Masszív hitelezéssel nyomul Kína az Új Selyemút mentén

Kína úgynevezett gazdasági befolyásának, vagy „puha hatalmának” kiterjesztése egyre több országban kedvezményes hitelezéssel történik, a gond azonban, hogy sok projekt bedől, és ilyenkor az adott ország kormányának előbb-utóbb garanciát kell vállalnia a hitel visszafizetésért. A legnagyobb tartozásokat – nyilván az ország gazdasági erejéhez mérten –

eddig többek között Pakisztán, Laosz, Srí Lanka, Kirgizisztán, Tádzsikisztán, Dzsibuti, a Maldív-szigetek, a Fidzsi-szigetek, és Montenegro halmozta fel.

A kínai hitelek kamatlába kedvezőbb a nemzetközi piacon elérhetőnél, ezért papírforma szerint nem beszélhetünk uzsorahitelezésről, de a visszafizetés elmaradása esetén „adósságcsapda-politikáról” annál inkább, ez azonban már jórészt a hitelt felvevő államok felelőssége.

A közelmúltban Kirgizisztánban tiltakoztak a világuralomra törekvő kínaiak térnyerése ellen. Az országban sokan aggódnak, mert Kirgizisztán gazdasági értelemben egyre jobban függ Kínától. Nem véletlen a kirgizek aggodalma, hiszen a térség országai közül Tádzsikisztában már a második aranybánya kerül kínai tulajdonba azt követően, hogy a korábban felvett hitelt nem tudta törleszteni az ország.

A kirgizek pedig közel kétmilliárd dollárral tartoznak Kínának, ami az ország teljes külföldi adósságállományának több, mint 40 százaléka.

A közép-ázsiai országban zajló események jól jellemzik Peking gazdasági térhódítását több fejlődő és feltörekvő országban. Sok fejlődő országban az állami, jellemzően infrastrukturális fejlesztéseket kínai hitelből finanszírozzák, majd ha a törlesztéssel problémák akadnak, Peking benyújtja a számlát. Leginkább az ország stratégiailag, illetve geopolitikailag jelentős intézményeire, területeire teheti rá a kezét a kínai állam.

Ugyanez a forgatókönyv játszódott le már számos más országban, például Sri Lankán, ahol az adósság fejében a stratégiai jelentőségű Hambantota kikötőjéhez jutottak hozzá a kínaiak. Ebben az esetben Kína 99 évre kezelési jogot szerzett a kikötő területe felett, amit félő, hogy akár katonai célokra is felhasználhat a jövőben.

De ugyanez játszódott le az afrikai Dzsibutiban is, ahol katonai bázist épített a pekingi kormányzat.

A kínai terjeszkedés, hitelezés veszélyeiről, illetve következményeiről a Trend FM rádióban is szó esett, ahol Czirják Ráhel és Gere László, a Pallas Athéné Innovációs és Geopolitikai Alapítvány kutatója és szenior kutatója beszélt arról, hogy a fejlődő országoknak rendkívül nagy infrastrukturális beruházásokat kell végrehajtaniuk ahhoz, hogy be tudjanak kapcsolódni a globális termelési láncokba, és versenyképessé váljanak a világkereskedelemben. Ezeket a beruházásokat azonban csak – sok esetben Kínától kapott – hitelek felvételén keresztül tudják megvalósítani. Az utóbbi években Peking hitelezőként egyre erőteljesebben jelenik meg, ami akár azzal a veszéllyel is fenyegethet, hogy adósságcsapdába hajszolhat egyes, felelőtlenül hitelt felvevő országokat.

A műsorban elhangzott, a kínaiak azzal igyekeznek “ügyfeleket szerezni”, hogy a magasabb kockázatú beruházásokhoz is viszonylag enyhe feltételekkel adnak hitelt. Így a kínai hitel első pillanatra sokkal kedvezőbben tűnik, mintha a kölcsönért folyamodók az olyan globális hitelintézetekhez fordulnának, mint

a Világbank vagy a Nemzetközi Valutalap (IMF), amelyek igen kemény feltételeket támasztanak a hozzájuk fordulókkal szemben.  

A meglepetés azonban akkor jön, amikor kiderül, hogy a hitelfelvevő ország képtelen a szerződésben meghatározott feltételekkel törleszteni a hitelt. Ekkor ugyanis már kizárólag Pekingen múlik, mit követel a bajba került országtól a ki nem fizetett hitel fejében, ami sok esetben – amint a fenti példák is bizonyítják – igen fájdalmas lehet a hitelfelvevő ország számára.

Azt ugyanakkor nem lehet állítani, hogy Kína elsődleges célja a hozzá forduló országok eladósítása vagy bedöntése  lenne.

Ha azonban gondok akadnak a törlesztéssel, annak megszabja az árát Peking. Ez azonban nem minden esetben pénzbeli megtérülést jelent, sokszor geopolitikai, geostratégiai pozíciók megszerzése, befolyási övezetének kiterjesztése is vezérli az országot. Jól mutatja ezt a már említett srí lankai kikötőügylet is, de számos más példa is ezt a törekvést igazolja.

Pakisztánban például a kínai bankok 16 milliárd dollár erejéig finanszírozzák a stratégiai helyen lévő, indiai-óceáni Gwadar kikötőjének építését, ám amennyiben a magas, 13 százalékos kamat miatt Pakisztán nem tud törleszteni, akkor Kína többek között szénbányákra és olajvezetékekre teheti rá a kezét.

Egy rendszerszintű hitelválságtól való félelem egyelőre alaptalannak tűnik – ellentétben a fel-felröppenő médiahírekkel –, azonban a kockázatok ismerete mindenképpen fontos, mert a folyamatnak súlyos hosszú távú negatív hatásai is lehetnek, amellyel csak fokozódna fejlődő országok lemaradása a felzárkózásuk helyett.