Donald Trump – Hogyan lett a háborúellenes jelöltből háborús elnök?

Donald Trump sorozatban három elnökválasztási kampányban vett részt.

Mindegyikben hanyatló országként jellemezte Amerikát, amelynek hosszú távon csökken a súlya a világkereskedelemben, gyöngül a katonai ütőképessége és fogyatkozóban van az elrettentő ereje.

Trump szemében – az alkalmatlan elnökök mellett – a tisztességtelen és kihasználó külföld Amerika legtöbb bajának okozója.

A világ lúzere lettünk, mindenkit megvédünk, mint a malacperselyre úgy járnak ránk, tisztességtelen kereskedelmi praktikákkal ellopják a technológiánkat és jól fizető munkahelyeinket

– jelentette ki Trump.

Unilateralista, tranzakciós világpolitika

A 2017-2021 közötti első elnökség alatt Trump – America First csatakiáltással – a fenti komor világképpel a háttérben hirdette meg irányadó külpolitikai doktrínáját.

Ebben élesen megkérdőjelezte az amerikai világpolitika olyan hagyományos ideológiai és morális összetevőit, mint a demokrácia- és szabadságterjesztés, az emberi jogok védelme és a szabályokon nyugvó liberális világrend.

A világot nulla összegű játszmaként – „mi győzünk, ők veszítenek“ – látó Trump a legfőbb célnak az amerikai gazdasági érdekek érvényesítését és a jobb üzletek megkötését tartotta, szinte versengő, profitorientált vállalatoknak tekintve az országokat. Amerika alapvető érdekei szerinte felülírnak bármilyen nemzetközi szabályt.

Trump külpolitikai víziója nem illeszkedik könnyen a hagyományos ideológiai kategóriákba.

Nem a hidegháború utáni korszak liberális internacionalizmusa, amely a multilaterális együttműködést helyezi előtérbe a globális stabilitás érdekében. De nem is klasszikus neokonzervativizmus, amely a demokrácia terjesztését és az amerikai érdekek egyoldalú védelmét tekinti elsődlegesnek a kemény katonai erőre támaszkodva.

Inkább valami egészen más: eklektikus, unilateralista, tranzakciós és erősen személyes jellegű hatalompolitika,

amelyik elutasítja a globális intézményeket és a multilateralizmust, ugyanakkor kész agresszívan katonai erőt alkalmazni az amerikai dominancia és a személyes elnöki ambíciók érvényesítése érdekében.

Az America First ügyletközpontú szlogen alatt Trump alapvetően unilaterális elnöknek vallja magát:

Amerika nacionalista elnöke vagyok, nem a világé.

Az előző kormányok értékalapú, rezsimváltó és demokráciaterjesztő katonai beavatkozásairól mindig is a legrosszabb véleménnyel volt. Szerinte Amerikát saját idealizmusa és a vele járó katonai kalandok (különösen Afganisztán és Irak) halált, pusztulást és hatalmas anyagi veszteséget okozó tévútra vitték. Született populistaként Trump jól ráérzett arra, hogy az amerikaiak többsége – különösen a mögötte felsorakozott Make American Great Again (MAGA) tábor – nem beavatkozáspárti, és belefáradt az értelmetlen, „örökös háborúkba“ (az afgán háború húsz évig, az iraki tizenegy évig tartott).

Trump a 2024-es elnökválasztási kampányban határozott ígéretet tett: Amerika nem fog új háborúkat indítani.

Az Egyesült Államok – mondta – évtizedeket és dollárbilliókat pazarolt el kudarcba fulladt külföldi beavatkozásokra. Az „örökös háborúk” korszaka véget ért.

Ez az üzenet mély visszhangra talált a MAGA-mozgalomban. Trump leghűségesebb támogatói úgy hitték, hogy

a második elnökség majd végleg szakít a washingtoni establishment beavatkozáspárti reflexeivel

és az ország újjáépítésére összpontosít otthon, nem pedig „nemzetépítésekre” külföldön.

„Újimperialista” ambíciók „örökös háborúk” nélkül

Az izolacionista külpolitikai címkére azonban – éles pálfordulással – Trump már második elnöksége beiktató beszédében rácáfolt tavaly januárban, amelyben sokkolóan expanzionista területgyarapítási célokat lengetett be. Ehhez hasonlót több mint egy évszázada nem lehetett amerikai elnök szájából hallani:

Az Egyesült Államok újra növekvő nemzet lesz, kiterjeszti területét és új, gyönyörű távlatokba viszi zászlónkat.

