Trump 2.0 külpolitikai doktrínája: kényszerítő America First

Az amerikai elnökök külpolitikai stratégiájának alapelveit és célkitűzéseit névhez kötött doktrínák fémjelzik. Harry Truman doktrínája például a kommunizmus világméretű terjedésének feltartóztatására (containment) összpontosított. Ronald Reagan doktrínája (containment-plus) ennél többet akart, a kommunizmus visszaszorítását. A 9/11 utáni terrorista veszélyre kifejlesztett Bush-doktrína középpontjában az amerikai nemzetbiztonsági érdekek egyoldalú érvényesítése volt, ha kellett, megelőző katonai csapások révén. Joe Biden America is Back nosztalgikus címkéjű elve a Trump 1.0 alatti izolacionizmus után vissza akarta vezetni Amerikát a szabályokon és a multilateralizmuson nyugvó nemzetközi rendszerbe.

Donald Trump sorozatban három elnökválasztási kampányban vett részt. Mindegyikben hanyatló országként jellemezte Amerikát, amelynek hosszú távon csökken a súlya a világkereskedelemben, gyengül a katonai ütőképessége, és fogyatkozóban van az elrettentő ereje.

Trump szemében – az alkalmatlan elnökök mellett – a tisztességtelen és kihasználó külföld Amerika legtöbb bajának okozója.

Mi áll az America First mögött?

Első elnöksége alatt Trump az America First jelszóval – és a fenti komor világképpel a háttérben – hirdette meg irányadó külpolitikai doktrínáját. Ebben megkérdőjelezte az amerikai világpolitika olyan hagyományos ideológiai és morális összetevőit, mint Amerika kivételessége, a demokrácia- és szabadságterjesztés, valamint a szabályokon alapuló liberális világrend.

A világot nulla összegű játszmaként látó Trump a legfőbb célnak a világporondon az amerikai gazdasági érdekek érvényesítését és jobb üzletek megkötését tartotta.

A Washington által korábban ösztönzött multilateralizmust markáns unilateralista megközelítés váltotta fel. Az USA kilépett több fontos nemzetközi szervezetből és egyezményből. Az első elnöki ciklusban az America First elvet gyakran az önkorlátozás doktrínájaként adták el: kevesebb külföldi katonai beavatkozás, kevesebb nemzetépítés, keményebb kereskedelmi alkudozás, nagyobb szövetségesi védelmi teherviselés és kételkedés a multilaterális intézményekben.

A doktrína kvázi-izolacionista volt: Amerika felhagy a világ csendőrének szerepével, saját határaira, iparára és dolgozóira koncentrál.

Az első ciklus külpolitikája nem alapult sem mélyenszántó analízisen, sem messianisztikus, amerikai kivételességi küldetéstudaton. Nem volt koherens nagystratégia, stabil prioritásokkal és intézményi fegyelemmel.

A fő célok inkább az elnök idioszinkratikus személyiségéből és ösztönös reakcióiból származtak.

Trump 2.0 – kényszerítő doktrína

Milyen elmozdulások figyelhetők meg a Trump 2.0 eddig eltelt időszakában az első ciklushoz képest?

Radikalizálódás a legnagyobb változás: Trump 2.0 az első ciklus alatti America First extrém változata, amit „kényszerdiplomáciának” is nevezhetünk.

(Stephen M. Walt neves amerikai külpolitikai szakértő – némi retorikai túlzással – „ragadozó hegemóniáról” beszél.) A doktrína alaptétele: Amerika a nemzeti hatalom minden eszközét – vámokat, szankciókat, dollárt, piacra jutást, migrációs politikát, segélyeket és biztonsági garanciákat, katonai fenyegetést, nyílt intervenciót, – alkualapként használja gyors és látványos engedmények kicsikarására.

A szövetségesek nem állandó partnerek, hanem ügyfelek vagy éppenséggel biztonságpolitikai potyautasok. A riválisok nem feltétlenül ideológiai ellenségek, hanem megfélemlíthető vagy alkuba bevonható tárgyalófelek. A nemzetközi jog, a szövetségek és a multilaterális intézmények csak addig számítanak, amíg növelik Amerika mozgásterét és dominanciáját. A Trump 2.0-doktrína már nem kvázi-izolacionizmus, hanem a szelektív intervencionizmus, a gazdasági kényszerítés és a személyes diplomácia keveréke.

Három változás magyarázza ezt az elmozdulást.

