Mi áll az olajárháború hátterében? - Jamniczky Zsolt írása

Az ügy hátteréhez szükséges tudni, hogy az olajárak meredeken estek 2020 első három hónapjában. Míg januárban még hordónként 65 dollár volt a kőolaj világpiaci ára, márciusban már jócskán 30 dollár alatt maradt. Mindez az orosz és szaúdi érdekek ütközésének, valamint márciustól a koronavírus terjedése miatt életbe lépő szigorú szabályozások következtében a keresleti oldal visszafogásának volt köszönhető. Majd Donald Trump bejelentése megfordította a trendet.

Mi áll az egyre alacsonyabb olajár háttérben? Több magyarázat született.

Első ránézésre Szaúd-Arábia energiapiaci és ezzel együtt geopolitikai törekvése okozza az olajpiac válságát.

Oroszország és Szaúd-Arábia vívja a küzdelmet a megfelelő olajárért. Elsőre azt gondolhatnánk, hogy az olajárak alacsony szinten maradása gazdasági tekintetben egyik olajkitermelő hatalomnak sem érdeke. Csakhogy: az energiahordozó birtoklása nemcsak gazdasági, hanem geopolitikai haszonná is konvertálható. Sokan úgy vélik, hogy Szaúd-Arábia tudatos geopolitikai érdekből tartja alacsonyan az árakat: nem csupán azért, hogy az orosz és amerikai versenytársakat tönkretegye, hanem azért is, hogy

az alacsony áron eladott olajjal minél nagyobb részt hasítson ki a világpiacon.

Március során Moszkva és Rijád nem voltak képesek megegyezni az olajkitermelés csökkentésében. A szaúdi királyságnak ugyanis egyáltalán nem áll érdekében csökkenteni a kitermelést, amennyiben abból a prognózisból indulunk ki, hogy a vahabita királyság számára az a rövid távú cél, hogy minél nagyobb mértékben fedje le az olajpiacot. Ehhez az alacsony olajár és a megnövelt kitermelési kapacitás párosítása kifejezetten előnyösnek tűnik hosszú távon, akkor is, ha pénzügyileg óriási károkat okoz saját országának. Hiszen a nagyobb mennyiségű olajat alacsony áron most könnyű a vásárlókra sózni. Eljön az idő, amikor Rijád benyújtja a számlát.

Másodsorban, bár rejtetten, de meghúzódik a háttérben egy amerikai-orosz csörte is.

Az Egyesült Államok a 2010-es években a palagáz és palaolaj iránt érdeklődött, annak érdekében, hogy biztosítsa hazai forrásból energiaellátását, és minél nagyobb mértékben szabaduljon meg a Közel-Keletről irányuló olajimporttól és – ezáltal – az ingatag Közel-Kelettől való függőségtől. A palagáz és palaolaj tekintetében éles különbség mutatható ki Barack Obama és utóda adminisztrációja között. Obama elfogadta ugyan realitásként a palagáz-kitermelést, de hosszú távon a megújuló energiák fejlesztését pártolta, mondván, „Amerika anélkül fejleszti a forrásait, hogy kockára tennénk a polgáraink egészségét és biztonságát”. Lényegében azonban nem tudott mást tenni, mint elfogadni a palagázt alternatívaként.

Donald Trump, aki sokkal kevésbé érzékeny a környezetvédelmi szempontokra, tudja, hogy a palagáz- és palaolaj-kitermelés engedélyezése az Egyesült Államokban gyakorlatilag megszüntette az ország függését az importált olajtól. Ennek tudatában az amerikai vezetés megnövekedett önbizalommal léphetett föl a világban olajexportőrként.

Oroszország, amelynek monokultúrás gazdasága erősen függ a kőolaj- és földgázexporttól, hátrányba került az energiaháborúban az Egyesült Államokkal szemben. Az amerikai-orosz kapcsolatok 2014 óta, az ukrajnai krízis eszkalálódása óta mélyponton vannak. Ehhez még hozzájárult az Északi Áramlat 2 gázvezeték építésében részt vevő vállalatok amerikai szankcionálása. Oroszország ahhoz a fegyverhez nyúlt az Egyesült Államokkal szemben, amelyet mindig is büntető jellegű eszközként sikeresen alkalmazott: az energiahordozókhoz, illetve az árpolitikához.

