Függőleges erdő és nyüzsgő lagúnák teszik izgalmassá az olasz divat fővárosát

Lombardia fővárosát két repülőtérről is elérhetjük, bár három van neki, de a központhoz legközelebbi Linate reptérre sajnos nem indultak és most sincsenek Budapestről járatok.

A Malpensa reptér majdnem a Lago Maggiore partjánál fekszik, innen a Malpensa express mintegy 15 eurós jegyével a vonat nevéhez képest elég zötyögősen, egy óra alatt juthatunk be a hatalmas főpályaudvarra, míg az ír fapados által uralt, Bergamo melletti repülőtérről – a város vasútállomásáig tartó kéteurós rövid buszozást követően körülbelül ugyanannyi idő alatt, de jóval olcsóbban juthatunk el Milánóba.

Ahol megmaradtak a régi villamosok

Az 1931-ben átadott főpályaudvar 24 vágányos óriási épületét amúgy is muszáj megnézni, hiszen Európa legnagyobb, a legkorszerűbb igények szerint modernizált, bődületesen nagy vasútállomásáról van szó.

Ugyanúgy a Mussolini féle monumentális birodalmi építészet jó példája, mint a város pályaudvarhoz közeli részének több épülete. Ha már innen indulunk a központ felé, egy kis sétával elérhetjük az a rohamosan fejlődő modern negyedet, ahol több felhőkarcoló és egy tágas pihenőpark szomszédságában áll az egyik legkülönösebb ház, amely mára Milánó egyik legjellegzetesebb látványosságává nőtte ki magát.

A függőleges erdőnek - Bosco verticale - nevezett 110 és 76 méter magas két épületet 2014-ben adták át és a rájuk aggatott 900 fa, 5.000 bokor és 10.000 talajtakaró aljnövényzet segítségével egészen különleges képet nyújtanak még a téli időszakban is, de nyaranta a zöldfelület növeli a páratartalmat, széndioxidot fogyaszt és oxigént termel. Emellett megvédi az épületeket az erős szelektől és az erős napsugárzástól.

A növényeknek fontos szerepük van még a lakások téli és nyári hőmérséklet-szabályozásában és a zajcsökkentésében, miközben az épületek energia-önellátását napkollektorok biztosítják. A vízellátásról egy olyan öntöző- és szűrőrendszer gondoskodik, amely a városban felhalmozódott, megtisztított szennyvízzel locsolja a növényeket.

A hajdani városfal egyik megmaradt kapuján át a modern alacsonypadlósok mellett szerencsére meghagyott öreg sárga fapados villamosok vonalát követve egy könnyed sétával érhetjük el a városközpontot, amelyet az egyre elegánsabb üzletek jeleznek.

Itt esik útba a világ talán leghíresebb operája, a Teatro alla Scala, amelynek épülete egyáltalán nem olyan látványos, mint a híre alapján gondolnánk. Építésének idején Lombardia az osztrák császárság alá tartozott, s uralkodásának utolsó éveiben Mária Terézia emeltette.

Az 1778-ban megnyílt színház bemutató előadásán 3500-an voltak, ebből is látható, mekkora, ha összehasonlítjuk a külsőleg sokkal díszesebb budapesti opera majd 1300 fős befogadóképességével.

Bár a 200-300 eurós jegyek nem éppen a magyar átlagpénztárcára vannak szabva, de a múzeumba érdemes bemenni, hiszen nemcsak a tíz euró körüli belépő (nyugdíjasnak még annál is olcsóbb), de nemcsak a híres olasz zeneszerzők és operaénekesek, mint Verdi, Rossini, Donizetti, vagy Caruso és Callas szobrai, képei, személyes tárgyai, de korabeli hangszerek, régi előadások színpadképei, tárgyai is ott sorjáznak a díszes termekben, de a múzeum után az emeleti páholyokból be lehet kukkantani a hatalmas, hat páholysoros nézőtérre és – ha mint az én esetemben is – a színpadra, ahol épp próba zajlott.

A hatalmas habostorta

A Scala után csak egy ugrás a hajdani királyról, II. Vittorio Emanuelről elnevezett híres kereszthajós fedett passzázs, a Galleria, amelyen át mindig hömpölyög a tömeg.

Az elegáns üzletekkel, kávéházakkal szegélyezett historizáló reneszánsz stílusú átjáróhoz, mely az első, acélszerkezettel megtartott üvegtetejű ilyen passzázs, szomorú történet kötődik. Tervezője, Giuseppe Mengoni 1867-ben, két nappal az átadás előtt lezuhant az állványzatról és szörnyethalt.

Ha keresztülverekedjük magunkat a tömegen, kitárul előttünk a város főtere, balról a hatalmas dómmal, mely Milánó ékköve, a vatikáni Szent Péter székesegyház után az ország második és a világ ötödik legnagyobb temploma.

Hosszú évek után javarészt lekerült a főhomlokzatról az állványzat így szabadon járathatjuk a tekintetünket a rózsaszín árnyalatú márványból épült gótika csodáján, amely a sok apró kecses toronnyal körös körül olyan hatást kelt, mint egy irdatlan habos sarokház.