A Trump 2.0 első tizennégy hónapja minden volt, csak nem izolacionista.

Noha a „béke elnökeként” határozta meg magát – nyíltan áhítozva a Nobel-békedíjra –, mindinkább a nyers katonai erőre támaszkodott.

Hét állam (Irán, Venezuela, Szíria, Irak, Jemen, Szomália, Nigéria) ellen az elnök több ezer rakétacsapást rendelt el, Iránt kétszer is megtámadta. A szövetséges Dániához tartozó Grönlandot annektálni akarta, Kanadát az „51. államnak“ szeretné tudni, a Panama-csatornát pedig „vissza akarja venni“. Új elem a „rezsimváltás“ nyílt hangoztatása az Irán ellen folyamatban lévő masszív rakétatámadás egyik céljaként.

A Pentagon – szimbolikus jelzésként – a Department of War új nevet vette fel.

Trump második elnöksége a várthoz és a választási kampányban ígérthez képest egészen más képet mutat. A külső kritikusok számára az ellentmondás nyilvánvaló:

az elnök, akit azzal a felhatalmazással választottak meg, hogy véget vet a háborúknak és a hazai ügyekre összpontosít, most egyre bővülő, kaotikus katonai műveletek sorát vezeti.

A valóság azonban ennél bonyolultabb. Ami a felszínen látványos geopolitikai szertelenségnek vagy vakmerőségnek tűnik, igazában Trump világnézetének mélyebb logikáját tárja fel.

Trump valójában soha nem volt következetesen háborúellenes. Inkább csak bizonyos típusú háborúkat ellenzett – a hosszú, lezáratlan konfliktusokat, amelyek nemzetépítéssel, nagy létszámú csapatok bevetésével és bizonytalan kimenetellel jártak. Azokkal a háborúkkal szemben is kikelt, amelyek gyengének, határozatlannak vagy tehetetlennek mutatták az amerikai elnököket. Az iraki és az afganisztáni háború pontosan ilyen volt, és ezek bírálata lehetővé tette Trump számára, hogy a józan ész képviselőjeként lépjen fel a kudarcokba fulladó kétpárti külpolitikai konszenzussal szemben. Ez a hozzáállása szerepet játszott a Fehér Ház kétszeri megkaparintásában.

Azokat a konfliktusokat azonban Trump vonzónak találta, amelyek – például a terrorista ISIS és al-Kaida elleni amerikai kampány – látványos erődemonstrációt mutattak és viszonylag gyors győzelmet hoztak.

Az „örökös háborúk” trumpi elutasítása tehát nem feltétlenül jelenti a katonai erő alkalmazásáról való lemondást.

Ebben az értelemben a Trump 2.0 alatt kibontakozó katonai doktrína „epizodikus intervencionizmusnak” nevezhető.

A cél nem az, hogy az Egyesült Államok teljesen elkerülje a katonai konfliktusokat, hanem hogy az erőt koncentrált csapások formájában alkalmazza

– megbüntetve ellenfeleit, megfélemlítve riválisait, látványos győzelmeket elérve anélkül, hogy hosszú, költséges és jelentős amerikai áldozatokat követelő megszállásba vagy nemzetépítésbe bonyolódna. Trump szemszögéből ez a különbség kulcsfontosságú. Amíg a katonai műveletek gyorsnak és határozottnak tűnnek, addig beleilleszthetők expanzionista stratégiájába. Ebből a szempontból – úgy tűnik – mintha Venezuela lenne a minta.

Perszonalista világpolitika

Egy másik fontos tényező Trump külpolitikájának egyre személyesebb jellege. Első ciklusa idején több, magas rangú tisztviselő mérsékelte az elnök legimpulzívabb elképzeléseit. A második adminisztráció azonban egészen másképp néz ki. A személyzeti döntésekben mindenekelőtt a lojalitás vált döntő szemponttá.

Ez olyan kormányzati struktúrát eredményezett, amelyben kevesebb intézményi fék működik az elnöki döntésekkel szemben.

