Az Egyesült Államok nagyjából az I. világháború környékére érte el fejlettségben Európát. Egyeduralkodóvá viszont a XX. század közepén vált. A markáns állami beavatkozás időszakában Reagan és a neoliberalizmus beköszöntével azonban az amerikai gazdaság motorja leállt.
Nagyon érdekes könyvet publikált Robert J. Gordon amerikai közgazdász, a Northwestern University professzora. A Rise and Fall of American Growth (Princeton, 2016) című kötetben annak járt utána, hogy miért nőtt az egekbe az amerikai termelékenység növekedési üteme a huszadik század közepén, majd miért zuhant vissza aggasztóan a neoliberalizmus évtizedeiben.
Gordon tulajdonképpeni kiindulópontja egy ábra, amely az amerikai teljes tényező termelékenységet bontja le évtizedekre:
Az ábrán jól látható, hogy a Nagy Gazdasági válság ellenére a termelékenység a harmincas években kezd el jelentősen nőni, és II. világháború ide vagy oda, ekkor kiugróan magas az adat. Aztán a háború után pár évtizedig még kitart a csoda. 1981-től, Ronald Reagan megválasztásától következik aztán az elvileg a piac kreativitását felszabadító neoliberális korszak, a dereguláció, az adócsökkentések, az állam visszaszorítása. A termelékenység azonban nem hogy megugrana, inkább beszakad.
Hogyan lehetséges ez? Gordon kedélyeket felborzoló könyve részletes magyarázatot ad. Az 1929-es világválság nem hogy problémát jelentett, hanem kifejezetten fontos volt. Ez tette indokolttá és egyben támogatottá Roosevelt New Deal programját, amely rengeteg lehetőséget teremtett.
Mi volt a New Deal hatása? A különböző munkaügyi szabályozások jelentősen javították a szakszervezetek és a munkások helyzetét. Mindez megemelte a béreket. Rögzítették a nyolc órás munkanapot, aminek következtében kevesebb volt a fáradt, kevéssé termelékeny munkaerő.
A magasabb bérek miatt sok helyen munkások helyett technológiára váltottak. Gordon ezt ismert közgazdasági alapösszefüggésnek nevezi, ami persze csak akkor igaz, ha az ember a keynesiánus közgazdaságtant is ismeri. A neoliberalizmus korszakában, a nyolcvanas évektől ennek pont az ellentéte történik majd. A szakszervezetek jogainak megtörésével csökken a bérarány, és ezzel kisebb a motiváció az emberi munka technológiával történő kiváltására.
A New Deal ezen túlmenően elképesztő fejlődést hozott az infrastruktúrában is. Ilyen volt az autópálya-hálózat kiépítése, a villamos energiát termelő vízierőművek és más gigaprojektek, melyek ismét csak jelentősen elősegítették azoknak a technológiáknak az elterjedését, melyeket már a megelőző időszakban feltaláltak.
A Nagy Ugrást a második világháború tette teljessé. Ismert módon amerikai földön nem volt háború. Ám az állam elképesztő mértékű hadigazdálkodásba kezdett a hadsereg felzárkóztatása érdekében. Az adókat az egekbe emelték. A kormány minden polgári termelést átirányított honvédelmi célokra. Az árakat rögzítették, és kineveztek egy Ár Cárt, az ekkor még fiatal, később neves közgazdászként ismertté vált John Kenneth Galbraitht. Az ő feladata volt az állami ármegállapítás és annak betartatása. Az egész rendszer pedig állami tervezésen alapult.
Hogy 1938 és 1945 között milyen mértékű hadikiadás áramlott a gazdaságba, arra példa, hogy 1944-re ez elérte az 1939-es gazdaság egészének 80%-át. És hogy milyen sikeres volt ez a hadigazdaság?
Felzárkóztatta az amerikai hadsereget, tengerészetet és légiflottát a harmincas évek eleje óta fegyverkező német, japán, olasz kapacitásokhoz, sőt, még a szövetségeseket is el tudta látni. Sikerült erre építve megnyerni a háborút minden hadszintéren. Közben teljes foglalkoztatás lett, és az 1944-es GDP majdnem duplájára nőtt az 1939-esnek.
Mi volt az állami beavatkozás gazdasági hatása? Először is a jelentős megrendeléseknek köszönhetően a cégek bevezethették a magasabb technológiákat. Ez ismét csak ismert összefüggés a keynesiánus növekedéselméletből. Nem csak a magasabb termelékenység emeli meg az elkölthető jövedelmet, hanem a magasabb kereslet is lehetővé teszi, hogy a cégek megtérüléssel bevezethessenek új technológiákat.
