Fejlődés vagy forradalom? – Így alakult át a közgazdaságtan a válság után

A Massachusetts Institute of Technology (MIT) kiadója két sztárközgazdász legújabb könyvét jelentette meg, amely most már magyarul is olvasható Fejlődés vagy forradalom címmel. Olivier Blanchard, a washingtoni Peterson Institute for International C. Fred Bergsten szenior kutatója, valamint a Nemzetközi Valutaalap (IMF) egykori vezető közgazdásza (2008-2015), és Lawrence H. Summers amerikai közgazdász, az Obama-adminisztráció pénzügyminisztere, a Harvard Egyetem volt elnöke és professzor emeritusa könyvükben a válságot követő időszak tanulságaiból három fő konklúziót emelnek ki.

• Egyrészt az uralkodó makrogazdasági paradigma figyelmen kívül hagyta annak a lehetőségét, hogy a pénzügyi fejlődés álljon a gazdasági teljesítmény mögött. Mostanra a közgazdászok jobban értik a pénzügyi rendszert, de még mindig korlátozott a tudásuk a pénzügyi szektor központi szerepéről és a pénzügyi válságok költségeiről.
• Másrészt a pénzügyi válság hatására átalakult, hogy miként érdemes gondolni a gazdaságot érő sokkokra. A gazdasági ingadozások komplexitása miatt fel kell készülni nemlineáris hatásokra, és arra, hogy akár átmeneti sokkok is járhatnak tartós hatásokkal.
• Végül a monetáris politika számára az jelenti a legnagyobb kihívást, hogy az alacsony kamatkörnyezetben hogyan birkózzon meg a likviditási csapdával.

A gazdasági krízis megmutatta, hogy szükség van a stabilizációs politikák újragondolására. A makrogazdasági politikának mindhárom lábára, a monetáris-, a fiskális- és a pénzügyi politikára is támaszkodni kell.

Ezen belül a monetáris politikának újra ki kell alakítani a szükséges mozgásteret: a jegybankok jelenlegi kihívásai közül kiemelkedik az alacsony inflációs- és kamatkörnyezet.

A nominális kamatok hosszabb ideje tartó csökkenése mögötti okok között szokás említeni az alacsonyabb inflációt, a fejlett országok elöregedő társadalmait, az alacsonyabb termelékenységet, a megtakarítási-beruházási folyamatokat és a biztonságosnak ítélt eszközök iránt megnövekedett keresletet.

A jegybankok kétféleképpen válaszolhatnak a hagyományos monetáris politikai mozgástér csökkenése jelentette kihívásra.

• Az egyik új eszközök bevezetését jelenti, amilyen például az előretekintő iránymutatás és a mennyiségi lazítás. Ezek hatékonyak lehetnek, miközben a kedvezőtlen mellékhatásokra figyelmeztető vélemények túlzónak bizonyultak.
• A másik lehetőség a keretrendszer módosítása, ami jelentheti az inflációs cél emelését vagy egy árszint cél bevezetését.

Ezek hátránya, hogy az első lehetőség magasabb átlagos inflációt eredményezne, míg a második nehézségekbe ütközhet kínálati sokkok esetén.

A fiskális politikának is aktívabb szerepet kell játszania a stabilizációban, a monetáris politika csökkenő hatékonysága (különösen zéró közeli kamatkörnyezetben) aktívabb fiskális politikát tehet szükségessé.

A válság alatt újra felfedezték a fiskális politika stabilizáló képességét, ez azonban a költségvetési hiányok, az adósságok emelkedése és a fenntarthatóság miatti aggodalmak miatt hamar megszorításokba és adósság-stabilizációba fordult. A fiskális szabályokat a dinamikus inkonzisztencia elkerülése, a generációkon belüli és közötti jelentős elosztási hatások, illetve a fiskális fenntarthatósággal kapcsolatos aggodalmak indokolják. A szabályok célja lehet, hogy ellensúlyozzák a politikai folyamatok rövidlátását, ami a hivatali idők rövidségéből fakad.

Szintén hozzájárulhatnak egy hiteles elköteleződéshez a fiskális fenntarthatóság mellett. Ugyanakkor nehéz mérni a fiskális politika irányultságát, ami a szabályok alkalmazhatóságát is érinti. A szabályok összetettsége nem garantálja a sikert, mert teret nyit a szubjektív értelmezéseknek és csökkenti az átláthatóságot. Nehéz mérni, hogy a fiskális szabályok járnak-e egyáltalán bármi hatással. A korlátozott empirikus eredmények alapján különösen recessziók idején érdemes nagyobb rugalmasságot hagyni.

A globális pénzügyi válság a pénzügyi stabilitást fenntartó politikák teljes újragondolását eredményezte.

A folyamatokat vizsgálva látható, hogy a tőke-, tőkeáttétel- és likviditási mutatók javultak az elmúlt évtizedben. A piaci mérőszámok is azt jelzik, hogy a szabályozási reform javította a globális bankrendszer ellenálló képességét. A tőke nagysága ugyan nem képes megakadályozni egy pénzügyi válságot, azonban a válság hatásait mérsékelheti. Ezt az is igazolja, hogy azok a bankok, amelyeket magasabb tőkeszint mellett ért a válság, átlagosan jobban tudták később folytatni a hitelezést. Minden extra százalékpontnyi tőke a válság előtt átlagosan körülbelül 20 százalékkal emelte a bankok kumulatív hitelezését a következő évtizedben. A magasabb tőkekövetelményeknek viszont költsége is van, például szigorodhatnak a hitelkondíciók.