Amikor Amerika akart magához kötni minket – avagy a rögös út, amely az uniós csatlakozáshoz vezetett

Idén két kerek évforduló is köthető Magyarország uniós tagságához. Egyrészt 20 éve léptünk be a tagállamok sorába, másrészt a mai nap épp 30 éve, hogy életbe lépett hazánk és az EU között az úgynevezett Európai Megállapodás.

A 90-es évek derekán ez óriási mérföldkő volt azon az úton, amely végül Magyarország csatlakozásához vezetett.

Még a „viharos” szó is nehezen írja le azokat az esztendőket, amelyek a rendszerváltást követték. A GDP óriási léptékben esett vissza, az infláció az egekben, miközben a munkanélküliség is kétszámjegyű volt.

Ebben a helyzetben kellett teljesen új alapokra helyezni a magyar gazdaságot – hangzott el azon a pódiumbeszélgetésen, amelyet a Károli Gáspár Református Egyetem Állam- és Jogtudományi Kara szervezett.

Az eseményen a korszak több fontos szereplője is megjelent.

Szent-Iványi István, aki 1992-től a Külügyi Bizottság alelnöke volt, emlékeztetett: ma már evidensnek tűnik, hogy a keleti blokk felbomlása után a régiós országoknak csatlakozniuk kellett a nyugati politikai és gazdasági rendszerekhez.

De ez akkor egyáltalán nem volt magától értetődő.

Az Európai Unió elődjében az Európai Közösségben (EK) heves viták folytak arról, hogy inkább mélyítsék vagy szélesítsék a tagok a meglévő rendszert. Voltak, akik nem is nagyon akartak hallani újabb országok felvételéről.  

Egy időben az is felmerült, hogy a közép-európai államok nem is Nyugat-Európához, hanem inkább az Egyesült Államokhoz fognak jobban közeledni.

Juhász Endre, aki az uniós társulási tárgyalásokat a magyar kormány nevében vezette, és az akkori NGKM főosztályvezetője volt a pódiumbeszélgetésen visszaemlékezett: az amerikaiak roppant ambiciózus gazdasági együttműködési szerződést akartak tető alá hozni.

Lényegében az amerikai vállalatoknak „nemzeti elbánást” akartak, vagyis azt szerették volna elérni, hogy ugyanúgy kezeljék itthon őket, mint a hazai társaságokat.

Részben épp azért is utasították el az amerikai ötletet, mert zavarta volna azt a folyamatot, amelynek részeként Magyarország igyekezett közeledni az Európai Közösséghez.

Ahogy megindultak a tárgyalások az EK-val, majd a belőle lett Európai Unióval egyértelmű lett: „aki feltartott kézzel megy a tárgyalóasztalhoz az nem számíthat jó eredményre” – mondta el Hörcsik Richárd, a Magyar Országgyűlésben az európai ügyekkel foglalkozó bizottság volt alapító elnöke, majd a parlamenti vegyes bizottság magyar társelnöke.

A magyar delegációnak nem csak a felkészültségére volt szüksége: az is fontos volt, hogy meg legyen az összhang. Ezért a belpolitikai vitákat „otthon hagyták”. Amikor Brüsszelbe mentek egységesen léptek fel.

A tárgyalók állhatatosságára volt szükség ahhoz is, hogy már a társulási szerződés bevezetőjébe be legyen foglalva az alábbi passzus:

Magyarország és a Közösség a szerződés megkötésekor tudatában van annak, hogy Magyarország végső célja, hogy a Közösség tagja legyen és a felek véleménye szerint ez a társulás segíti a cél elérését.

Magyarország hosszú időn át a régióban élen járt az európai integráció terén. Amit az is jól mutat, hogy elsőként adtuk be a csatlakozási kérelmünket – hangsúlyozta a konferencia szervezője és moderátora, Dr. Becsey Zsolt a Károli Gáspár Református Egyetem, Állam- és Jogtudományi Kar, Nemzetközi Kapcsolatok és Társadalomtudományok Intézetének oktatója, aki a Megállapodás életbe lépése idején a magyar EU Misszió általános és politikai ügyekért felelős diplomatája volt.

Így is sokáig úgy tűnt, hogy az uniós csatlakozás mindig „pár évre van már csak, de valahogy sose akar eljönni”. Ahogy a lengyeleknél mondogatták akkoriban: az Uniós csatlakozás olyan mint a horizont. Bármennyit megyünk, akár csak a látóhatár ez is mindig ugyanolyan messze van.  

Végül azonban mindaz, aminek az alapjait az 1994-ben életbe lépett Európai Megállapodás lerakta, beért. Az életbe lépése után 10 évvel Magyarország az Unió tagja lett.