Ez történt a világháború alatt is. Állami forrásokból elképesztő beruházások történtek tőkejavakba, technológiába.
Példa erre Henry Ford B24-es bombázókat gyártó csarnoka, mely 1943 elején még csak hetvenöt bombázót volt képes legyártani havonta, az év végén már százötvenet, egy évvel később pedig már 432-t. Ehhez hasonló példák a végtelenségig sorolhatók. A termelésben részt vevő gépek száma megduplázódott 1940 és 1945 között, és az új gépek felét az állam finanszírozta. Ráadásul ezek az új gépek termelékenyebbek voltak, mint a régebbiek. Mindemellett jelentős infrastrukturális fejlesztések is voltak. A német tengeralattjárók támadásai miatt például jelentős szárazföldi olajvezeték kapacitások épültek ki ekkor, melyeket aztán évtizedeken át használhattak.
Ráadásul mindennek ellenére a magánfogyasztás sem esett vissza a háború alatt, hanem nagyjából szinten maradt. Ennek részben az volt az oka, hogy a harcolni bevonult majd húszmillió férfit az állam tartotta el, a hazai magánfogyasztás így kevesebb emberre jutott, ám a harmincas évek gazdasági válságához képest így is jóval magasabb volt a polgári életszínvonal.
Érdekes módon a világháború után sem esett vissza a termelékenység. Azok a kapacitások és technológiák, melyekkel a hadieszközök iránti keresletet képes volt kielégíteni az amerikai ipar, a háború után továbbra is rendelkezésre álltak, csak immáron nagyobb részt polgári célokra álltak át.
A háború utáni magas minimálbér, az erős szakszervezetek, a gazdagodó szegények és középosztály továbbra is lehetővé tette a jobbnál jobb technológiák terjedését.
Ezt a folyamatot fordította vissza a neoliberalizmus Ronald Reagannel kezdődő időszaka 1981-től. Az adócsökkentések, a leépített állam, a csökkenő minimálbér miatt sorvadó középosztály és a tovább szegényedő szegények már nem képeztek megfelelő keresletet az új technológiák terjedéséhez.
Az egyenlőtlenségek növekedése tehát a Gordon által azonosított egyik oka a termelékenység lassulásának a neoliberális korszakban. A második okot az oktatási rendszer lerontásában látja. Az alulfinanszírozott, romló minőségű, egyenlőtlen oktatási rendszer már nem tud akkora fejlődést indukálni, mint a század közepén.
Gordon szintén fontos hátráltató tényezőnek tartja az adósságállományt, konkrétan azt, hogy a jelenleg dolgozó generációknak vissza kell fizetniük a korábban felhalmozódott tartozásokat. Ezt az összeget pedig természetesen nem lehet egyszerre a termelékenység növelésébe fektetni. Itt azonban Gordon több szempontból is optimista. Egyrészt csak az államadósságra koncentrál, ami természetesen önmagában baj, ám csak annak egyik szelete. A háztartások és általában a magángazdaság eladósodottsága legalább ugyanekkora probléma, ha nem nagyobb, hiszen ezek után az adósságok után szintén kamatot kell fizetni. Másrészt Gordon azt is figyelmen kívül hagyja, hogy magának a neoliberalizmusnak az eddigi teljesítménye sem lett volna még ekkora sem, ha nem a növekvő adósságára alapozódott volna a nyolcvanas évektől.
Míg a korábbi, jóléti korszak az adósság leépítésével társult, addig a neoliberalizmus csak az adósságból volt képes fennmaradni, ahogy arra rámutat például Wolfgang Streeck német gazdaságszociológus. Vagy említhetnénk Steve Keen ausztrál közgazdászt is, akinek a számításai szerint a 2008-as válság előtt már az amerikai kereslet mintegy harmadát az új adósság alapozta meg.
Logikusan vetődik fel a kérdés: milyen lett volna a neoliberális kapitalizmus így is rossz teljesítménye, ha nem adósságfelhalmozásra épült volna. Nem csak termelékenységben, de növekedésben, foglalkoztatásban és egyenlőtlenségekben is rosszabbul teljesített, mint a korábbi korszak.
A mostani elnökválasztás tétje tehát, hogy egy Warren vagy Sanders-szerű elnöknek sikerül-e megfordítani az amerikai termelékenység lassulásának hosszú távú trendjét.
A történelmi tanulság az, hogy szemben a kis állam hívő amerikai mítosszal, a legjobb időszakuk a New Deal és a világháború nagy államának korszaka volt. Ha nem sikerül ebből valamit visszahozni, akkor végleg megelőzi őket Kína. Egy nagyon aktív, erősen beavatkozó állam, amely kirobbanó fejlődést mutat negyven éve.
