Az igazság az atomfegyverkészletekről - Közben új szövetségek köttetnek

Amerikának a Stockholmi Békekutató Intézet (SIPRI) adatai szerint mintegy 3700 termonukleáris (hidrogénbomba) robbanófeje van, ebből körülbelül 1740 harckészültségi állapotban, interkontinentális ballisztikus rakéták orr-részében, stratégiai atombombázó repülőgépekről indítható robotrepülőgépeken, gravitációs bombák formájában. 

Taktikai vagy stratégiai atomfegyverek?

Félrevezetőek lehetnek azonban ezek a számok, mert csak a stratégiai, a másik fél hátországát, vagy több ezer kilométerre lévő objektumait támadó nukleáris fegyvereket veszik számításba.

Közismert adatok szerint az USA-nak alig van néhány tucatnyi taktikai atomfegyvere.

Valamikor a hidegháború különféle szakaszaiban az USA-nak voltak 203mm-es ágyúból kilőtt kisebb, taktikai atombombái, Little John atomtöltetű, 19 kilométerre hordó rakétafegyverei, atom-aknái, sőt állítólag a mini-atombombát rejtő aktatáska bomba amerikai megfelelői is léteztek.

Ez a taktikai atomfegyverfajta az amerikai hadseregben ma gyakorlatilag egyetlen fegyvertípusra, a repülőgépekről ledobható B61-es nukleáris bombára korlátozódik.

Ezt a bombát úgy is nevezik: „tárcsázz egy robbanási erősséget” – azaz a nukleáris robbanás 300 tonna TNT erősségtől 50 000 tonna TNT-ig, azaz három Hiroshima-bomba erejéig állítható be. A hidegháború végén alig néhány tucatnyi B61-es bombája volt az Európában állomásozó amerikai hadseregnek, amelyeket Németországban (Északrajna-Vesztfália tartományban Büchel, a Panavia-Tornado atomfegyver-hordozó gépekkel repülő 33.-as taktikai légi század) tárolnak.

Emellett a Center for Arms Control and Non-Proliferation adatai szerint Európában másik öt bázison vannak amerikai atombombák.

Ezek:

• Kleine Brogel (Belgium),
• Aviano (Olaszország)
• Ghedi (Olaszország),
• Volkel (Hollandia)
• Incirlik (Törökország).

Az amerikai B61-es bombákat az F-15E, F-16-os és a Tornado gépekről lehet indítani.

Hogy a légvédelmet megtévesszék, a bombázók akár 17 méterre a föld felszínétől, kétszeres hangsebességgel is haladhatnak, és ki tudják oldani a B61-es bombákat. Amelyek csak 31 másodperc múltán robbannak, időt adva a bombázógépeknek a térség elhagyására.

Ázsia: a kínai és az amerikai atom-ütőerő összevetése

Kínának nem tudjuk, hány nukleáris fegyvere lehet. A legtöbb becslés 350 robbanófejről beszél.

Peking, - ellentétben a legutóbbi időkig viszonylag nyitott Moszkvával és Washingtonnal – szigorúan titkolja atomarzenálja méreteit.

Kína elutasítja az atomfegyver-korlátozási tárgyalásokban való részvételt, amelyek így elvben a két nukleáris szuperhatalom, az USA és az oroszok között folytak. Noha Kína távolmaradása egyre inkább aláássa morálisan a két másik, Washington és Moszkva atom-szuperhatalom tárgyalási hajlandóságát, van rá esély, hogy az eddig befagyasztott kapcsolatokat bizonyos mértékig felélesztik. 

A Pentagon 2022 végén stratégiai előrejelzést publikált, amely szerint – ha a jelenlegi tempóban folyik a Mennyei Birodalom atomfegyver-készletének gyarapítása – 2035-re Kína elérheti a stratégiai paritást a másik két nukleáris szuperhatalommal, az USA-val és az Oroszországi Föderációval (OF).

Pekingben az említett Pentagon-jelentést spekulációnak minősítették, de adatokat nem pontosítottak.

Az sem ismert, hogy a kínai atomfegyver készletekben vannak-e, ha igen milyen arányban, taktikai, azaz kisebb robbanóerejű, hadszíntéren használt nukleáris eszközök.

Peking óriási ütemben fejleszti fegyveres erőit, kiváltképpen az élenjáró technológiai szegmensekben (cutting-edge technologies), mint amilyen a mesterséges intelligencia hadszíntéri alkalmazása vagy a hipergyors fegyverek fejlesztése.

