Meglepően sok a hasonlóság Trump és Biden politikájában

Donald Trumpot nem kis mértékben populista protekcionizmusa röpítette a Fehér Házba a Rozsdaövezetből, Amerika hagyományos ipari hátországából.

Trump elnök régi vágású merkantilistaként az általa kolosszálisnak nevezett -valójában csak a GDP három százalékát kitevő- kereskedelmi deficit leépítését tűzte ki a kereskedelempolitika fő céljának. A jelentős mérlegtöbblettel bíró országok kerültek célkeresztbe, amelyek „tisztességtelenül” kereskedtek. Trump nem tett különbséget ellenség és barát között: Kína ellen „véres” vámháborút intézett, de a legszorosabb szövetségesek acél- és alumíniumexportját is – mondvacsinált nemzetbiztonsági okokra hivatkozva – vaskos vámtarifákkal sújtotta.

Kína és néhány más ország kifogásolható kereskedelmi praktikái (illegális exporttámogatás, dömpingelés, zárt hazai piac stb.) ellenére a trumpi diagnózis alapból hibás volt.

A hazai termelésnél tartósan többet fogyasztó, a belső megtakarításainál többet beruházó Amerika számára a külkereskedelmi mérleghiány makroökonómiai szükségszerűség. Az amerikai mérlegdeficit nem véletlenül van emelkedő pályán már fél évszázada a legtöbb országgal szemben.

Trump kereskedelmi háborúja – Kínával a középpontban – semmilyen kézzelfogható gazdasági előnyt nem hozott Amerikának. A háború csökkentőleg hatott a GDP-re és a beruházásokra, emelte a fogyasztói árakat, miközben nem virágzott föl a feldolgozóipar, az amerikai multik sem tértek haza nagy számban.

Hiányzó kereskedelempolitika, puhább protekcionizmus

Az elnökjelölt Biden a legtöbb kérdésben anti-Trumpként határozta meg magát. Helytelenítette a Trump-i kereskedelempolitikát, különösen Kína vonatkozásában: változatos jelzőkkel „meggondolatlannak”, „kiszámíthatatlannak”, „katasztrofálisnak” tartotta a vámháborút, mivel negatív következményei az amerikaiak hátán csattantak.

A fogyasztói árak emelkedése révén a vámtarifák évente 620 dollárral terhelik meg az amerikai családok költségvetését. Ha valaki ennek alapján arra számított, hogy a Biden-kormány éles fordulatot vesz a szabadkereskedelem felé, mély csalódás érte. Az új kormánynak még első hivatali évének vége táján sincs átfogó kereskedelempolitikája.

Októberben csupán Kínára vonatkozólag láttak napvilágot előzetes, meglehetősen általános célok és elképzelések. Biden és külpolitikai stábja eddigi megnyilatkozásai azt sugallják, hogy a Trump-i konfrontációs/feltartóztatási stratégiában nem várható lényeges módosulás, bár a módszerek változhatnak. 

Az új kormány számára a herkulesi kihívás egy olyan koherens Kína-stratégia kidolgozása, amely egyensúlyba hozza a gazdasági, diplomáciai, ideológiai és katonai érdekeket, hogy azok egymást kiegészítve a hallgatólagos stratégiai célt szolgálják: Kína világméretű gazdasági és geopolitikai nyomulásának feltartóztatását. Paradox módon stratégiai versenytársként a két ország úgy néz farkasszemet egymással, hogy közben legfontosabb kereskedelmi partnerek és pénzügyileg kölcsönösen függnek egymástól.

Biden és stábja eddigi tevékenysége alapján a kereskedelempolitikábanTrump nyers, nacionalista protekcionizmusa helyébe némileg „puhább”, kevésbé agresszív protekcionizmus léphet. Pozitív fejlemény, hogy a Biden-kormány - legalábbis szavakban - nem fetisizálja a külkereskedelmi deficitet.

