Baráth Etele: Meg fogunk egyezni a helyreállítási alap pénzéről

Hogyan jutott frissen építészhallgatóként Párizsba, mi a volt az út célja?

Másodéves építészmérnök hallgatóként, a vizsgákat követően döntöttem úgy, hogy „lesz, ami lesz”, Párizsba utazom, beiratkozom az Ecole des Beaux Artsba. Már korábban, gimnazistaként foglalkoztam az impresszionizmussal és más, xx. századi modern művészeti irányzatokkal, így természetes volt az uticél. Az elhatározás tehát megvolt, a BME tanszékvezető tanára, Major Máté professzor ajánlólevelet is adott, így nem volt gond a főiskolára való bejutással, és mint ott tanuló diák tartózkodási engedélyt is kaptam. Szerelmem, később nejem, hamarosan követett.

Párizs különösen azért volt fontos pont az életemben, mert kinyílt előttem a világ. Az építészek, akiknél dolgoztam, a „jövő városával” foglalkozó csoport tagjaiként elemezték, rajzolták, hogy milyen is lesz a világ 30, 80 év múlva. Az itt megszerzett ismeretségi körnek, a tapasztalatoknak meghatározó jelentősége volt későbbi életemre. 

Ön helyettes-államtitkárként, majd rövid idő után kormánybiztosként részt vett az Antall-kormányban. Hogyan látta az az akkori kormány mozgási lehetőségeit, mennyire volt beszorítva a frissen hatalomba került kormány?

A nyolcvanas években vállalatvezető voltam, majd a Németh-kormány Közlekedési és Hírközlési Minisztériumának államtitkára lettem, hozzám tartoztak az építésügy, a városfejlesztés, a közlekedés, és a hírközlés műszaki és fejlesztési kérdései. Aztán a rendszerváltozást követően az Antall-kormányban a környezetvédelmi tárca helyettes-államtitkára lettem, hamarosan lemondtam, mert mint az új esélyek és Budapest iránt kifejezetten érdeklődő, az Expo 96 ügyével kezdtem el foglalkozni. 

A nyolcvanas évek végére igencsak nehéz gazdasági helyzetbe került az ország, már a fizetésképtelenség réme is fenyegetett. Ennek következtében alig-alig volt mozgástere a kormánynak. Ez jellemezte a pénzügyi oldalt.

A rendszerváltás azonban sok egyéb erőforrást felszabadított, új eszközök bevonását tette lehetővé. Például a megnövekedett bizalom jeleként jelentős külföldi tőke jött az országba, ugyanígy a privatizációs tőke is megjelent.

Tehát ezen az oldalon azért pozitívumok is mutatkoztak. De erőforrásként lehetett számolni a társadalmi konszenzus megjelenésével is. 

Ön volt az Expo 96 kormánybiztosa. Hogyan látja, meg lett volna a világkiállítás megszervezéséhez a kellő erő, a kellő tőke az országban?

Nagyon nehéz kérdés. Eredetileg az osztrákokkal közösen indultunk neki, de ők aztán gyorsan kihátráltak. A magyar koncepció a főváros jelentős fejlesztésére alapult, komoly infrastrukturális beruházásokra. mint az M3 autópálya bevezetése, a déli területen egy új híd építése, a haszontalan ipari területek, és még a II. világháború pusztításainak felszámolása, amire egyébként is sort kellett volna keríteni.

A sors iróniája, hogy az állami pénzből finanszírozott beruházások elkészültek, mire azonban a magántőke beruházásaira sor került volna, lemondtuk az Expót.

Pedig Japánban, Londonban, Németországban nagy érdeklődés és bizalom mutatkozott a budapesti világkiállítás iránt, itthon azonban nem volt meg a kellő önbizalom /nem először/ a pénzügyi szemlélet, a nehéz gazdasági helyzet miatt. Az idő igazolt is, mert a modern Dél-Budapest az Expo által kiszabadított területeken épült ki, és az is érdekes, hogy most éppen ennek folytatásaként épül az atlétikai stadion, illetve oda tervezik a Diákvárost, illetve a Fudan Egyetemet. 

Főpolgármester-jelölt volt, majd 1994-ben parlamenti képviselő lett. Hogyan emlékszik erre az időszakra?