Kínának jelenleg a defensenews.com értesülései szerint hozzávetőlegesen 300 interkontinentális, ballisztikus rakétája (ICBM) és ugyanennyi rakétaindítója (földbe mélyesztett siló, illetve mobil különleges szállító-indítójárműve, TEL-je) van.

Az USA-nak ennél számszerűen több, körülbelül 400 darab ICBM-je és 450 indítóberendezése van. Ám az amerikai szárazföldi telepítésű interkontinentális ballisztikus rakéták csak a „klasszikus” silóból indíthatóak.

Kínával, Oroszországgal ellentétben az amerikaiaknak nincs szárazföldi mobil ICBM indítórendszerük.

Erre mondják Washingtonban, hogy „nekünk vannak minden másnál mobilabb ICBM-indítórendszereink: az Ohio osztályú csapásmérő tengeralattjáróink. Ezekre elegendő számú Trident II. D5 ICBM rakétát telepítettünk”. Mindkét nukleáris nagyhatalomnak (Pekingnek és Moszkvának) vannak tengeralattjáróról indítható ICBM-jei és mobil, szárazföldről indítható, kontinensek között repülő ballisztikus rakétái is.

Ez nagy hátrányt jelent Washingtonnak mind Pekinggel, mind Moszkvával szemben. 

A kínai Dong Feng DF-41-es ICBM kiváltképpen korszerűnek, negyedik generációs ilyen fegyvernek tekinthető. És a DF 41-es roppant sokoldalú. Több módon (fix silóból, közúti járműről, vasúti szerelvényről) indítható és ellentétben az amerikai Minuteman III-asokkal, egy rakéta több, önállóan a célra irányítható nukleáris robbanófejjel rendelkezik.

Az amerikaiak másik igen nagy hátránya: lemaradásuk az ICBM-ek, illetően az ICBM alapú hipersebességű rakétákat, űrsiklókat illetően.

Ez az oroszoknál az Avangárd, a kínaiaknál pedig a DF-ZF hiperszónikus, atom-robbanófejet hordozó űr-, és a felső légrétegek között szörföző fegyver – Hypersonic Glide Vehicle, a HGV. Mint ahogy az oroszoknál az Avangárd, ez utóbbi a kínaiaknál már hadrendben áll, míg az USA csak most kísérletezik a hipergyors, az ellenfél rakétavédelmi rendszerét kijátszani képes rakétákkal, HGV-kkel. 

Ebben a tekintetben Amerika a kínaiakhoz és az oroszokhoz képest akár tíz éves lemaradásban is lehet, kiváltképpen a szárazföldi ICBM-eket és a hipergyors fegyvereket illetően.

Szárazföldi stratégiai ereje gerincét a hatvanas években hadrendbe állított, azóta persze fejlesztett Minuteman ballisztikus rakéták alkotják.

És a váltás a következő szintre, a GBSD (Ground Based Strategic Deterrent – LGM 35 Sentinel) rakéták bevezetésére csak a következő húsz évben várható. A Northrop-Grumman hadiipari óriásvállalat fogja kifejleszteni-gyártani az új, csaknem hetven milliárd dolláros rakétacsomagot. A B-21-es Raider stratégiai bombázót is gyártó Northrop-Grumman bő három éve nyerte csak meg a versenytárgyalást a nagy vetélytárs, a Boeing előtt. Durván két évtizedre saccolják, ameddig a cég legyárthatja az új rakétákat és lecserélhetik a nagypapa korú Minuteman-eket az LGM 35-ös Sentinelekre.

Emiatt a lemaradás miatt dönthettek úgy Washingtonban, hogy Ausztráliára fogadnak. Kilökték Párizst a csaknem levajazott francia-ausztrál tengeralattjáró üzletből és amerikai gyártmányú atommeghajtású tengeralattjárókat ajánlottak Canberrának.

Az ügyletet azzal is megédesítették, hogy az ausztrálok ígéretet kaptak: beszerezhetnek Amerikából egy századnyit a csak most épülő B-21 Raider hatodik generációs lopakodó, nukleáris-fegyvert szállító stratégiai bombázógépből.

Hogy az ausztrálok miként birkóznak meg az új fegyverkezési hullám iszonyatos, akár a 300-400 milliárd dollárt is elérhető költségeivel – az a jövő zenéje.

Ezzel együtt nő a hitetlenkedő Tamások tábora. Egy viszonylag kis ország hogyan néz szembe egy ekkora ugrással?

