Európa legrejtélyesebb embere – A briteket kiléptető Michel Barnier portréja

Ha a sors iróniája működik a diplomáciában, akkor Michel Barnier, aki az EU főtárgyalója a Brexitben a legjobb példa erre. Barnier 1951-ben született, amikor az EU egyik elődjének számító Európai Szén- és Acél Közösség létrejött. Először 1972-ben szavazott, amikor a franciák népszavazást tartottak arról, hogy beengedjék-e az Egyesült Királyságot az európai klubba. Hosszú évtizedekkel később pedig éppen

Barnier volt az, aki kiváló stratégiai érzékkel és még jobb taktikázással kiütötte a ringből Theresa May brit kormányfőt a kilépési tárgyalások során.

Barnier jó választás volt erre a posztra: Párizsból nézve az európai konszenzus elkötelezett híve, az euroszkeptikus Londonból nézve ugyanakkor maga a megtestesült francia gonosz, hűvös, udvarias és a végletekig elszánt az európai egység megőrzése érdekében. A brit sajtó egyszerűen csak “Európa legveszélyesebb embere”-ként emlegette.

A britek már jóval az előtt utálták, hogy kinevezték volna a brexitért felelős uniós főtárgyalónak. Paul Myners, volt brit pénzügyminiszter nyilatkozta róla 2011-ben egy tárgyalássorozat után:

a (brit) Pénzügyminisztérium épületében jártunk és teljesen lenyűgözött, hogy minden egyes festményt tüzetesen megnéz. Aztán rájöttem, ahogy a haját igazgatta, hogy nem a képeket nézi, hanem saját magát a képek üvegében. Olyan ember ő, akivel nagyon óvatosan kell bánnunk.

A britek elkövették azt a hibát, hogy folyamatosan alábecsülték, s így volt ez a brexit tárgyalások során is. Gordon Brown, szintén egykori brit pénzügyminiszter egyszer megkérdezte tőle, hogy miért cseng állandóan a telefonja. “Arról győzködnek, hogy legyek miniszterelnök” - válaszolta hűvösen Barnier. Nem sokat tévedett, másnap kinevezték külügyminiszternek. Mindez 2004-ben történt.

„Nagyon őszinte, ám ha úgy érzi, hogy átverték, nem felejt” – jellemezte a Financial Timesnak Graham Meadows, egykori brit eurokrata, aki Barnier irodavezetője volt.

A hagyományos francia diplomáciáról kialakult képpel szemben Barnier nem számít a részletek nagymesterének és gondolatai viszonylag ritkán emelkednek filozófiai magasságokba. (Vagy ha igen, azokat gondosan megtartja magának és nem terheli velük a környezetét.) Abból a szempontból is elüt a francia külpolitika fősodrától, hogy nem az École de nationale d’administrationban (ÉNA), a híres elitképzőben tanult. (A Charles de Gaulle által alapított intézmény diákja volt több tucat francia elnök, miniszterelnök és különböző miniszter, például Valéry Giscard d’Estaing, Jacques Chirac, Francois Hollande vagy Emmanuel Macron.)

Kilóg a sorból abból a szempontból is, hogy bár a politikai jobbközéphez tartozik, nem része a republikánus pártgépezetnek. Gaullista értelemben vett hazafi, de mindenek előtt az EU híve. A pragmatizmus és nem az ideológia vezérli – ami szintén ritka a francia politikában.

Egyszerű családból származik: édesapja Jean mesterember volt, anyja, Denise társadalmi aktivistaként dolgozott. Savoya tartományban, az Alpok hegyei között nőtt fel. A francia politika városi ficsúrjai a rousseaui hagyományt követve gondosan építgetik fel vidéki gyökereik mítoszát. Barniernek erre nincs szüksége: tőről metszett montagnard, vagyis hegylakó.

Karrierje 1992-ben kezdődött el, amikor aktívan részt vett vállalt az Albertville-ben, Savoyában megrendezett téli olimpia szervezési munkálataiban.

A politikába korán belekóstolt. Első nyilvános politikai beszédét 14 éves korában tartotta, s már 27 évesen parlamenti mandátumot szerzett - minden idők legfiatalabb parlamenti képviselője lett. Akkoriban harcos környezetvédő volt – jóval megelőzve a divatot.

