-orosz kapcsolatot, hiszen az Egyesült Államok számára stratégiai kérdés, hogy az orosz befolyást visszaszorítsa a Nyugat-Balkánon. Az orosz és török elnök 2015 óta tartó közeledése is vörös posztó Washington számára.

Moszkva és Ankara kapcsolata nagyon régen – talán Kemál Atatürk és Lenin óta – nem volt olyan kiegyensúlyozott, mint napjainkban, mára pedig odáig fejlődött, hogy a  NATO-tagállam Törökország orosz katonai eszközöket vásárol.

Nem csoda, hogy a Trump-adminisztráció szankciókkal sújtotta a Török Áramlat (és az Északi Áramlat 2) kiépítésében részt vevő cégeket.

Mindezek ellenére a török-orosz kapcsolat továbbra is terhelt a felszín alatt, hiszen a Közel-Keleten érdekeik ellentétesek, például a szíriai és líbiai kérdésben homlokegyenest ellenkező álláspontot vallanak. De valójában az érdekek a Balkánon sem vágnak egybe: Ankara terjeszkedik a neo-ottomán logika alapján Bosznia-Hercegovinában és Koszovóban, kihasználva a muszlim értékközösséget, ami joggal aggaszthatja Belgrádot és – a bulgáriai török közösséget tekintve – Szófiát is.

Ez pedig hosszú távon elvezethet oda, hogy a muszlim-ortodox konfliktus belobban, amiben Moszkva történelmi hagyományai (szerb- és bolgárbarátság) miatt nem lehet tétlen szemlélő fél. Ne felejtsük, hogy a Nyugattal való kapcsolatok is akkor romlottak meg először az 1990-es években, amikor az USA beavatkozott a muszlim koszovói albán felkelők oldalán 1999-ben Szerbia ellen. Az akkor a frissen kinevezett orosz miniszterelnök, majd elnök, Vlagyimir Putyin éppen a szerbek elleni NATO fellépésre (és annak kelet-európai terjeszkedésére) hivatkozva indította újtára az új orosz birodalmi építkezést, ami a Jelcin-érában még nem volt hangsúlyos.

Annak is fennáll a lehetősége, hogy Ankara politikai fegyverként használja, és szabotálja a gázszállítást. Ha Törökország esetleg elzárná a gázt, hogy ezzel nyomás alá helyezze a balkáni EU-tagállamokat, és rajtuk keresztül az EU-t, akkor számíthat Moszkva haragjára. Egy esetleges török szabotázs Magyarország számára is kellemetlen lenne, saját ellátása, és a szomszédjai felé szerződésekkel garantált szállítások kimaradása miatt is. Ebből következően koránt sem véletlen, hogy Moszkva belement egy számára alapvetően előnytelen, és az azt megelőző kommunikációjukkal ellentétes gáztranzit alkuba Kijevvel: Putyin tisztában van azzal, hogy ha a geopolitikai széljárás úgy fordul, Törökország akár megbízhatatlanabb tranzitpartnerré válhat, mint Ukrajna, akivel ma még háborúban áll – erre az esetre pedig fel kellett készülnie. Erdogan pedig már korábban is megfenyegette az EU-t a migrációs útvonal újranyitásával, ebből a szempontból egy újabb, geopolitikai szempontból kevésbé éles zsarolóeszköz (sok közül az egyik gázszállítási útvonal időszakos kiesése) pufferként is szolgálhat a jövőben egy Ankara-Brüsszel vitábanazaz az EU számára akár előnyös is lehet. Vagyis korántsem biztos, hogy Moszkva nem fogott törököt az új vezetékkel.

A szerző az E.ON Hungaria Zrt. Igazgatóságának tagja