Először: Trump a korábbinál kevesebb belső korláttal tért vissza a Fehér Házba 2025-ben.

Az első ciklusban a kabinet, a Pentagon, a külügy és a hírszerzés vezetői gyakran lassították, tompították vagy egyenesen szabotálták az elnök ösztönös külpolitikai lépéseit. A második ciklusban azonban a külügyi személyzet az elnök iránti lojalitás köré szerveződött.

Másodszor: a gazdasági nyomásgyakorlást és kényszerítést Trump 2.0 már nem pusztán kereskedelempolitikaként, hanem nagystratégiaként kezeli.

A vámok, pénzügyi szankciók, amerikai piacra jutási feltételek, beruházási engedélyek és exportkorlátozások a leplezetlen geopolitikai kényszerítés eszközeivé váltak. A vám már nem egyszerűen az amerikai dolgozók védelmének és a tisztességtelen kereskedelem büntetésének eszköze. Diplomáciai furkósbot is.

Harmadszor: a második elnöki ciklus nyíltan intervencionista és militarizált lett.

Az újjáélesztett Monroe-doktrína — amit „Donroe-doktrínának” is becéznek — azt jelzi, hogy Latin-Amerikát, a Karib-térséget, az Északi-sarkvidékhez való hozzáférést és a migrációs útvonalakat Washington olyan térségekként kezeli, ahol különleges jogokat formál magának.

A Venezuela és Irán elleni közvetlen amerikai hadműveletek a kényszerítő America First-doktrína legfontosabb eddigi megnyilvánulásai.

Első ciklusában Trump nem indított új háborút, sőt a „végtelen háborúk” korszakának lezárását hirdette.

A Trump 2.0-doktrína pillérei

Vám mint geopolitikai fegyver. A vámtarifa többé nem pusztán kereskedelempolitikai eszköz, a Trump-adminisztráció számára az egyik legfontosabb, univerziális geopolitikai ütőkártya lett.

A cél nemcsak a külkereskedelmi mérleg javítása, hanem más államok külpolitikai viselkedésének befolyásolása: büntetésre, fenyegetésre, piaci alkura és erődemonstrációra egyaránt használható.

A 2025-ös nemzetbiztonsági stratégia az amerikai gazdasági erő nemzetközi kivetítését egyértelműen a nemzetbiztonság részének tekinti.

Feltételes szövetségek. A NATO, az EU, Japán vagy Dél-Korea amerikai támogatása nem automatikus.

A Trump 2.0-doktrína logikája szerint a szövetségek nem értékközösségek, hanem államközi tranzakciók.

A kérdés nem az, hogy formálisan ki a szövetséges, hanem hogy ki milyen mértékben járul hozzá a Trump által felfogott amerikai érdekekhez. Például vásárolnak-e amerikai termékeket, követik-e Washington külpolitikai irányvonalát, és személyesen milyen viszonyt ápolnak az elnökkel.

A nyugati félteke elsőbbsége. A legutóbbi nemzetbiztonsági stratégia egyik legfontosabb újdonsága a nyugati félteke kiemelt kezelése. A dokumentum a migrációt, a szervezett bűnözést és Kína térnyerését nevezi meg a térség fő kihívásaiként és lényegében egy modernizált Monroe-doktrínát hirdet meg.

Latin-Amerika, a Karib-térség, Grönland, az Északi-sarkvidék és a migrációs útvonalak olyan geopolitikai térként jelennek meg, ahol Washington dominanciát követel magának.

A katonai erő és fenyegetés normalizálása. Ez kifejezetten új pillér.

Trump első ciklusának egyik legerősebb külpolitikai érve az volt, hogy „nem indítunk új háborút”. Trump 2.0 alatt ez már nem érvényes.

Venezuela és Irán megtámadása azt mutatja, hogy a katonai erő ismét az amerikai geopolitika legitim eszközévé vált. Az új nemzetbiztonsági stratégia kifejezetten hangsúlyozza a „peace through strength” (béke az erő útján) megközelítést, a katonai erő fokozott szerepét az amerikai érdekek érvényesítésében. Legalább ilyen fontos a katonai fenyegetés és elrettentés szerepe. Grönland esetében Trump nem zárta ki katonai vagy más kényszerítő eszközök alkalmazását. A Panama-csatorna ügyében és a külföldi kábítószer-kartellek elleni fellépés kapcsán is felmerült a katonai opció. Ez alapvető eltérés Trump 1.0-hoz képest.

