A 2027-es költségvetés tétje: hitelesség, strukturális reformok és adópolitika

A Magyar Közgazdasági Társaság egri vándorgyűlésének margójára

Az MKT idei vándorgyűlésén a makrogazdasággal foglalkozó előadások egyértelmű megállapítása az volt, hogy a felduzzadt költségvetési hiányt és az államadósságot az ország boldogulása érdekében csökkenteni kell. Nem csupán az euróbevezetés meghirdetett szándékának valóra váltása miatt, hanem azért is, mert az elmúlt évek során ismét megnövekedett államadósság és a kiegyensúlyozatlanná vált költségvetési politika miatt az EU tagállamai között hazánk volt kénytelen az egyik legmagasabb kamatkiadást viselni, ami jelentős forrásokat vont el például az egészségügyi ellátástól és az oktatási szektortól. Az országgyűlési választást követően külföldön és belföldön egyaránt nagy bizalom nyilvánult meg az új kormány meghirdetett gazdaságpolitikája iránt. Bár annak megvalósítása időt igényel, a megelőlegezett bizalomnak köszönhetően a forint árfolyama jelentősen erősödött, továbbá érezhetően csökkentek a devizaadósság után fizetendő kamatfelárak, s mérsékelni lehetett a jegybanki kamatláb szintjét is. Nem szabad azonban egy pillanatra sem megfeledkezni arról, hogy az eddig végbement kedvező változások még törékenyek, hiszen egyelőre még nem a nemzetgazdaság teljesítményének fenntartható javulásán alapulnak. 

A költségvetési hiányt köztudottan háromféleképpen lehet mérsékelni: (1) a közkiadások csökkentésével, (2) az adóbevételek növelésével vagy (3) a gazdasági növekedést ösztönző politikák alkalmazásával.