Ám az ipari szakszervezetek megerősítésére törekvő Bidentől nem áll távol a kereskedelem populista, középosztály- és munkásközpontú felfogása: „A külkereskedelmet érintő minden döntésünk egy célt szolgál: az amerikai középosztály megerősítését, jó állások teremtését és a bérek emelését.

Ahogy a londoni Economist találóan mondja:

a külpolitika a középosztálynak címkéjű Biden-i doktrína nem más, mint trumpista protekcionizmus más néven.

A doktrínának van olyan olvasata is, hogy az amerikai versenyképesség fokozását célzó belső prioritások (infrastruktúra, alapoktatás, továbbképzés, kutatás-fejlesztés stb.) megvalósításának idején a kereskedelempolitika – amely hangadó demokrata vélemények szerint eddig nem a dolgozók, hanem a befolyásos nagyvállalatok érdekeit szolgálta – veszíteni fog fontosságából.

Vámháború: nincs korai búcsú

Biden „öngólnak” nevezte a kínai import háromnegyed részére kivetett, átlagosan 20 százalék körüli amerikai büntetővámokat, amelyek durván beleütköztek a nemzetközi kereskedelmi jogba, súlyosan megsértve a „legnagyobb kedvezmény elvét”.

Széleskörű volt ezért a várakozás, hogy az új kormány csökkenteni fogja a vámtarifákat, ami ráadásul mérsékelte volna a Covid-recesszióból gyorsan visszapattanó gazdaságra nehezedő erős inflációs nyomást és a magas vámok által okozott gazdasági károkat. Nem így történt. Katherine Tai, a kormány kereskedelmi cárnője szerint a Trump-i vámtarifák hatályban maradnak, sőt újabbak kivetésére is sor kerülhet, mivel Kína nem tesz eleget a Trump-kormánnyal 2020-ban kötött „első” kereskedelmi megállapodásnak. Ez 200 milliárd dolláros, pótlólagos amerikai export fogadására kötelezte Kínát. Visszamaradt a Biden-i Washingtonban is a mérlegdeficites szemlélet, az államilag „irányított kereskedelem”? Micsoda ellentmondás!

Amerika Pekinget az „államcentrikus” kereskedelmi és iparpolitikák miatt bírálta. Trump és Biden alatt azonban maga Washington kényszeríti Kínára az államilag diktált kereskedelmet.

Washington nem számol még a harmadik országokat sújtó kereskedelemeltérítő hatásokkal sem, például azzal, hogy Kína rövid távon csak úgy tudja jelentősen növelni az USA-ból származó mezőgazdasági importját, ha azt más országokból (Ausztrália, Brazília stb.) arányosan csökkenti.  

Akkor végleg marad a kínai árukra ráhúzott magas Trump-i vámfal?

Washington valószínűleg induló tárgyalási tőkének fogja azt használni a már Trump által is tervezett „második”, reformokra kihegyezett kereskedelmi megállapodás nyélbe ütéséhez: ütemezett vámleszerelés hiteles kínai szerkezeti reformokért (szubvenciók, állami vállalatok, szellemi tulajdon, piacnyitás stb.) cserébe. Korántsem borítékolható azonban, hogy Peking kész lesz a gazdasági modellje alapelveit érintő alkura.

Trumpnak a modern kereskedelempolitikában elavultnak tekintett, szinte fregoliként használt vámfegyveréről Biden még a szövetségesekkel szemben sem mondott le egykönnyen.

A Trump-kormány által az európai NATO-szövetségesektől behozott acélra (25 százalék) és alumíniumra (10 százalék) kivetett, nagy felháborodást kiváltó „nemzetbiztonsági” pótvámok nem tűntek el teljesen Biden alatt sem. Jövőre egy kombinált kvóta/vámtarifa rendszer fog életbe lépni: meghatározott mennyiségi kvótáig vámmentes lesz az USA-ba irányuló fémexport, de azon fölül belépnek a vámtarifák. Ez önkéntes exportkorlátozásra ösztönzi majd az európai szállítókat, és újabb lépés az irányított kereskedelem felé.

