A Netflixen végre jó filmek is vannak - van mit nézni a hétvégén

Dungeons & Dragons: Betyárbecsület

Újabban a TV-re rengeteg nagyívű fantasy készül, még ha a minőségük nincs is a toppon. Elég csak a Sárkányok házára vagy a Hatalom Gyűrűire gondolni. A mozikba viszont ebben a műfajban látványos produkció jó, ha szökőévente készül.

A Dungeons & Dragons egyike a ritka tüneményeknek, ráadásul a báját igazán az adja, hogy a filmen olyasmi érződik, ami manapság ritkán: a készítők tényleg szeretik és értik az alapanyagot, amivel dolgoztak. A mozi ugyanis egy régi szerepjátékot ültet át a mozgókép világába.

A sztori alapja faék egyszerűségű: egy rakás különc kalandor igyekszik megszerezni egy elveszett ereklyét.

Jókora hangsúly van a humoron. Ahogy a rendező is lenyilatkozta: a Monty Python is nagy hatással volt a kész műre, bár arra azért vigyáztak, hogy ne essenek át a ló túloldalára, nehogy a filmből paródia legyen. A végeredmény egy roppant szórakoztató  alkotás lett.

Babylon

Ugyan Margot Robbie az utóbbi időben igazán a Barbie címszerepével robbantott nagyot, ha lenne igazság a Földön, akkor mindenki a Babylon miatt beszélne róla. A nyomorból érkező némafilmes csillag szerepében valósággal brillirózik.

A sors iróniája, hogy ez a film megbukott a mozikban.A Babylon ugyanis épp arról szól, hogy Hollywood miként alakul át újra és újra és azok, akik valaha az álomgyár kedvencei voltak, hogyan maradnak magukra és csúsznak le az állandó változások közepette. A sztori idején a hangosfilm feltalálása fordítja ki a sarkából az amerikai filmipart. Az új közegben a némafilmes sztárok pedig egyre kevésbé találják a helyüket.

A Babylon bizonyos értelemben egy régivágású film: óriási sztárparádéval mesél emberi sorsokról.

A három órás játékidő elsőre ijesztőnek tűnhet, pedig nincs miért aggódni: a készítők olyan sodró lendülettel tudnak mesélni, hogy néhol kapkodni fogjuk a fejünket. A jeleneteket olykor képkockánként be lehetne keretezni, a szépségük annyira szédítő.

’71

Egy brit katona a meglehetősen ellenséges, 1971-es Belfastban reked, leszakadva a csoportjától, és a polgárháború árnyékában valahogy életben kell maradnia.

A rendező Yann Demange igyekezett úgy filmre vinni a témát, hogy a képsorok olyan valósnak hassanak, mintha egy dokumentumfilmet néznénk.

Követendő példának egy 1966-os francia alkotást „Az algíri csatát” tartott, amelyről mi is írtunk pár dicsérő szót.A direktor elmondása alapján, jómaga a 70-es években Nyugat-Londonban lakott. Amikor fiatal volt, a hírek ugyan tele voltak az észak-ír atrocitásokkal, de ha előjött, hogy az IRA valahol robbantott, az ismerőseivel csak megrántották a vállukat. Később lett előtte világos, mi is történt azokban az években. Szó se róla: végül sikerült egy igazán hatásos filmet készítenie a konfliktusról.

Godzilla Minus One

Eredetileg a legelső 1954-es Godzilla film egy roppant komoly mozi volt: a japánok egy olyan szörny-mozit alkottak, amely közben arra a nemzeti traumára is reflektált, amelyet a második világháborús pusztítás váltott ki.

Később azonban hamar átfordult blődlibe a sorozat, újabban pedig főleg a látványos, de meglehetősen ostoba amerikai Godzilla filmek tartják reflektorfényben a „várospusztító óriást”.

A 2023-as Godzilla film ezért is volt annyira meglepő: hosszú idő után újra egy olyan mozi készült a franchise égisze alatt, amely komolyan vette a témáját.

Hatalmas, épületeket romboló „gyík” itt is van, de mellé kapunk egy emberléptékű történetet és egy érdekes korrajzot a második világháború utáni Japánról. Az nem vitás, hogy ez egy furcsa kombináció, de a végeredmény igazi, filmes csemege lett.