A Tisza-kormány eddig főleg a közkiadások szintjének és szerkezetének megváltoztatásával, a pazarlás megszüntetésével, valamint a közbeszerzéseknél a versenytárgyalások következetesebb alkalmazásával tett lépéseket az államháztartás kiadásainak visszafogása érdekében. Ezeknek köszönhetően az idei hiány az intézkedések hiányában prognosztizált 8,3 százalék helyett várhatóan 7,5 százalékra mérséklődik úgy, hogy közben a súlyos aszály és a szárazság következtében váratlan kiadások váltak szükségessé, és néhány szociális jellegű választási ígéret teljesítésére is sort kellett keríteni. A Tisza-kormánynak természetesen vannak a költségvetési bevételek növelésére irányuló elgondolásai is: így például felvetődött egy vagyonadó bevezetésének gondolata. Ennek az adónemnek a bevezetését egyelőre többen még vitatják, és a konkrét feltételei sem körvonalazódtak. A kormány ezenkívül egyszerűsíteni kívánja az adórendszert és sorra bezárni az adómegkerülés kiskapuit, ám az ezekre vonatkozó konkrét elképzelések még nem ismertek. Ezenkívül a kormány megemelte a dohánytermékek jövedéki adóját, amitől évente 90 milliárd forint bevételt várnak. Ugyancsak bevételnövelő intézkedésnek tekinthető a korrupció és hűtlen kezelés miatt elveszett közpénzek visszaszerzésére létrehozott Nemzeti Vagyonvisszaszerzési és Vagyonvédelmi Hivatal, ám ennek működésétől egyhamar nem várható jelentős – és főleg nem előre tervezhető nagyságú – bevétel. A kormány a gazdasági növekedés élénkítését mindenekelőtt a kkv-szektor beruházásainak ösztönzése, illetve az energetikai és közlekedési infrastruktúra fejlesztése révén, az felszabadított EU-források bevonásával tervezi megvalósítani. Ezek az intézkedések azonban csak fokozatosan hozzák meg a gyümölcsüket, ráadásul a nemzetközi tapasztalatok azt mutatják, hogy a növekedés élénkítése egyedül nem elegendő a jelentős költségvetési hiányok megszüntetésére, ezért többnyire a kiadáscsökkentés és a bevételnövelés valamilyen kombinációjára is szükség van. A rendelkezésre álló információk és a világgazdasági feltételekre vonatkozó prognózisok alapján úgy tűnik, hogy az eddig részleteiben meghirdetett intézkedések nem lesznek elegendőek az euró 2030-ra megcélzott bevezetéséhez.Egyrészt, bár a csatlakozási feltételek 2030-as teljesítése nem lehetetlen, mint Surányi György a napokban felhívta a figyelmet, de nem is tűnik reálisnak. Ehhez ugyanis az elkövetkező 4 év során évente a GDP 1,1 százalékának megfelelő fiskális megszorítás lenne szükséges, ami még optimista növekedési előrejelzés mellett is elvinné a költségvetési bevételnövekedés közel felét. Másrészt a világgazdaság jelenlegi folyamatai – mindenekelőtt a szénhidrogének árának növekedése és annak tovagyűrűző gazdasági hatásai – komoly ellenszelet jelentenek mind a növekedés, mind pedig az árstabilitás megőrzése számára. Pillanatnyilag ugyan igen alacsony a hazai infláció, azonban nem a gazdaság valós teljesítménye alapján, s egyelőre nem is fenntartható pályán. Egyfelől az árrésstop, a nyomott árak révén megvalósuló pazarló rezsitámogatás, a víz-, csatorna- és egyéb közszolgáltatások befagyasztott, a hálózat fenntartására sem elegendő díjai, valamint a tömegközlekedésnek az inflációtól is leszakadó tarifája súlyos torzulásokat okoznak. Másfelől a forint magas pozitív reálkamata miatti monetáris megszorítás jelent komoly tehertételt, amihez még társul a kamattámogatásos hitelek költségvetési terhe, valamint a kamatstop immár szükségtelenül fenntartott, a pénzügyi szolgáltatásokat drágító hatása. Az alacsony inflációt persze a forint felértékelődése is elősegíti, ám a forint erősödése most nem a magyar gazdaság versenyképességén, a magas termelékenységen alapul, hanem a befektetők hangulatán múlik, s ezért nem tekinthető egyensúlyi árfolyamnak. Sőt, az erős forint kedvez a behozatalnak, ám nehezíti a kivitelt és ezáltal visszafogja a hazai vállalkozások beruházásait; továbbá drágítja a beutazó turizmust is. Az új kormány első négy hónapjának elteltével érezhetően felerősödött az igény a Tisza Párt választási ígéretei megvalósulásának számonkérésére, továbbá megnőtt több közszolgálati foglalkoztatotti csoport bérkorrekciójának eddig halasztott kielégítésére irányuló nyomás is. A béremelésre irányuló nyomást tetézi a még az Orbán-kormány által 2027-re beígért 14 százalékos minimálbér-emelés teljesítésének igénye is, aminek megvalósíthatósága azonban az egyelőre gy enge gazdasági növekedés miatt erősen kérdéses. Nem ígérkezik könnyű feladatnak az önkormányzati pénzügyek olyan átalakítása sem, amely egyszerre biztosítja a mozgásterüket visszanyerő önkormányzatok számára a feladataikkal arányos finanszírozást, ugyanakkor fenntartja az egyes nagyobb önkormányzatok és vonzáskörzetük kiegyensúlyozott fejlődését lehetővé tévő, az egymásra utaltságukat tükröző szolidaritás rendszerét. A felhalmozódó igények és elvárások közepette egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy nem lehet sokáig elodázni néhány olyan szükséges, ám népszerűtlen kiigazító intézkedés meghozatalát, amely elengedhetetlen a gazdaságpolitika hitelességének megőrzéséhez, egyszersmind a gazdaság fenntartható egyensúlyi pályán való haladásához. Mint azt Karsai Gábor egy cikkében megjegyezte, nem az a baj, hogy a kormány még nem hozta meg ezeket az intézkedéseket – ilyen rövid idő alatt ez nem is feltétlenül várható el. Az viszont több mint bűn, sőt egyenesen hiba lenne, ha nem kezdené el mielőbb felkészíteni a társadalmat arra, hogy bizony kiigazító lépésekre is szükség lesz. Késlekedéssel ugyanis egyrészt a szavahihetőségét kockáztatja, másrészt értékes időt veszít abból a kegyelmi időszakból, amikor még okkal lehet hivatkozni az előző kormány elhibázott lépései korrekciójának szükségességére. Ezenkívül kihagyja annak lehetőségét, hogy a dilemmák bemutatásával és a teendők társadalmi megvitatásával segítse valamilyen konszenzus kialakítását a megteendő lépések ütemét és irányát illetően. További halogatás már csak azért sem lehetséges, mert a kormány gazdasági sikere – az EU-kapcsolatok rendezésén túl – annak a hitnek a fenntartásán múlik, hogy valóban eltökélten kívánja a maga által kitűzött határidőre teljesíteni a maastrichti kritériumokat. Ennek szándéknak pedig legkésőbb az októberben benyújtandó 2027. évi költségvetés tervezetében már hitelesen tükröződnie kell. A körülmények ismeretében szinte elképzelhetetlen, hogy egy hiteles gazdaságpolitikai pályát fel lehessen vázolni például a rezsicsökkentés és a személyi jövedelemadó eddigi rendszerének vagy a társasági adó kulcsának érintetlenül hagyásával. Ezek bármilyen megváltoztatása persze óhatatlanul sértheti egyes társadalmi rétegek érdekeit, viszont korántsem teszi szükségessé az általános megszorítást. Ehelyett a szociálpolitikában a rászorultsági elv nyíltabb és általánosabb érvényesítésére, az adópolitikában pedig a teherviselőképesség alapos mérlegelésére van szükség. Őszintén remélem, hogy a 2027. évi költségvetés bátran hirdeti meg a szükséges teendőket és mutatja be az eddig részleteiben még nem ismert intézkedéseket.