2023 szeptemberében ismét fellángoltak a harcok Hegyi-Karabahban, az összecsapások végül a támadó azeriek katonai győzelmével és az örmény lakosság menekülésével értek véget. A vitatott hovatartozású területen szó szerint egy lélek sem maradt. Örményország ugyan kénytelen volt beletörődni a veszteségekbe, az azonban biztosra vehető, hogy végérvényesen sosem mondanak le Karabahról. Az örmény elit és a társadalom számára azonban jelen helyzetben a revansnál sokkal fontosabb, hogy garantálják az ország nemzetközileg elfogadott határainak biztonságát és biztosítsák az ország gazdasági megerősödését is.
Az örmény-azeri konfliktus kiéleződése a Szovjetunió összeomlásával vette kezdetét, a függetlenedés útjára lépő két kaukázusi állam ugyanis egyaránt igényt tartott Hegyi-Karabah, örmény nevén Arcah feletti uralomra.
A karabahi örmények 1988 februárjában a szovjet központi kormányhoz fordultak, hogy létrejöjjön az örmény többségű és kultúrájú terület egyesülése Örményországgal. Azerbajdzsán azonban ellenezte a törekvéseket, a területi vita így nyílt fegyveres konfliktusba torkollott.
Az 1992 és 93 között zajló háborúban az Örményország által katonailag is támogatott karabahi örmények megvédték az 1991-ben egyöntetű eredménnyel zárult népszavazást követően kikiáltott függetlenségüket, és elfoglalták a térség stratégiai biztosításához szükséges környező régiókat.
A háború 1994. május 16-án Moszkvában kötött fegyverszünettel zárult le, valódi béke azonban nem köttetett.
Hegyi-Karabahi Köztársaság néven egy de facto állam alakult, a konfliktus pedig évtizedekig befagyott.
Az elmúlt évtizedekben Azerbajdzsán hatalmas olaj és gázkincs birtokában jelentős gazdasági felemelkedést élt meg, ami lehetővé tette katonai képességeinek a fejlesztését is. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy az utóbbi években az olaj és gázeladásokból származó bevételekből
Azerbajdzsán annyit költött haderőfejlesztésre évente, mint egy évnyi örmény GDP összege.
Az sem elhanyagolható körülmény, hogy a nyugati orientációt követő Azerbajdzsán Törökország ikerállamaként működik, szoros gazdasági, politikai és katonai szövetség köti össze a két türk nemzetet. Az azeriek az erős szövetségessel a hátuk mögött 2020-ban látták elérkezettnek az időt arra, hogy támadást intézzenek Karabah ellen.
A fegyveres összetűzés során csapataik ellenőrzésük alá vonták a vitatott területek jelentős részét, az örmények pedig az azeri erőfölény miatt kénytelenek voltak tudomásul venni a veszteségeket. A konfliktuszónába végül orosz békefenntartók vonultak be, garantálva az örmények biztonságát és egy kis területnyi Karabah megtartását.
Az orosz jelenlét azonban nem sokáig tartotta vissza az azerieket, 2022-ben elvágták az utolsó útvonalat is (Lacini-folyosót), amely összekötötte Karabahot Örményországgal.
A hadműveletek sikere után az azeri erők kilenc hónapra blokád alá vonták az örmények lakta területeket. Ez idő alatt sem gyógyszert, sem élelmet nem engedtek bejutni a területre, a karabahi civil lakosság pedig szó szerint éhezett.
A nyugati országok közben tétlenül szemlélték a humanitárius válság kibontakozását. Végül 2023 szeptemberében Azerbajdzsán újabb támadást vezényelt Karabah ellen, amely teljes katonai győzelemmel zárult számukra.
Az azeri csapatok betörését követően az örmény civil lakosság az életét féltve elmenekült, Hegyi-Karabahban egy lélek sem maradt.
Megközelítőleg 120 ezer ember vált földönfutóvá egyik napról a másikra.
Örményország és a világon szétszórtan élő 11 milliós örmény diaszpóra egy emberként mozdult meg a menekültek megsegítéséért. A magyarországi örmények is gyűjtésbe kezdtek, az Országgyűlés örmény nemzetiségi szószólója, Akopjan Nikogosz Budapestről 7,3 millió forintot vitt a menekültek támogatására. Mindezzel párhuzamosan az örmény kormány is minden feltételt megteremtett, hogy a menekültek lakhatáshoz és munkához jussanak.
Az állam családtagonként 50 ezer forintnyi örmény dramot nyújtott lakhatási támogatásként, a segélyre fél éven keresztül, azaz idén márciusig jogosultak a menekültek.