Szerettem volna főpolgármester lenni, mert a szakmai kompetenciám megvolt, úgy éreztem, nagyon sokat tudnék tenni a fővárosért. Az MSZP és az SZDSZ közötti paktum azonban ezt megakadályozta.

Maga Horn Gyula is inkább környezetvédelmi miniszterként szeretett volna a kormányban látni, ezt azonban a koalíciós tárgyalásokon megtorpedózták a szabad demokraták zöldjei,

mondván, az Expo nagyon környezetszennyező lett volna, és ezért én felelős vagyok, lettem volna. Később országgyűlési képviselőként 1994-től négy évig én vezettem a környezetvédelmi bizottságot, ahol minden fontos törvény a területfejlesztéstől a környezetvédelmen át az építésügyig és az állatvédelemig kezdeményezésünkre, vagy részvételünkkel született meg. Nagyon szép volt ez az időszak, minden elgondolásunkat meg tudtuk valósítani. 

Előbb 2002-2006 között a Miniszterelnöki Hivatal Nemzeti Fejlesztési Tervéért és az uniós támogatásokért felelős államtitkárként dolgozott, majd pedig az európai ügyekért felelős miniszterként az Európai Ügyek hivatalát is felügyelte. Mennyire tudta kamatoztatni építészeti tudását?

A Franciaországban kezdett jövő városával kapcsolatosan magamra szedett tudást - többek között - Zalaegerszeg városközpontjának tervezésénél kamatoztathattam, majd a város főépítészeként a megvalósításához is közel kerültem. Budapestre visszakerülve város-, illetve regionális tervezési irányba fordultam. Más jelentős városok rendezési tervét is készítettem. Természetes volt, hogy a szükséges közgazdasági, társadalompolitikai, környezeti tudást is el kellett sajátítanom.

Ennek köszönhető, hogy 2002 után megkaptam az Európai Unió által előírt fejlesztési terv elkészítésének feladatát, aminek érdekén létre hoztuk a Nemzeti Fejlesztési Hivatalt. Ez volt politikai karrierem csúcsa.

A csillagok különös együtt állása volt, hogy a fejlesztés-tervezési munkát össze lehetett illeszteni az európai csatlakozás igényelte történelmi-politikai-szakmai követelményekkel, hiszen részt vettem az Európai Bizottság illetékes tanácsainak munkájában. Az európaiság eszménye újra magával ragadott. A Nemzeti Fejlesztési Terv két fő komponense a kultúra és a biztonság volt. Mind itthon, mind Brüsszelben kiváló emberekkel dolgozhattam együtt.

Miután magam világ életemben konszenzus kereső ember voltam, azt nagyszerűen tudtam hasznosítani a társadalmi egyeztetések során.

Csakúgy, mint korábban a parlamenti bizottságban, ahol egy-egy téma megvitatása akár 2-3 napig is eltartott, mert mindenkinek, az ellenzéknek, a társadalmi szervezeteknek, külföldi és hazai szakértőknek, a civil és zöld szervezeteknek a véleményét meghallgattunk,

és csak után alakítottuk ki álláspontunkat. Hogy mennyire szerteágazó volt a munka, illetve annak eredménye, azt jól mutatja, hogy milliós kattintásszámot értünk el a terveket bemutató honlapon, és a hozzászólások, érdeklődések száma is több százezer volt. Annál is inkább fontos volt ez a munka, mert az ország jövőjéről volt szó, ahol majd mindenkinek a szavát meg kellett hallgatni.

Az Európai Gazdasági és Szociális Bizottság keretei között működő Európa 2020 Irányító Bizottság elnöke, majd a Szemeszter csoport alelnöke is volt. Ha jól tudom, ez a megbízatása már megszűnt. Eredményesnek tartja az ott töltött időt?

Valóban, ma már nem vagyok a bizottság tagja. Kétszer öt évig dolgoztam ott, de már nem akartam meghosszabbítani a tagságomat. Egyrészt a sok utazás miatt, másrészt, mert a kormány oldaláról sem láttam ösztönzést, hogy folytassam a munkát. Pedig nagyon fontos e bizottság munkája, amiben mélyebben részt kellene venni Magyarországnak.

Az Európa jövőjével foglalkozó stratégia készítésével kapcsolatos munkám az irányítás rendszerére, az európai „kormányzás” modernizációjának lehetőségeire,

a fejlesztéspolitika eredményességének növelésére készített javaslatokat jelentette. Ennek a munkának fontos eleme volt a Szemeszter folyamatában a társadalmi részvétel szerepének elemzése, mert a társadalmi-gazdasági és a politikai kompetenciák együtt állása, a partnerség jelentősen meghatározza az uniós, országspecifikus programok sikerét. 