Mindig is jellemző volt rá a hegyvidéki emberek nyugalma és hidegvére. Ezt csak egyszer vesztette el, amikor 2005-ben a francia választók egy népszavazáson elutasították az EU alkotmányát és Barnier-t kirúgták. Akkor nyilvánosan is kifakadt. Ismerői szerint jól alszik, sokat edz, kocog, szereti a halat és a spenótot. Felesége, Isabell Altmayer jótékonysági tevékenységet végez, három gyermekük van.

„Alapvetően komoly ember. A barátai, mint például én, időről időre noszogatják is, hogy legyen már egy kicsit oldottabb” – mondta róla Jean-Pierre Raffarin, volt miniszterelnök. Raffarinnel egyébként egy párizsi üzleti iskolában lettek barátok, az akkor 22 éves Barnier „egy 35 éves komolyságának megfelelően viselkedett”.

Raffarin szerint a Brexit-tárgyalások során a britek ott követték el az egyik hibát, hogy nem ragaszkodtak elég rigorózusan álláspontjukhoz. A volt miniszterelnök szerint

Barnier nem megalkuvó típus, és ezt értékeli tárgyalópartnereiben is.

Emlékezetes az az eset, amikor Barnier feladata volt az Unió pénzügyi szabályozásának megújítása: tárgyalásai során úgy kiakasztotta Sir Mervyn Kinget, a Bank of England egykori kormányzóját, hogy az dühében ököllel verte az asztalt. Ez persze nem jelenti azt, hogy a francia diplomata vaskalapos hajlíthatatlan lenne, igenis hajlandó a kompromisszumokra. „Barnier sokkal kevésbé rossz, mint amilyen híre van” – jegyezte meg róla George Osborne volt brit pénzügyminiszter egyik korábbi munkatársa.

Jean-Claude Killy, síbajnok, aki az Alberville-i olimpia egyik főszervezője volt pedig egyenesen anglofilként emlékszik vissza rá. Makacsságával azonban Barnier is tisztában van: „mi, hegylakók mindig előre tekintünk, soha nem hátrálunk meg” – mondta egyszer.

Albertville az olimpia előtt viszonylag szürke kis iparvároska volt, a gasztromániások a Beaufort sajtról ismerhették a nevét. Barnier önkormányzati képviselő volt ott, s csaknem egymaga győzte meg a francia és a nemzetközi olimpiai bizottságokat arról, hogy városa képes lesz megrendezni a nagy eseményt.

„Tíz évet dolgoztam azért a 16 napért” – emlékezett később vissza ezekre az időkre.

A hegyek és az erdők formálták: minden nap kocog a zöldben és rajong a fákért. Egy újságcikk szerint ha otthon van családi birtokán, gyakran letérdel egy ősi tölgyfa előtt és hálát ad annak hosszú életéért. A francia nagypolitikában bizalmatlanul fogadták. Nem járt menő iskolába, túlságosan kockafejű volt a cinikus és flegma párizsi politikai elitnek. Amikor 1999-ben kinevezték Franciaország képviseletére az Európai Közösségben egy francia diplomata meg is jegyezte: „mi? egy síoktatót?”

A hegyvidéki élet megtanít a túlélésre. Barnier is nagy túlélő, a politikában is. Kétszer is volt miniszter a francia kormányban, s ami igazán ritka: kétszer is felkérték uniós biztosnak. Először a belső piacokért felelt négy évig, 2010-től.

A britek akkoriban kezdték el nagyon utálni, mert sikeres kampányt folytatott, hogy csökkentsék a City bankárainak bónuszait.

Első miniszteri kinevezését 1993-ban kapta, a környezetvédelemért felelt a meglehetősen népszerűtlen Édouard Balladur kormányában. Támogatta is később Balladurt az elnök kampányban, de nem okozott neki túl nagy nehézséget, hogy látva főnöke esélytelenségét átálljon a végül diadalmaskodó Jacques Chirac mögé. Chirac ezt az európai ügyekért felelős külügyi államtitkári poszttal jutalmazta 1995-ben. Barnier – rendes gaullistához híven – ekkoriban köteleződött el a nemzetállamok Európája mellett.

A brüsszeli világ nagyon megtetszett neki. Taktikus háttértárgyalások, csöndes diplomácia – a valóban fontos dolgok a háttérben zajlanak a színfalak mögött. A legtöbb francia politikus Brüsszelt száműzetésnek éli meg. Olyan átmeneti állomáshelynek, ahol erőt – és főleg kapcsolatokat – lehet gyűjteni ahhoz, hogy visszatérjenek az igazi politika színpadára: Párizsba. Barnier nem tartozik ebbe a csoportba.