Személyes diplomácia intézményes diplomácia helyett. A Trump 2.0-doktrínában ez az elem még hangsúlyosabbá vált.

A külpolitika sikere vagy kudarca az elnök személyiségétől függ.

Trump — a multilaterális egyezkedésekkel szemben — a vezető-vezető közötti kétoldalú alkukat, a szuper lojális diplomáciai különmegbízottakat és az informális kommunikációs csatornákat részesíti előnyben.

Kiszámíthatatlanság mint stratégiai tőke. Amit mások Trumppal szemben súlyos kritikaként fogalmaznak meg — kiszámíthatatlanság, ellentmondásosság, szeszélyesség, zsarolás, blöffölés —, azt az elnök erős tárgyalási adunak és rendkívüli képességnek tartja. A bizonytalanság és a kiszámíthatatlanság módszer: az ellenfelek nagyobb engedményeket tesznek, ha nem tudják előre, hogy most tárgyalás, vámemelés, szankció vagy éppen katonai csapás következik.

Trump fenyegetései a vámokkal, Grönlanddal, Iránnal, Venezuelával, Európával és a NATO-val kapcsolatban mintázatot mutatnak: előbb sokkolóan magas követelések, aztán tárgyalás, vagy éppen visszavonulás, ha a piaci és politikai ellenreakciók túl erősek.

Hogyan reagálnak a szövetségesek és riválisok?

Trump 2.0 nemcsak az amerikai külpolitikai magatartást változtatta meg a vártnál jóval erősebben, de azt is, ahogyan mások — a szövetségesek és riválisok — az azzal járó kockázatokat kezelik.

Kína az aktív ellenállás és opportunizmus kombinációját választotta.

Szemet szemért alapon aktívan ellenáll az amerikai vámpolitikai és technológiai nyomásnak. De közben kihasználja Trump nyugati szövetségeseket elidegenítő politikáját. Peking üzenete Európának és a globális Délnek világos: az Egyesült Államok megbízhatatlan, önző, újimperialista szuperhatalom. Kína ezzel szemben piacokat és hosszú távú stabilitást kínál. Washington számára itt az a potenciális veszély, hogy még a Kínától jelenleg távolságot tartó országok is fedezéket kereshetnek Pekingben Amerika ellen.

Oroszország a Trump 2.0-ban elsősorban lehetőséget lát a maga számára.

Moszkva üdvözöl minden olyan fejleményt, amely gyengíti a NATO kohézióját, csökkenti Ukrajna amerikai támogatását és Európát gazdasági és biztonságpolitikai teherként, nem pedig stratégiai értékként kezeli. Az orosz stratégia Nyugat minél nagyobb megosztását célozza. Trump tranzakcionális szövetségfelfogása és az EU-val szembeni hagyományos ellenségeskedése pontosan azokat a geopolitikai repedéseket szállítja a Kremlnek, amelyeket az keres.

Az Európai Unió reagált a legidegesebben.

Annál is inkább, mert a korábbi védelem- és kereskedelempolitikai ellentétek a Trump 2.0 alatt értékháborúval egészültek ki a transzatlanti térben. (Lásd például az EU „civilizációs leépülését” kipellengérező éles washingtoni kritikát a nemzetbiztonsági stratégiában.) Európa már nem egyszerűen azt kérdezi, hogy Amerika megvédi-e külső támadás esetén, hanem azt, hogy Amerika maga nem vált-e stratégiai kockázati tényezővé.

Az európai válasz három elemből áll: alkalmazkodás, újrafegyverkezés és stratégiai autonómia.

Európa igyekszik engedni Washingtonnak, ahol muszáj; többet költeni védelemre és képességépítésre ott, ahol elkerülhetetlen; és nagyobb stratégiai autonómiát kiépíteni ott, ahol lehetséges. Ez magyarázza az európai védelmi kiadások tervezett jelentős növekedését és a stratégiai autonómia körüli vitákat.

Ez nem jelenti azt, hogy Európa készen áll szakítani Amerikával. Nem áll készen. De a pszichológiai törés elkezdődött.

A hagyományos felfogást — hogy Washington az európai biztonság szilárd horgonya — felváltotta egy feltételesebb belátás: Amerika továbbra is nélkülözhetetlen, de már nem teljesen megbízható.

Veszélyesebb lett-e a világ Trump 2.0 alatt?