Az elmúlt tíz év alatt hatalmas változások következtek be. A helyreállítási alap létrehozása például a konföderáció irányába tett lépésként értékelhető. Hogyan látja, meg lehet egyezni az alap ügyében, hozzá tudunk jutni a mostanáig blokkolt összeghez?

Ha nagyon leegyszerűsítem, a 2004-es csatlakozási dokumentum, illetve a fejlesztési stratégiák lényege nem változott. A fenntarthatóság már akkor is alapfogalom volt. Ennek része volt, hogy milyen módon kell növelni egy ország a versenyképességét, illetve mi a kohézió társadalmi, regionális, települési lényege, a felzárkóztatás célja. Ennek eszközeként a szubszidiaritást, a decentralizációt, az összetartó társadalom esélyét. A regionalitás erejét. Ez az elv 2004 óta változatlan.

A 2008-es válságot követően az unióban nagyon komoly, elsősorban az eurózóna integrációjának terén, pénzügyi, gazdaságvédelmi, stabilitási mechanizmusok léptek életbe, amelyek azóta is fejlődnek.

A pénzügyi támogatási eszköztár is, elsősorban piaci elemekkel, bővült.  Ennek segítségével mentették meg azokat az országokat, amelyeknek erre szükségük volt. Majd jött a következő válság, amely már nem gazdasági, hanem társadalmi volt, a covid-válság. Ennek fontos jellemzője, hogy az ember, és az őt kiszolgáló intézmények, az oktatás, az egészségügy és a szociális intézményhálózat került először válságba, melynek következményei rendszerváltoztatási kényszereket eredményeznek. Az integráció fejlesztéspolitikai eszköztára ezáltal ismét, ha kényszerből is, de jelentősen gazdagodott. Hazánk a 2010 utáni új gazdasági irányzatba, folyamatokba nagyszerűen belesimult, használta is annak vívmányait. A covid-válság kezelésében viszont nagyon más útra lépett, mint Európa.

Hogy a konkrét kérdésre válaszoljak, meglesz az egyezség a helyreállítási alapról. A 2004-ben általunk is aláírt alapszerződésben ugyanis egyértelműen benne volt a jogállamiság, a kisebbségek védelme – beleértve a határon túli magyarok érdekvédelmét és támogatását –, a társadalmi egyenlőség biztosítása.

Azt gondolom, hogy a magyar társadalom jelentős többsége, sőt a kormány is Európa-párti, ezért a viták lezárása után megszületik az egyezség. Már csak azért is, mert a mai eladósodott költségvetésnek alapvető gazdasági érdeke a kiegyezés.

Az EU-ba belépéskor vállaltuk az euró bevezetését. Mennyire tartja reálisnak a közös valuta közeli jövőben történő bevezetését?

Nem vagyok a téma szakértője. De 2004-ben azt vállaltuk, hogy 2010-ig megteremtjük az euró bevezetésének feltételeit. Akkor reálisnak tűnt a vállalás: négy százalékos volt a növekedés, hat százalékról négyre csökkent az infláció, a költségvetés pedig a növekvő bevételeknek, a beruházásoknak, és a meginduló uniós támogatásoknak köszönhetően szintén jó irányú volt. Aztán jött a 2008-as válság, és egyre messzebb kerültünk az euró bevezetéséhez szükséges kritériumoktól.

A jelenlegi gazdasági helyzetben olyan komoly kihívásokkal szembesül a magyar gazdaság, olyan nehezen megoldható feladatokat kell megoldani a magyar gazdaságpolitikának, hogy a közeli jövőben nem látom a lehetőségét az euró bevezetésének.

Nagyon fontos lenne az euró használata, de ahhoz nagyon tiszta és stabil fiskális és monetáris politikára lesz szükség, amely ugyan kisebb mozgásteret biztosít a költségvetés számára, de ezzel együtt a stabilitás is sokkal nagyobb lesz. Ilyen gazdaságpolitikával hat-nyolc éven belül elérhetünk oda, hogy alkalmas lesz a magyar gazdaság az euró bevezetésére. 