Az elsődleges cél azonban a kezdetektől az, hogy a karabahiak munkába állását elősegítsék. A helyzetet megkönnyíti, hogy a munkaerőhiány Örményországot is sújtja, ennek folytán a kétkezi munkásoktól kezdve az orvosokon és tanárokon át a többség szinte azonnal munkát talált.
A legnehezebb helyzetbe azonban azok kerültek, akik földművelésből és állattartásból tartották fenn magukat Karabahkban. A farmereknek ugyanis gazdaságukat hátrahagyva kellett elmenekülniük.
Az örmény nemzeti szolidaritás azonban példaértékű módon működött az első perctől, az anyaországiak sok esetben ingyen ajánlották fel üresen álló házaikat, ezzel segítve az újrakezdést. Sok gazda így jutott megélhetéshez.
A menekültek megsegítése szempontjából az sem mellékes, hogy az anyaországban nincs olyan párt, társadalmi szervezet, amely ellenséges vagy demonstratív módon közönyös lenne a szülőföldjükről menekülő örményekkel.
Alapvető, hogy egy nemzet tagjaiként tekintenek egymásra az örmények, tekintet nélkül arra, hogy karabahiakról vagy anyaországiakról van szó.
Ezzel együtt megfigyelhető, hogy a hétköznapokban nem észlelni feszültséget, az emberek belefásultak a konfliktusba, a körülményekhez képest igyekeznek derűsek lenni.
Az örmények úgy tartják, hogy az Isten nekik nem gazdag termőföldeket, hanem tehetséget és sok napsütést adott. Az örmény attitűd tehát alapvetően optimista, ebből fakadóan szóba sem jöhet, hogy végleg lemondjanak az elvesztett területeikről.
Mindenki számára evidencia, hogy Karabah Örményországhoz tartozik, egy kedvező fordulattal pedig majd visszatér az országhoz, ahogy annak rendje és módja van. Az örmények azonban reálisan felmérve a helyzetet rájöttek, hogy most a konszolidációra kell koncentrálni, a háborús fenyegetettségből ki kell keverednie az országnak.
Oroszországon és Iránon kívül minden szomszédjával ellenséges a viszonya, a két baráti állam együttműködésére pedig korlátozottan számíthat jelen helyzetben.
Az örmény elitnek az elkövetkezendő években egy jelentős bravúrt kell produkálnia a megoldás érdekében. A helyzet ugyanis az, hogy Európa és úgy általában a nyugat segítségére nem számíthat Örményország.
Az EU az Oroszországgal szembeni szankciók miatt ki van szolgáltatva az azeri energiahordozóknak.
Oroszország pedig, amely eddig megvédte az örményeket, gyakorlatilag zöld utat adott az azerieknek Karabahban, miután Azerbajdzsánnak kulcsszerepe van abban, hogy az orosz gázt és olajat a szankciókat megkerülve eljuttassák az európai piacokra.
Leegyszerűsítve tehát arról van szó, hogy Örményország a gáz és olajbiznisz gördülékenysége érdekében ejtve lett.
Ilyen körülmények között kell az örmény politikai elitnek csodát tennie. Az egyik lehetséges kitörési pont a francia kapcsolatok megerősítése. A két országot ugyanis sok évszázada szoros kapcsolat fűzi egymáshoz, nem mellesleg Franciaországban él a harmadik legnagyobb örmény diaszpóra, tagjai között vagyonos és befolyásos személyekkel.
A francia vezetés szintén nyitottságot mutat a kapcsolatok megerősítése iránt. Ezt szentesítették egy örmény-francia fegyvervásárlási megállapodással is, amely azonban az azeri vezetést bőszítette fel.
Franciaországnak azonban semmiféle kitettsége nincs Azerbajdzsán felé, így nincs oka visszakozni. Az örmény szövetség erősítése pedig egybecseng a francia hagyományok, nemzeti érdekek követésével. A fegyvereladás pedig üzleti szempontból jelentős tétel.
Az örmény fegyverkezés azonban korántsem a területszerzési szándék beismeréséről szól. Jelen helyzetben csupán az ország nemzetközileg elismert határainak megvédését szeretnék garantálni.
Az azeriek pedig, ha nem forralnának rosszszándékú terveket, nem lenne okuk az aggodalomra. A helyzet ugyanis az, hogy Karabah elfoglalásával után sem oldódott meg a konfliktus. Az azeriek ugyanis ragaszkodnak az úgynevezett Zangezur-folyosó létrehozásához, amely Örményországon áthaladva kötné össze Azerbajdzsánt és a hozzá tartozó Nahicseván Autonóm Köztársaságot.