Többek között a republikánus többségű Kongresszus részéről, amelynek hozzájárulása nélkül – legalábbis az alkotmány előírása szerint – az elnök nem indíthat háborút. Trump kongresszusi jóváhagyás nélkül támadta meg Venezuelát és Iránt.

Második elnöksége alatt Trump idioszinkratikus személyisége nem másodlagos tényező, hanem Amerika nemzetközi magatartásának elsőrendű meghatározója. A Trump 2.0 külpolitikája vezetőközpontú,

one-man show lett, ahol az elnök egyéni ösztönei, ambíciói és számításai központi szerepet játszanak az amerikai hatalom globális alkalmazásában.

Trump a perszonalista külpolitikai modellbe illeszkedik, ami jellemzően autoriter vagy gyengén intézményesült rendszerekben figyelhető meg, ami kifejezetten szokatlan az amerikai politikai berendezkedésben. Nagyon beszédes, amit Trump egy friss interjújában a New York Times-ban kifejtett:

Nincs szükségem a nemzetközi jogra. Az egyetlen dolog, ami korlátozhat engem a nemzetközi porondon: saját moralitásom és a gondolkodásom.

Az elnök külpolitikai viselkedése jól beazonosítható egyéni jegyeket mutat: erős státusz- és elismerésigény, tranzakcionális szemlélet, dominanciára való törekvés, a hazai és nemzetközi intézményi korlátokkal és eljárási szabályokkal szembeni ellenérzés vagy teljes negligencia. Az elnök rendszeresen személyes kapcsolatokkal helyettesíti az intézményes diplomáciát, abból a meggyőződésből kiindulva, hogy a vezetők közötti viszony felülírhatja a strukturális érdekellentéteket.

Ez magyarázza az autokratikus „erősemberek” iránti affinitását, a hirtelen irányváltásokat, amelyeket gyakran személyes sértődés vagy éppen elismerés vált ki.

A külföldi vezetők ehhez alkalmazkodva Trump érzelmeinek „menedzselésére” törekednek – hízelgéssel, szimbolikus gesztusokkal, értékes ajándékokkal és látványos „győzelmek” kínálásával.

Az erős államhoz erős vezető kell

– állítja Trump. Ennek megfelelően diplomáciája az „erős államférfira” jellemző külpolitikát idézi, ám a külföldi autoriter rendszerekre jellemző intézményi és stratégiai fegyelem nélkül.

A magát az üzletkötés „művészének” tartó elnök szerint az eredmények attól függenek, ki ül a tárgyalóasztalnál, nem pedig a nemzetközi szabályoktól, hagyományos normáktól vagy a szövetségesektől.

Ezt a domináns vezetői szemléletet tükrözi Trump újonnan felállított Béketanácsa, amelynek hallgatólagos ígérete szerint a nemzetközi konfliktusok tranzakcionális alkudozással oldhatók meg – nyomásgyakorlással, személyes befolyással –, nem pedig elhúzódó diplomáciával vagy nemzetközi joggal. A békét nem intézményesített rendszerek (például az ENSZ) hozzák létre, hanem azt Donald Trump személyesen „szállítja”.

Történelmi önkép, elnöki örökségpolitika

A Trump 2.0 külpolitikájának szervező elve nem a világrend, a stabilitás vagy a nyugati szövetségi rendszer menedzselése, hanem sokkal személyesebb és ambiciózusabb: az elnök saját történelmi önképe, az, hogy miképpen írja be magát a történelembe, hogyan beszélnek majd róla.

A történelmi panteon, amihez Trump tartozni akar, a területszerző, expanzionista elnökök világa

– James Polk, William McKinley, Theodore Roosevelt. Őket nem belső intézményépítő örökségük miatt idézi a történelem, hanem mert alaposan átrajzolták a térképet és vaskosan kiterjesztették az USA geopolitikai befolyási övezeteit.

Trump hódítási víziója ugyanezen a síkon mozog. A történelmi nagyság mércéje számára nem a szövetségi rendszer kohéziója, az intézményi stabilitás vagy a globális rend,

hanem az, hogy hagy-e maga után kézzelfogható történelmet: földet, tengert, befolyási övezetet.