Vagyis Moszkvának nem sürgős, hogy a szaúdiakkal való küzdelem végére pont kerüljön, hiszen az alacsony árakkal bünteti képes az amerikaiakat. Természetesen az Egyesült Államok is gyanakvással figyeli az orosz vezetést. Amerikai szenátorok még arra is megpróbálták rávenni Trumpot, hogy vezessen be embargót Szaúd-Arábia és Oroszország ellen, amennyiben továbbra is háborújukkal hozzájárulnak az alacsony olajárhoz.

Felmerülhet a kérdés, nincs-e valami összebeszélés a moszkvai és rijádi vezetés között.

Ez annyiban kizárható, hogy Moszkva pontosan annak tekinti, és úgy kezeli Szaúd-Arábiát, aminek Washington is elkönyveli az 1950-es évek óta: az amerikai érdekek stratégiai szövetségesének, amellyel szemben a térségbeli szekuláris nacionalista rezsimeket kell támogatni, hol egy Nasszert, hol egy Asszadot, ahogyan éppen a helyzet megkívánja. Szaúd-Arábia részéről a kapcsolatrendszerben legalább annyira fontos az ideológiai elem: a királyság Oroszországot az iszlám világ fenyegetésének tekinti 1979, vagyis az afganisztáni intervenció óta. Rijád a vahabita hit terjesztésének szándékával pénzügyi támogatást nyújtott a csecsen felkelőknek az 1990-es években, kihasználva a gyűlölt ateista szovjet birodalom széthullását, amelyet a muszlim fundamentalisták a Mongol Birodalommal állítottak párhuzamba.

A szíriai konfliktusban a két ország ellentétes oldalon áll, hiszen míg Oroszország elkötelezett Asszad mellett, addig Szaúd-Arábia támogatja az Asszad-ellenes felkelőket. Az orosz vezetés szíriai jelenléte pragmatikus alapokon (ti. a geopolitikai és biztonságpolitikai érdeken) nyugszik, míg a szigorúan szunnita Szaúd-Arábiát a biztonságpolitikán felül az ideológia, vagyis az alavita, szunnita nézőpontból „eretneknek” tartott Asszad-rezsim megbuktatása vezérli.

A biztonságpolitikai eltérő érdekek és az ideológiai különbség ellenére a két állam közötti érdekegyeztetés kimutatható. A szaúdi vezetés 2016-ban fölajánlotta Moszkvának, hogy csökkenti olajkitermelését, cserében az orosz csapatok kivonásáért. Mint látható, Szaúd-Arábia most éppen ellenkezőjét hajtja végre. Ennek oka, hogy Putyin nem ígérkezett hajlékony tárgyalópartnernek. 2017-ben pedig a szaúdiak fölkérték Trumpot, hogy hozzon újabb szankciókat Oroszország ellen.

Az április 9-én kezdődött OPEC+ konferencia eredményeként megállapodtak az olajárak emeléséről. Szaúd-Arábia és Oroszország megállapodtak, hogy májustól jelentősen – 9,7 millió hordóval – csökkentik a kőolaj-kitermelését.

Trump elnök máris hurráoptimista bejelentést tett a Twitteren, miszerint a megállapodás százezer munkahely megvédését segíti elő. Jelenleg tehát a vita elülni látszik, de korántsem biztos, hogy Szaúd-Arábia érdekei nem változnak a közel-keleti geopolitikai fejlemények függvényében.

Borítékolható, hogy a megváltozott világrendben, ahonnan Európa lassan kiszorul, a fölemelkedő ázsiai hatalmak mindinkább zsaroló tényezőként használják a kezükben lévő energiaforrásokat. Szaúd-Arábia nagy önbizalommal, miután térségbeli riválisai meggyöngültek, a föltörekvő új államok sorába kíván tartozni.

A szerző az E.ON Hungaria Zrt. igazgatóságának tagja