A Nemzeti Fejlesztési Hivatal egykori vezetőjeként, hogy látja, milyen hatékonysággal használtuk fel az uniós támogatásokat?

A csatlakozást követően nagyon szorosan követtük az európai mintákat, ezért igen hatékonyan tudtuk felhasználni a kapott támogatást. Később azonban eltértünk ettől a metódustól.

A mi időnkben a támogatások 70 százaléka pályázati rendszerben talált gazdára, és csak 15-20 százalék került nagy állami beruházásokhoz.

Ezek az arányok jelentősen megváltoztak, így a magyar pénzfelhasználás egyre távolabb került az unió által fontosnak tartott célok megvalósításától. Pillanatnyilag úgy látom, a pénzfelhasználás hatékonysága jó, mert a kapott pénzt felhasználtuk, de hatásossága, köszönhetően a célok közötti szinergia hiánya, a közbeszerzési anomáliák miatt alacsonyabb, mint korábban.

Nagy kérdés, hogy a felhasznált pénz valóban szolgálja-e azt a célt, amelynek megvalósítására rendelkezésre bocsájtották.

Az oktatás és az egészségügy, mint rendszerek fejlesztéseinek hatásossága például jelentősen elmarad attól, amelyet el lehetett volna érni kiérleltebb egyeztetések, tudományos alap, és innovatív megoldások alkalmazásával. 

Az Magyar Közgazdasági Társaság (MKT), melynek elnökségi tagja a helyreállítási tervhez számos nagyon jó javaslatot tett le. Ön szerint bekerültek ezek az elképzelések a magyar tervbe?

Biztos vannak olyan javaslatok, amelyek bekerültek a végleges változatba. Elsősorban azokról van szó, amelyek megegyeztek a kormányzati elképzelésekkel. Azt azonban nem látom, hogy a javaslatokra olyan válaszok érkeztek volna, amelyek vitát generálnának, és ezzel fejlesztenék tovább az elképzeléseket. Azt látom, hogy a jelenlegi rendszerben gond van az egyeztetés fogalmának értelmezésével. Az ugyanis azt jelenti, hogy egy alaposan előkészített javaslatra reagál a másik fél, kérdéseket tesz fel, véleményt alkot, és a felek igyekeznek közös nevezőt kialakítani.

Az MKT esetében azért is indokolt lenne valódi egyeztetés folytatni, mert a szervezet nem politizál, kizárólag kiérlelt szakmai véleményeket fogalmaz meg.

A kormány képviselői ugyan egyeztetnek az MKT szekcióival, elfogadják a meghívást, de ezeken a megbeszéléseken nem a társaság anyagairól van szó, hanem a kormány elképzeléseit lehet megismerni, a vélemény, vélemény marad, az egyezség nem jön létre.

Ön két évtizedig, öt olimpiai cikluson át volt a Magyar Kajak-kenu Szövetség vezetője. A sikersportág eredményei magukért beszélnek, csak olimpiai arany éremből majd’ másfél tucatot hoztak haza a magyar versenyzők. Elnöksége alatt mibe szólt bele leginkább, és mibe nagyon nem?

Amikor a szövetség elnökévé választottak, már néhány éves tapasztalattal rendelkeztem, mint fővárosi elnök a fővárosi klubokra vonatkozóan.

Országos elnökként azt tapasztaltam, hogy az edzők, a klubvezetők és a versenyzők képességei sokkal magasabb szinten vannak, mint amilyen körülmények között kellett dolgozniuk. Ezért a legfontosabb feladatomnak ezen körülmények javítását tartottam.

Volt olyan, hogy az olimpiai bajnoknak a kezében maradt a korrodált melegvizes csap. Vagy hogy az olimpiára készülő világsztárok stoppolt melegítőben edzettek.

Összességében azt mondhatom, hogy az épületállomány, a hajópark, a versenyszervezés, az egyéb infrastruktúra, egyszóval a versenyzéshez szükséges körülmények jelentős javítását tartottam legfontosabb feladatomnak, hogy a versenyzők és edzők teljes szabadságban dolgozhassanak úgy, ahogyan számukra a legjobbnak tűnik. Természetesen a készség és a képességfejlesztés is, a hosszútávú életesélyek megteremtése is elengedhetetlen programpont volt. A sportág sokat köszönhet az állami és társadalmi támogatásnak.

(Fotók: Kőhalmi Péter)