Miért tehetetlen Magyarország a szúnyoginvázióval szemben?
ElemzésekAmikor a nyári estéken a Balaton partján vagy a Tisza-tó melletti üdülőövezetekben egy egyszerű beszélgetés is azzal fenyeget, hogy az ember szúnyogot nyel, nyilvánvalóvá válik, hogy a hazai szúnyoghelyzet tarthatatlanná vált. Évről évre menetrendszerűen érkezik a panaszáradat: a vízpartokon elviselhetetlen a zümmögés, Pécsett a hatóságok kétségbeesésükben ingyenes lárvairtó ampullákat osztogatnak a lakosságnak, miközben Budapest zöldövezeti, kertvárosi részein a délutáni kerti sütögetések is kora esti meneküléssé változnak.
Az állampolgárok joggal teszik fel a kérdést: miközben a technológia rohamléptekkel fejlődik, miért tűnik úgy, hogy Magyarország képtelen mit kezdeni egy látszólag egyszerű biológiai problémával? A válasz komplex, és egyszerre gyökerezik az elhibázott és elavult védekezési stratégiákban, a radikális klímaváltozásban, az Európai Unió szigorodó környezetvédelmi szabályozásaiban, valamint a saját ingatlanjaink kerítésein belül elkövetett mulasztásainkban.
Magyarországon a szúnyogirtás évtizedeken át szinte kizárólag egyet jelentett a kémiai gyérítéssel: ha megjelentek a vérszívók, jöttek a repülőgépek vagy a sárga villogós platós autók, és idegméreggel (leggyakrabban deltametrinnel) permetezték le a településeket. Az Európai Unió nem véletlenül tiltotta be 2020-tól a kémiai szúnyogirtók légi úton történő kijuttatását, amit ma már csak rendkívüli közegészségügyi veszélyhelyzetben, külön engedéllyel lehet alkalmazni. A földi kémiai irtás (az úgynevezett ULV technológia) ugyan megengedett, de hazánkban ez kvázi a tiltott kategória.
Úgy tűnik, modern, fenntartható világ a biológiai szúnyoggyérítésre épül. Ez a módszer egy természetben is előforduló baktérium (Bacillus thuringiensis israelensis, azaz BTI) által termelt fehérjét használ, amely a vízbe juttatva kizárólag a szúnyoglárvák emésztőrendszerét roncsolja szét, minden más élőlényre, emberre, halra, madárra teljesen ártalmatlan. Bár a kormányzati kommunikációban és az Élő Környezetért Felelős Minisztérium részéről is elhangzott a szándék a kémiai irtás teljes kivezetésére és a biológiai módszerekre való országos átállásra, a gyakorlatban ez a váltás rendkívül lassan és döcögősen halad.
A helyzetet tovább súlyosbítja a globális felmelegedés és a globalizáció, amelyek együttesen teljesen átírták a hazai faunát. Ma már nemcsak a hazai, folyóparti áradásokhoz köthető csípőszúnyogokkal kell megküzdenünk, hanem az ázsiai tigrisszúnyoggal, a koreai szúnyoggal és a japán bozótszúnyoggal is. Ezek az inváziós fajok alapjaiban változtatták meg a játékszabályokat. Míg az őshonos magyar szúnyogfajok nagyrészt a természetes vizekben, ártereken, mocsarakban fejlődnek, addig az inváziós fajok kifejezetten az ember közvetlen környezetét keresik. Számukra egyetlen deciliter állott víz elegendő a túléléshez és a szaporodáshoz.
Ez a magyarázat arra, hogy Budapest kertvárosi részeiben miért tapasztalható elviselhetetlen szúnyogbőség. A zöldövezeti kertekben található esővízgyűjtő hordók, eldugult ereszcsatornák, virágcserepek alátétei, kerti tavak, gumiabroncsok vagy akár a kutyatálakban napokig kint felejtett víz mind-mind tökéletes keltetőként funkcionálnak. A katasztrófavédelem hiába permetezi az utcákat, a vegyszerfelhő nem jut be a sűrű sövények mögé, a privát telkek zárt udvaraiba. A szakemberek visszatérő figyelmeztetése szerint a lakossági szaporodóhelyek kezelése nélkül a köztéri szúnyogirtás ablakon kidobott pénz. Ha a szomszéd kertjében egy lefedetlen hordóban hetente több ezer tigrisszúnyog kel ki, az egész utca hiába védekezik.