Olyasmit, ami Trump szerint „megmarad”. Ebben az értelemben

Grönland nem abszurd trumpi képzelet, hanem az elnöki örökségpolitika kísérlete.

Az annexió terve mögött felsejlik az ambíció, hogy úgy vonuljon be az amerikai történelembe, mint aki Polk után a második legnagyobb területgyarapítást hajtotta végre. Grönland bekebelezésével huszonkét százalékkal nagyobbodna az USA területe.

Trump perszonalista területszerzési célja azonban nincs összhangban a XXI. századi nemzetközi renddel. Grönland kapcsán ez jól megmutatkozott. Trump követelőzően előállt a területszerzéssel, majd Davosban ejtette mindazt – katonai beavatkozást, büntető vámokat –, amivel az annektálást ki akarta kényszeríteni.

A túlzottan egyszemély-központú „újimperialista” törekvés beleütközött az intézményi realitásba

– a NATO ötödik cikkelyébe, az európai vezetők ezúttal impresszív összefogásába – és alulmaradt, legalábbis egyelőre.

Hasonló kihívások várnak a túlzottan személy-függő Béketanácsra is, amely eleve nélkülözi a Gázán túlmutató globális felhatalmazást és legitimációt.

Afféle diplomáciai díszlet, ami elsősorban Trump geopolitikai önképének („békeelnök”) építését szolgálja.

Nem véletlen, hogy a nyugati demokráciák elsöprő többsége kívül maradt a szervezeten, amelynek sorsa így előre látható: Trump elnöki ciklusával szinkronban elhalványul. Különösen, ha a Béketanács – amint az várható – az ENSZ riválisaként pozícionálja magát.

Gyorsuló katonai eszkaláció Venezuela nyomában

Néhány korai katonai művelet a Trump 2.0 alatt látszólag igazolta az elnök meggyőződését: a merész, gyors katonai fellépés működik. Nicolás Maduro venezuelai elnök villámgyors eltávolítása – ami úgy tűnik nem jár majd elhúzódó amerikai katonai jelenléttel –

Trumpban megerősítette azt a benyomást, hogy a határozott és elsöprő erő alkalmazása rapid geopolitikai eredményeket hozhat.

A siker – vélt vagy valós – hajlamos önismétlésre ösztönözni. Trump számára Irán egyszerre stratégiai ellenfél és történelmi lehetőség. Egy látványos győzelem Teherán felett megszilárdítaná a hírnevét,

mint olyan erős elnökét, aki kész eltökélten érvényesíteni Amerika elsöprő katonai fölényét ott, ahol elődei – közel fél évszázadon keresztül – haboztak vagy kudarcot vallottak.

A történelmi önkép építése, az „örökléspolitika” jelentősen közrejátszhatott az iráni katonai akcióban. Talán jobban, mint Trump – túlzásnak tetsző, bizonyíték nélküli –indoklása, miszerint Irán „azonnali fenyegetést” jelentett az USA-ra.

Melyek a markánsan személyelvű trumpista külpolitika fő kockázatai? Az intézményi fegyelem hiánya nemcsak kiszámíthatatlanságot jelent – ami alááshatja a bizalmat a nyugati szövetségi rendszeren belül is –, hanem az egész nemzetközi rendszer működési logikáját kezdi ki.

A külpolitika „improvizációs műfajjá” válik, a döntések nem intézményekre, hanem személyes intuícióra, pillanatnyi érzelmi impulzusokra és lojalitásra épülnek.

A veszély természetesen az, hogy a háborúk ritkán követik a politikai vezetők által megírt forgatókönyvet. Sok nemzetközi konfliktus, amelyet gyors győzelem reményében indítottak – például Irak 2003-ban vagy Ukrajna 2022-ben –, végül sokkal hosszabb és bonyolultabb küzdelemmé vált.

Ha az USA részvételével most zajló konfliktusok kiszélesednek vagy elhúzódnak,

Trump ígéretei és politikája közötti ellentmondást egyre nehezebb lesz figyelmen kívül hagyni súlyos bel- és külpolitikai következmények nélkül.

Amikor például egy államvezető a saját történelmi örökségét fontosabbnak tartja a szövetségi rendszer stabilitásánál, az adott ország külpolitikája nem csak irányt veszít, hanem súlyt is.

A szerző a Világbank volt vezető közgazdásza