Persze aki ismeri egy kissé a templom történetét, tudja, hogy ugyan 1396-ban kezdtek hozzá az építéséhez, de mai formáját csak félévszázaddal azt követően, 1890-re érte el, s a közbülső évszázadokban volt barokk, reneszánsz és végül neogótikus ráncfelvarrás is. Akárhogy is, az öt hosszanti és három kereszthajós dóm így egészében gyönyörű és aki teheti, másszon, vagy liftezzen föl lapos tetejére, ahonnan csodás kilátás nyílik a városra, elsőként is az alant nyüzsgő színes embertömegre s persze a fent fintorgó vízköpőkre, a szentek szobraira, tornyocskákra, girlandokra, oromzatokra és ereszekre.

A templom hátsóbb részén lévő kupola fölött magasodik a karcsú főtorony, tetején a milánóiak kedvelt Mária szobra, az 1774-ben odahelyezett Madunnina.  Belül egy gótikus „erdő” megszámlálhatatlan síremlékkel (talán csak Giacomo Medicié érdekes) és igazán nem elsővonalbeli festők megannyi oltárképével.

Milánó következő kötelező látnivalója egy kilométeres sétával arrébb egy másik templomban vár ránk, már ha jó előre lefoglaltuk a hivatalos oldalon a 15 eurós jegyet (18-25 éves fiataloknak 2 euro!) helyet és időt a belépésre. (Vigyázat, mindenféle trükkös portálon, magyar nyelvűeken is, sokkal többet kérnek) A Santa Maria delle Grazie templom melletti kolostor egyik falán látható ugyanis Laonardo da Vinci Utolsó vacsora című festménye.

A remekmű a csodával határos módon menekült meg, amikor 1943 augusztusában angol-amerikai légicsapás sújtotta az épületet és a szerzetesek hajdani étkezője, refektóriuma rombadőlt, s csupán néhány fal maradt meg, köztük az, amelyre Leonardo a 9 szer 4,5 méteres remekművet festette.  A mű szintén sok viszontagságon ment keresztül 1497 óta, amikor elkészült.

A 16. századra a festmény állapota annyira megromlott, hogy menthetetlennek ítélték. A későbbi restaurálások sokat ártottak a műnek, sőt a falba egy ajtót is vágtak, amelynek a festmény egy része áldozatul is esett.

Végül az 1947-ben kezdődött restauráció állította vissza nagyjából az eredeti freskót, sőt ráakadtak Leonardo eredeti kézjegyére is.

Akinek az egyszerre beengedett 20-25 ember között a fotocellás ajtón sikerül bejutnia, negyedórán át nézegetheti a képet, majd távoznia kell. Nekünk, magyaroknak külön érdekesség, hogy a freskó mellett a baloldali falon IV. Béla Árpád-házi magyar király lányát, Boldog Margitot ábrázoló festmény látható.

Ahol 3 millió egy négyzetméter bére

Milánó kötelező látnivalóinak sora ezzel le is zárult, ha nem vetnénk egy pillantást a város uralkodója, Francesco Sforza 15. században épített hatalmas kastélyára, mely a mögötte elterülő parkkal együtt dominálja a városkép jelentős részét.

Mégsem nem lenne igazi látogatás a világ egyik divatfővárosának színhelyén, ha nem tennénk egy sétát a dómtól északkeletre fekvő Quadrilatero della Moda negyedben is, s különösen a világ hatodik legdrágább bevásárló utcájának tekintett via Monte Napoleone-n, ahol több mint hárommillió forintba kerül egy-egy elegánsabb bolt négyzetméterének bérleti díja, de tovább nézegethetünk a Via Manzoni–Via della Spiga–Corso Venezia által bezárt területen is.

A híres márkák extravagáns kirakatai sorjáznak erre, ahol az ember szemérmesen pillogva nézegetheti a Haute Couture legfrisebb darabjait.

A város belső területén amúgy is érdemes csak úgy sétálgatni, figyelni egy-egy hirtelen előbukkanó kis templomot, évszázados falakkal büszkélkedő palotát és a hidegben is zöldellő pálmafákat. No meg nézni a milánóiak önfeledt étkezéseit a teraszokon, éttermekben, fagylaltozókban. Aki pedig igazán különleges, rejtett, kevéssé ismert helyen akarja ezt megfigyelni, ajánlom a város lagúnaszerű csatornáit.

Hogy mit? Valószínűleg nem sokan gondolnak Milánóra egy csatornákkal átszelt negyed láttán, pedig a városközponttól kissé kijjebb, az egyik körúthoz közel terül el a Navigli, ahol éjszakánként nyüzsög az élet.

Korábban a várost 160 kilométeres csatornarendszer hálózta be, amelyből mára két fő víziút maradt, az egykori kikötőnél összetalálkozó Naviglio Grande és a Naviglio Pavese, no meg egy kisebb, a Naviglio della Martesana. (Az Sforza család egykor Leonardo da Vincit bízta meg az egyik csatorna tervének elkészítésével s neki köszönhető a zsiliprendszer elkészítése is.)

Később nyüzsgő kereskedelmi tevékenység zajlott a közeli folyókkal és tavakkal is kapcsolatot teremtő csatornáknak köszönhetően s a dómhoz is hajón szállították a márványt. A huszadik század elején azonban a csatornákat főleg higiéniai okokból fokozatosan betemették és a kereskedelmi tevékenység a csatornákon 1979-ben végleg megszűnt.

Ma viszont a Navigli a korábbi lepukkadt munkásnegyedből éttermek, kávézók hada, dizájnboltok, művészek galériái sorjáznak a rakpartokon és esténként olyan nyüzsgő éjszakai élet keretezi a csatornák visszatükröződő vízét, hogy nem is gondolnánk, Olaszország unalmasnak gondolt üzleti fővárosában töltjük utolsó esténket.