Ausztrália lélekszáma 25,7 millió, a 2022-es bruttó hazai termék (GDP) a becslések szerint 1650 milliárd dollár körül alakulhat. Canberrának nincsenek stratégiai fegyverei, nem atomhatalom, hogyan fogja szervizelni, kezelni a beígért amerikai atom-tengeralattjárókat?

A gerinc: az AUKUS-paktum (plusz Japán?)

Párizs tajtékzott, amikor 2021. szeptember 15-én bejelentették az AUKUS (Ausztrália – Nagy-Britannia – USA) katonai-biztonsági paktum megalakítását. Ami automatikusan a francia-ausztrál tengeralattjáró szállítási egyezmény felmondását jelentette.

Két napra rá Franciaország visszahívta nagykövetét az USA-ból és Ausztráliából – nem sűrűn van rá példa, hogy szoros katonai szövetségesek ilyen barátságtalan lépésre szánják el magukat. Jean-Yves Le Drian külügyminiszter szerint a részvevők „kést döftek Franciaország hátába”. 

Nem tudván, hogyan reagáljon, az EU tétovázott, majd Ursula von der Leyen a Brüsszeli Bizottság feje erőtlen bocsánatkérést követelt Ausztráliától.

Az Európai Tanácsot vezető Charles Michel lojalitás-hiánnyal és ködösítéssel vádolta meg az Egyesült Államokat. Aztán az ukrajnai háború felülírta az eseményeket. Ma már az AUKUS-paktum nem téma sem Brüsszelben, sem Berlinben. Tavaly nyáron Párizs megegyezett az ausztrálokkal, hogy a franciák, az ausztráloknak a francia tengeralattjárókat gyártó Naval Groupe hajógyár 60 milliárd dolláros kártérítést kapnak, de az ügylet részletei ismeretlenek.

Csak Kína reagált még a franciáknál is élesebben az AUKUS-paktum megalakítására. Hidegháborús lépésnek minősítette, amely nagymértékben aláássa az ázsiai-csendes óceáni térség (ASPAC) biztonságát.

Peking viszont maga is évtizedek óta terjeszkedik a Csendes óceán térségében. Az első szakaszban gyakorlatilag a teljes dél-kínai tenger (a Spratly és a Paracel szigeteket beleértve) feletti ellenőrzés jogát követelte, szembe menve a többi között Vietnám, a Fülöp-szigetek, Malajzia érdekeivel.

Ezek az államok részt követeltek a stratégiailag fontos (nemzetközi hajózási útvonalak, olaj- földgáz-készletek) tenger egyes szakaszaiból.

Kína repülőterek, katonai bázisok sorát telepítette a dél-kínai tenger korallzátonyaira. Amire Amerika hadihajói, katonai gépei rendszeres jelenlétével válaszolt. Washington a hajózás szabadságának elvével (FONOPs – Freedom of Navigation Operations) indokolta katonai jelenlétét. Ma már mindennaposak a térségben a tengeri és légi kakaskodások amerikai és kínai hadihajók, repülőgépek között.

Míg a Tajvan körüli katonai konfliktus mintha csendesedett volna, addig Kína újabb frontokat nyitott a Csendes óceánon. Az Ausztrália közelében lévő Salamon-szigetekkel Kína tavaly tavasszal átfogó szerződést kötött, amely hadihajók befutását is engedélyezte, sőt a Salamon-szigeteken élő kínai közösség érdekei védelmében „krízishelyzetben” kínai csapatok odavezénylését is méltányosnak ismerte el (mint pekingi körökben nem hivatalosan jelezték, az amerikaiak által 1983-ban bevezetett „Grenada-elv” alapján). Washington 2023 elején bejelentette, hogy „szerény méretű” (két diplomatával) nagykövetséget nyit Honiarában, a Salamon-szigetek fővárosában.

Nyilvánvalóan innen is eredeztethető az AUKUS-paktum, Washington ugrásszerűen megnőtt érdeklődése Ausztrália, mint katonai partner iránt. Meg nem erősített hírek szerint Washington szeretné bevonni az AUKUS-megállapodásba Japánt is. És az AUKUS-ügylet gazdasági hátterét illetően nem érdektelen megemlíteni, hogy a jól értesült Forbes magazin szerint „mindenki jól járna, ha az USA a kiszuperálandó Los Angeles osztályú támadó, atommeghajtású tengeralattjárói egy részét kölcsönbérleti szerződéssel rásózhatná az ausztrálokra”…