Ezt a felismerést ültette át a gyakorlatba Pécs városa, ahol a Biokom és a Pécsi Tudományegyetem szakemberei felismerték, hogy a lakosság közvetlen bevonása nélkül elbukják a harcot. A baranyai megyeszékhelyen elindított program keretében ingyenesen átvehető biológiai lárvairtó ampullákat biztosítanak a lakosok számára. Ezeket a folyékony készítményeket a polgárok saját maguk juttathatják bele a kerti esővízgyűjtőkbe és nehezen lefedhető vízfelületeikbe.
Ez a fajta lakossági edukáció és felelősségvállalás lenne a jövő útja, ám országos szinten ez a szemlélet még gyerekcipőben jár. A magyar lakosság többsége még mindig passzívan várja a repülőgépeket, és kevesen hajlandóak minimális energiát fektetni a saját kerti vízforrásaik felszámolásába vagy lefedésébe.
A nagy állóvizeink, mint a Balaton és a Tisza-tó, egy teljesen más típusú, mégis összefüggő problémával szembesülnek. A Balatonnál az elmúlt években olyan brutális mértékű rovarrajzásokat tapasztalhattak a nyaralók, hogy az állatok tömege esőfelhőként rajzolódott ki az időjárási radarokon. Itt azonban fontos tisztázni egy alapvető tudományos tényt: a Balatont elárasztó rovarok jelentős része nem csípős szúnyog, hanem árvaszúnyog. Az árvaszúnyogok nem szívnak vért, nincs is rágó szájszervük, teljesen ártalmatlanok az emberre. Jelenlétük azonban a gigantikus tömeg miatt – ami a vendéglátóhelyek fényeire gyűlik, belerepül az emberek szemébe, szájába – rendkívül zavaró és rontja a turisztikai élményt.
Az árvaszúnyogok tömeges megjelenése a tó ökológiai állapotának közvetlen következménye. A tartósan magas algakoncentráció, az egyenletesen meleg, sekély víz és a mederben felhalmozódott szerves iszap tökéletes táptalajt biztosít a lárváik számára. Mivel ezek a rovarok a balatoni halállomány és a madarak legfőbb táplálékbázisát jelentik, kémiai vagy radikális biológiai irtásuk a tó teljes ökoszisztémájának összeomlását vonná maga után. A Balatonnál tehát el kell fogadnunk, hogy a természet része az időszakos rajzás. Ugyanakkor a valódi vérszívók, a csípőszúnyogok ellen a Tisza-tónál és a Balaton szegélyzónáiban is sokszor azért nehéz védekezni, mert a szaporodóhelyek jelentős része szigorúan védett természetvédelmi területeken, nemzeti parkok övezeteiben található. Ezeken a területeken a vegyszeres beavatkozás teljesen tilos, a biológiai lárvairtás légi kijuttatását pedig a sűrű ártéri erdők lombkoronája akadályozza meg, amelyen a permetcseppek nem tudnak áthatolni, hogy elérjék a talajszinti mocsaras vizeket.
Összességében azért nem tudunk mit kezdeni a szúnyoginvázióval Magyarországon, mert a probléma megoldását még mindig egy elavult, hatástalan és környezetkárosító módszertől, a kémiai gázosítástól várjuk, miközben a valódi megoldást jelentő biológiai védekezés strukturális és anyagi feltételei nincsenek országosan kiépítve. Nem lehet egy kalap alá venni a Balaton árvaszúnyog-felhőit, a Tisza-tó ártéri csípőszúnyogait és a fővárosi kertekben tenyésző ázsiai tigrisszúnyogokat. Amíg az állam nem kötelezi el magát teljes mellszélességgel a precíziós, lárvakori biológiai gyérítés mellett, és amíg a lakosság nem hajlandó megérteni, hogy a saját udvarán lévő esővízgyűjtő hordó is egy szúnyoggyár, addig a nyaralásainkat és a mindennapjainkat továbbra is a tehetetlen vakarózás és a zümmögő nyári esték fogják jellemezni.