A Biden-kormány folytatni kívánja Trump protekcionista vonalát a szomszédos Kanadával szemben is. Washington új vámtarifákkal sújtotta az onnan érkező méretes fabehozatalt.

Emellett a még tárgyalás alatt lévő Build Back Better Biden-i törvényjavaslat alapjánaz amerikai elektromos autót vásárló fogyasztók 8 ezer dolláros adókedvezményt kapnának, de az összeg 12,5 ezer dollára emelkedik, ha az autót olyan gyár állítja elő, amelyben szakszervezet (!) van.

Kanada szerint ezek az intézkedések tényleges hatása olyan, mintha 34 százalékkal egyenértékű vámmal terhelnék meg a kanadai elektromos járműveket, és mélyen ellentmondanak a megreformált észak-amerikai szabadkereskedelmi egyezmény (USMCA) rendelkezéseinek. Ottawa máris vámmegtorlással fenyeget a Trump elnök által erős külpolitikai nyomás alatt korszerűsített USMCA keretében.

Nincs visszaút Amerikába

Trumphoz hasonlóan Biden is az amerikai multik hazatelepítésével akarja csökkenteni Amerika Kínától való túlzott kereskedelmi függőségét, különösen ott (félvezetők, telekommunikáció, orvosi műszerek, gyógyszerek stb.), ahol a kínai behozatal jelentős közegészségügyi és nemzetbiztonsági kockázatokat vet fel.

Kérdéses azonban, hogy az elnök rá tudja-e venni a magáncégeket nemzetközi szállítási láncaik Kínát elkerülő költséges átszervezésére. Még a kilátásba helyezett kormányzati pénzügyi támogatással is csak részleges sikerben reménykedhet.

A két ország között felforrósodott protekcionista légkörben az amerikai kiskereskedelmi piacnál nagyobb kínai belső piac ellenállhatatlan vonzerő az amerikai multik számára, amelyek az USA-ból származó export helyett egyre inkább a Kínába telepített gyáraik révén elégítik ki a helyi keresletet. A GM már több járművet értékesít Kínában, mint otthon, és a kínai piac nélkül életképtelen lenne, például a Ford és a Nike.

Részben a magas amerikai importvámok miatt egyes amerikai cégek már tervezik a Kínából való részleges kitelepülést, de többnyire nem Amerikába, hanem ázsiai országokba. Például az Apple Kínában kívánja tartani az iPhone és iPad gyártásának a zömét, miközben a fő alkatrészbeszállítókat arra ösztönzi, hogy termelésük egy részét Indiába, Vietnámba, Thaiföldre, Indonéziába vagy más ázsiai országba helyezzék át.

A magas amerikai vámok miatt több Kínában működő tajvani elektronikai cég települt már át – legalábbis részben – Tajvanra, aminek következtében a szigetállam Amerikába irányuló exportja látványosan megugrott a legutóbbi években. Nem történt más, mint relációs helyettesítés: Amerika Kínából érkező „tajvani” importját a közvetlenül Tajvanból származó behozatal váltotta fel.  

Buy American

Van egy terület, ahol Biden elnök protekcionizmusa Trumpot is túlszárnyalja. A külföldi versenytől szenvedő hazai feldolgozóipar védelmére Trump elnök 2017-ben bocsátotta ki a Buy American-rendeletet, amely kötelezte a szövetségi kormány szervezeteit, hogy közbeszerzéseikben amerikai termékeket vásároljanak, még akkor is, ha azok bizonyos mértékig drágábbak, mint a hasonló külföldi gyártmányok.

Hatalmas, közel ezer milliárd dolláros piacról van szó.