Pontosan felismerte, hogy kvalitásaihoz, habitusához sokkal jobban illeszkedik az uniós módi, mint a francia virtus. A brexit főtárgyalójának is ezért választotta őt Jean-Claude Juncker: kitartás, szorgalom, elkötelezettség, no és persze a háttérben folytatott taktikai tárgyalásokban való kiválóság.

A kilépési tárgyalások során gondosan sorra vette a maradást szorgalmazó brit politikusokat. Megbeszéléseket folytatott Tony Blairrel, Nick Cleggel és Ken Clarke-kal és a Munkáspárt vezérével, Jeremy Corbynnal is. Pontosan felmérte a brit politikai erőviszonyokat és tárgyalási stratégiáját ehhez igazította. Világosan látta, hogy a brexit legnagyobb kockázata az ír-északír határkérdés. Tudta, hogy London nem kockáztathatja meg, hogy a kilépés nyomán ismét fellángoljanak az északír szeparatista törekvések. Ezért volt képes elfogadtatni Londonnal már a kilépési tárgyalások legelején, hogy az ír-északír határ átjárhatósága fix pont legyen.

A brit delegáció stratégiai hibát követett el azzal, hogy ezt elfogadta. Először magáról a kilépés tényéről kellett volna megállapodni, s csak ezt követően annak következményeiről, vagyis például arról, hogy roppant kényes határkérdést miként oldják meg. A tárgyalások későbbi szakaszában ettől kezdve már kényszerpályán mozgott London.

Theresa May azóta is ennek a foglya, a brit Parlament sorozatban utasítja el a kormány kilépési megállapodás tervezetét, s végül karrierjével fizet majd a hibáért.

Barnier politikai pályafutásának egyik legnagyobb sikere az EU számára kedvező, a britek számára pedig roppant kedvezőtlen kilépési megállapodás kitárgyalása. A siker új utakat nyithat meg a francia politikus előtt. Barnier az Európai Néppárt (EP) soraiban politizál. Az EP csúcsjelöltje az Európai parlamenti választásokon azonban a német Manfred Weber. Barnier fegyelmezett diplomata lévén soha nem vetemedne arra, hogy Webert nyilvánosan kritizálja.

A német Spiegel magazin szerint a háttérben azonban – lévén a taktikai tárgyalások nagymestere – szilárd pozíciókat épít ki. Talán nem is olyan nagy leegyszerűsítés úgy leírni a helyzetet, hogy az EP jelöltje Weber, Brüsszel azonban inkább Barnier-t látná szívesen az Európai Bizottság élén. Ha az EP választások után Webernek nem sikerül parlamenti többséget felsorakoztatnia maga mögött, vagy ha elveszti a tagállamok támogatását, biztos nem kell kétszer megkérni a hallgatag franciát, hogy vállalja el a pozíciót.

Barnier a brexit tárgyalások során az uniós tagállamokat is végiglátogatta, s ne legyen kétségünk a felől, hogy kiépítette támogatói bázisát – a Bizottsági elnök posztra is. Ilyen nagyon fontos támogató lehet például a német kereszténydemokraták, a CDU elnöke, Angela Merkel potenciális utódja, Annegret Kramp-Karrenbauer (AKK). Weber élvezi Merkel támogatását. De vajon élvezi-e AKK támogatását is? – teszi fel a nagy kérdést a Spiegel. Barniernek van kormányzati tapasztalata, Webernek nincs. Az elnöki posztról döntő kormányfők sokkal inkább a saját fajtájukból valónak érezhetik – olyasvalakinek, aki érti őket és akivel ők is szót tudnak érteni.

Nyilvánvaló támogatója Emmanuel Macron francia elnök is, aki a német magazin szerint kétszer is megkérte Barnier-t, hogy induljon pártja, az En Marche! soraiban.

Barnier már korábban is megpróbálkozott a csúcsjelölti pozícióval, akkor éppen a most regnáló Jean-Claude Juncker győzte le. Az a Juncker, aki felkérte a brit kilépési tárgyalások levezénylésére, ami miatt Barnier nem indulhatott Weberrel szemben a csúcsjelölti posztért. A csendes hegylakó, aki csak előre néz és nem hátrál meg, aligha vállalta volna el a főtárgyalói posztot egy B-terv nélkül.