Az azeri törekvések sikerében Törökország is érdekelt, mivel egy ilyen folyosó biztosítaná a közvetlen összeköttetésüket Azerbajdzsánnal.
Mint említettük, Isztambul saját meghosszabbított karjaként tekint azeri testvérállamára.
Az örmény kormány azonban a török és azeri kapcsolatok helyreállításában is érdekelt, a politikai vezetés minden szinten egyértelművé tette, hogy készek rendezni a kapcsolatokat.
A legfontosabb a határok megnyitása lenne, hogy a kereskedelem és az áruforgalom beinduljon. Örményország számára ugyanis a gazdaság felpörgetése most elsődleges szempont, ennek érdekében nemzeti büszkeségükön esett sérelmeket is félre tudják tenni.
Amennyiben tehát az azeri és török vezetés nem kíván többet annál, mint amit a nemzetközi jog megenged, semmi akadálya nincs a békének. Félő azonban, hogy a gyors győzelem Baku és Isztambul realitásérzékét is próbára teszik.
A térség politikai viszonyait ismerő szakértők szerint az örmények kárára történő újabb területszerzést sem Oroszország, sem az USA nem nézné tétlenül.
Az oroszok által garantált védelem tehát akkor is meghatározó, ha jelenleg nem képesek vagy nem akarják az örmény Karabahot megvédeni katonailag. Washington pedig ugyan csak távolról követi az eseményeket, Moszkva katonai erővel is jelen van az országban.
A helyzet komplikáltságát pedig mi sem bizonyítja jobban, minthogy az orosz katonai jelenlét mellett tavaly amerikai-örmény hadgyakorlat zajlott Jereván mellett.
Az örmények különleges adottsága ugyanis, hogy az oroszokkal, az USÁ-val egyaránt szoros kapcsolatokat tartanak fenn. Ki kell emelni ebben az esetben is a diaszpóra jelentőségét, ugyanis Oroszországban közel annyi örmény él, mint az anyaországban, illetve Amerikában szintén hasonló számban élnek örmények. A közösség tagjai sok esetben művészként, értelmiségiként vagy a gazdasági élet befolyásos szereplőiként jelennek meg választott hazájukban.
Az oroszok esetében fordítva is működik a migráció.
Az ukrajnai háború óta hivatalosan 110 ezer orosz telepedett le Örményországban, időszakosan az országban tartózkodók számát pedig csak megbecsülni lehet.
Összességében akár több százezer emberről is beszélhetünk. Mindemellett 2500 egyéni vállalkozást és 4000 orosz céget jegyeztek be az elmúlt másfél évben Örményországban.
Ezzel együtt már nem meglepő, hogy a boltok polcai tömve vannak orosz termékekkel, amelyek nem csak jóminőségűek, hanem megfizethetőek is.
A szovjeti éra örökségeként sokan beszélnek is oroszul, ahogy sok angolul vagy franciául is magabiztosan boldogulnak. A napfényes, nyugati kultúrájú Örményország tehát valóságos paradicsom a nyugalomra vágyó gazdag oroszok számára. Ahogy a nyugati és ázsiai turisták számára is vonzó természeti értékeket és lenyűgöző épített örökséget kínál a kaukázusi ország.
Az elmúlt években pedig rengeteg indiai munkás és egyetemista érkezett az országban, akik egy szeletnyi Európát élvezhetnek a Kaukázus peremén.
Az orosz-örmény kapcsolatok margójára tartozik, hogy miközben az ország vezetése a nyugati kapcsolatok megerősítésén fáradozik, aközben az ország vastagon részesül abból a kereskedelmi forgalomból is, ami a nyugati cégek szankciókat megkerülő trükközéseiből származik. Gond nélkül áramlanak a nyugati termékek Oroszországba, mindössze egy közvetítőország segítségére van szükség.
A Nyugat és Oroszország kereskedelméből tehát Örményország jelentős profitot realizál. Érthető okokból az örmények azon vannak, hogy ezt a hullámot minél jobban meglovagolják.
A világ első világ első keresztény államának megalapításával büszkélkedő örmények tehát most kötéltáncot járnak. Az örmények történet azonban sok tekintetben ismerős lehet a magyarok számára is.
Egy ország, amely gazdasági és kulturális tekintetben évszázadokig térsége vezetője volt, egy bő évszázada azonban a történelem hullámzásai méltatlan körülmények és szűkebbre szabott határok közé szorították.
Az örmények azonban jó eséllyel megtanulták a leckét, amely szerint egy tehetséges és szorgalmas kis nemzet csak akkor maradhat talpon ellenséges környezetben, ha a nagyhatalmakat érdekelté teszik saját megmaradásukban.