Már pár nappal hivatalba lépése után Biden Made in America név alatt új Buy American-rendeletet írt alá, amely még a Trump-i rendeletnél is protekcionistább: növeli a termékek „amerikai tartalmának” kötelező részarányát és 20-30 százalék közötti sávba emeli a hazai temékeknek járó árpreferenciát,azaz ennyivel drágábbak lehetnek, mint a hasonló külföldi termékek.

Az amerikai sajtó hemzsegett is a „Vége a szabadkereskedelemnek”, „Biden rosszabb, mint Trump” szalagcímektől. Biden soha nem vallotta magát szabadkereskedőnek és elnökként nem hazudtolja meg magát. Mérvadó becslések szerint a Made in America által „megmentett” minden egyes munkahely negyedmillió dollárba kerül az amerikai adófizetőknek.

Késlekedő WTO-reform

Trump elnök előszeretettel hivatkozott arra, hogy Kína kijátssza a liberális kereskedelmi rendszer szabályait, amivel szemben a WTO tehetetlen volt. Ezért az Egyesült Államok a szervezet keretein kívül volt kénytelen Peking károsnak tartott kereskedelempolitikai praktikái ellen fellépni.

Tény azonban, hogy az elmúlt két évtizedben a WTO tagjai több mint kétszer annyi panaszt intéztek az USA ellen, mint Kínával szemben.

A fennálló nemzetközi kereskedelmi joggal összeegyeztethetetlen, hogy valamely ország a WTO keretein kívül maga döntsön arról, hogy mi számít kereskedelmi csalásnak, és ki számít tisztességtelen kereskedőnek. (Ezek miatt a WTO hivatalosan el is marasztalta Washingtont.) Az ilyen egyoldalú megközelítés elharapózása a kölcsönösen elfogadott szabályokra épülő, multilaterális világkereskedelmi rendszer további gyöngüléséhez vezet.

Trumppal szemben – aki a WTO-ból való kilépéssel fenyegetett és gyakorlatilag megbénította a szervezet vitarendezési mechanizmusát – Biden meggyőződéses multilaterista hírében állt. Emiatt is felfokozott várakozások voltak, hogy Washington az égetően szükséges WTO-reformok élére áll, kezdve a vitarendezési testület működőképességének helyreállításával. A várakozások azonban csalódottságba csaptak át, mivel az amerikai kormánynak egy év sem volt elegendő arra, hogy konkrét javaslatokkal álljon elő a WTO reformjára:mint például a piacokhoz való hozzáférés kölcsönösen elfogadott munkaügyi, környezetvédelmi és pénzügyi előírások teljesítéséhez való kötése.

Az uralkodó vélemény Genfben az, hogy Biden elnök és kereskedelmi stábja túlságosan is elégedett a Trump által kialakított status quóval, amely szabad kezet ad Washingtonnak Kínával szemben a WTO-szabályokat semmibe vevő büntetővámokhoz és a – harmadik országokkal szemben diszkriminatív – kétoldalú kereskedelmi egyezményekhez.

A bideni stáb is a Trump-i állásponton van: a WTO alkalmatlan a kínai állami vállalatoknak nyújtott masszív szubvenciók drasztikus kurtítására, új versenyszabályok kialakítására, a külföldi beruházások liberális szabályozására, a szellemi tulajdon és kereskedelmi titok hatékony védelmére – majdnem egy kínai gazdasági rendszerváltással felérő washingtoni lista.

Fölöttébb kétséges azonban, hogy Peking – a WTO-n belül vagy kívül – kész lesz az otthon és világszerte sikeresnek tartott gazdasági rendszerének alapjait érintő kereskedelmi alkura, különösen egy bel- és külpolitikailag gyöngének tartott amerikai elnökkel a képben. Nem fogadnék nagy tétben a két szuperhatalom közötti kereskedelmi béke belátható időn belüli kitörésére.