Igen, de nem azért, mert Trump elnök egymaga teremtette volna a veszélyeket. A világ már Trump 1.0 alatt is súlyos bajokkal volt terhes: Kína hatalma meredeken emelkedett, Oroszország területi revizionistává vált, a Közel-Kelet destabilizálódott, a kereskedelmi protekcionizmus és regionális blokkosodás számottevően erősödött.

Trump 2.0 azonban több területen mélyítette a veszélyeket és növelte a téves geopolitikai számítások kockázatát.

A washingtoni gazdasági kényszerítés lényegében normalizálódott.

A vámok, pénzügyi szankciók és piacra jutási feltételek ma már rutinszerű geopolitikai nyomásgyakorló eszközök. Ez a világkereskedelmet nem stabilizáló tényezővé teszi, hanem inkább csatatérré.

A szövetségi kötelezettségek bizonytalanabbá, kevésbé kiszámíthatóvá váltak. A szövetségesek nem tudják, hogy érvényesek-e még az amerikai és NATO-garanciák. Az ellenfelek pedig nem tudják, hogy Trump alkudozni, csapást mérni vagy visszavonulni fog-e. A túl sok bizonytalanság téves geopolitikai kalkulációkra ösztönözhet. A katonai erő alkalmazásának küszöbe pedig láthatóan alacsonyabb lett, mint Trump első ciklusában volt (lásd például: Venezuela, Irán).

A személyes diplomácia és az elnök külpolitikai improvizációi háttérbe szorították az intézményes válságkezelést, a diplomáciai gépezet meggyengült.

Amikor a kétoldalú vezető-vezető kapcsolat helyettesíti az intézményi diplomáciát, a válságok nehezebben kezelhetők. A hivatásos diplomaták egyik feladata éppen az, hogy a félreértésekből ne legyenek államközi konfrontációk.

A Trump 2.0 alatt közzétett stratégiai dokumentumok különösen fontos bizonyítékai annak, hogy az adminisztráció immár nem csupán gazdasági nacionalizmust hirdet, hanem a katonai és gazdasági erő együttes alkalmazására épülő külpolitikai modellt.

A peace through strength jelszó jóval aktívabb kényszerítő külpolitikát jelent, mint amit Trump első elnöksége idején láttunk.

Következtetés: a dominancia doktrínája, nem a világrendé

Ha a Truman-doktrína a feltartóztatást, a Reagan-doktrína pedig az ideológiai visszaszorítást ígérte, akkor a Trump-doktrína valami nyersebbet üzen:

Fizess, állj be a sorba, vagy készülj az erős, kikényszerítő washingtoni nyomásra!

Trump 2.0 alatt Amerika egyoldalú előnyöket keres, nem liberális rendet; regionális és globális dominanciát, nem partnerséget; jó üzleteket, nem multilaterális alkudozást; lojalitást, nem kiszámíthatóságot.

A célok eléggé világosak: a vélt amerikai primátus helyreállítása, kvázi-adószerű engedmények kikényszerítése és az amerikai katonai kötelezettségek csökkentése.

Az eszköztár változatos: vámok, dollárszankciók, fenyegetések, személyes diplomácia, szelektív erőalkalmazás és erős végrehajtói hatalom.

A doktrína erőssége, hogy az amerikai hatalmat a ténylegesnél is hatékonyabbnak és azonnal bevethetőnek mutatja.

Az érintett államok kénytelenek gyorsan reagálni, ha az amerikai elnök vámokkal, piacról való kizárással, pénzügyi szankciókkal, katonai intervencióval vagy éppen magukra hagyással fenyegeti őket.

A doktrína gyengesége, hogy a kényszerítés engedményeket hozhat, de ritkán épít tartós rendet.

A szövetségesek idővel fedezékeket keresnek. A riválisok pedig azt próbálgatják kitalálni, hogy válaszlépéseiknek hol vannak a határai. És mivel oly sok múlik Trump személyes ösztönein és rögeszméin, a politika egyik napról a másikra megfordulhat.

A világ nem kizárólag Trump miatt lett veszélyesebb. De Trump 2.0 alatt sajátos módon lett veszélyesebb: kevésbé a nemzetközi játékszabályok által vezérelt lett és jobban kiszolgáltatottá vált az elnök idioszinkratikus hatalmi felfogásának, közte az expanzionista, újimperialista geopolitikájának.

Ez a Trump-doktrína központi paradoxona: egyszerre akarja Amerikát félelmetessé és nélkülözhetetlenné tenni. De lehet-e ezt a nemzetközi rend szervezőelvévé tenni?

A szerző a Világbank egykori vezető közgazdásza.