Új elem: szövetségben Kína ellen

Trump Kína-ellenes magánháborújával szemben Biden Amerika szövetségeseinek egységbe tömörítésével, koordináltan kíván Peking ellen föllépni.

Ez a legfontosabb új eleme a még mindig formálódó bideni kereskedelmi stratégiának. Kétséges azonban az exporttól és a hatalmas kínai piactól erősen függő szövetségesek tevékeny részvétele olyan amerikai stratégiai tervekben, amelyek hátterében Kína gazdasági feltartóztatása és gyöngítése áll, s csak részben az unfairnek tartott kereskedelmi technikák elleni közös fellépés. Brüsszel, Párizs és Berlin nem kíván Amerika és Kína között élesen választani, bármennyire szeretné azt Washington.

Itt van a merkantilista szuperexportőr Németország, amelynek az autóipara jórészt életképtelen lenne a kínai piac nélkül, ahol három német gyártmányú gépkocsi közül egy talál vevőre. Nem meglepő Constanze Stelzenmüller ismert német külpolitikai szakértő álláspontja:

Németország geo-gazdasági nacionalizmusa egyenlő távolságtartásra törekszik Nyugat és Kelet között.

Emmanuel Macron francia elnök pedig még az amerikai-ausztrál tengeralattjáró botrány előtt jelezte: „A Kína elleni nyugati összefogás kontraproduktív lenne és a lehető legnagyobb konfliktusok kialakulásának lehetőségét hordozná magában”. Joseph Borell, az EU „külügyminisztere”:

A mi Kína-stratégiánk nem a konfrontációra, hanem az együttműködésre épül.

Végezetül mi várható a szaporodó új regionális szabadkereskedelmi egyezmények ügyében Biden alatt, amelyek nem kis részben a globális kereskedelmi kormányzás meggyengülése miatt erősödtek meg az utóbbi időben?

A dolgok jelenlegi állása szerint nagyjából ugyanaz várható, mint Trump elnöksége alatt, aki kitáncoltatta Amerikát az Obama/Biden-kormány által összehozott, Kína-ellenes élű Csendes-óceáni Kereskedelmi Partnerségből (TPP) és teljes érdektelenséget mutatott a hazánkat is közelről érintő transzatlanti szabadkereskedelmi egyezmény (TTIP) tető alá hozása iránt.

Milyen a Biden-kormány hozzáállása ezekhez az egyezményekhez? Nagyjából ugyanaz, mint Trumpé. Biden egészen odáig ment, hogy kijelentette:

Addig nem csatlakozunk egyetlen új multilaterális kereskedelmi egyezményhez sem, amíg nem ruházunk be annyit Amerikába, hogy sikerrel vehessük fel a versenyt a világgazdaságban.

Mi más ez, mint a gyöngülő amerikai világpiaci versenyképesség védekező beismerése, ami az USA süllyedő világpiaci súlyában tükröződik a rakétaszerűen kilövő Kínával szemben.

Biden csak bonyolította a dolgokat azzal, hogy a jövőbeli kereskedelmi egyezmények esetén (irreálisnak tűnő) feltételként kötné ki a párizsi klímaegyezményben vállalt célok teljesítését, közte a fosszilis tüzelőanyagok szubvencionálásának tiltását.  

Mindeközben Kína hivatalosan csatlakozási kérelmet nyújtott be a TPP Japán-vezetésű utódszervezetéhez (CPTPP). Alelnökként Biden még lelkesen támogatta a TPP-t, most meg hallani sem akar róla. Dettó: transzatlanti szabadkereskedelmi egyezmény. Miközben Biden elnök szinte mindenben vezetni akarja a világot, a nemzetközi kereskedelempolitikában aligha lehet őt az izolacionista és nacionalista Trumptól megkülönböztetni. Attól a Trumptól, aki azt vallotta: „Az Egyesült Államok elnöke vagyok, nem a világé“.

A szerző a Világbank egykori vezető közgazdásza.