Lerántja a leplet a sztárvilágról Keleti Éva a legendás fotográfus

Interjú2019. máj 11.Bódy Géza

Aki számított egykor a művészvilágban, annak elismerés volt ha Keleti Éva fényképezte. Az egyik legismertebb fotográfusunk, a szakma Prima- és Kossuth-díjas nagyasszonya – bár ezt kikéri magának – vall arról, hogy milyen volt egykor, és milyen ma a fotósvilág. Véleménye szerint a fotó az, amely a két különböző világot összehozza, azaz közvetít a színész és a fotós lelke között Szó esik valódi sztárokról, árakról, trendfordulókról, a fiatalok slendriánságáról és arról, hogy egyre kevésbé ismerik a szakmai alázatot a mostani médiamunkások.

Lefotózna ha becsöngetnék önhöz és busásan megfizetném?

Nem. Már nem vállalok megrendelésre munkát. Csak olyat, amit én is szeretnék.

Fotográfus? Fényképész? Minek tartja magát?

Fotográfus vagyok. Ha azt mondanám, hogy fotóművész, sokan nem tudnák, hogy ez mit jelent, sőt tág fogalom, hiszen mindenkinek más a művész és a művészet. Fényképész semmiképpen sem, mert az iparos. Egy ideig fotóriporter voltam, de a koromnál fogva ez is elmúlt.

Ne legyen szerény: a szakmában a hazai fotográfia kortárs nagyasszonyának tartják.

Ezt nem szeretem, kikérem magamnak! Mi az, hogy nagyasszony? Ugyanolyan ember vagyok, mint bármelyik kollégám. Igaz, a szakmában ragadtam több mint ötven éve. Kimondani is rettenetes… Főleg úgy, hogy nem is akartam fotós lenni. Kémia-fizika szakra jártam az ELTE karára. Előre tudtam, ez nem nekem való, így szerencsére idejében félbeszakítottam a tanulmányaimat, hiszen humán beállítottsággal a materialista felfogás távol állt tőlem. Nem volt kétséges, hogy pályát módosítok és fotós leszek. Épp ezért még az egyetem alatt bebiztosítottam magam és a Magyar Fotó Állami Vállalathoz mentem gyakornoknak 1951-ben.

Mi adta ehhez a löketet, honnan az ötlet?

Az egyetem nyári gyakorlatra ide küldött. Ennyire egyszerű. Az a közeg fogott meg, ahová kerültem.

Együtt dolgozni a 40-es évek végének, az 50-es évek elejének legnagyobb fotósaival, az leírhatatlan volt. Szó szerint a „mindent” lehetett tőlük tanulni.

Olyan mestereim voltak, mint Langer Klára, Reismann Marian, Hollenzer Béla, Sándor Zsuzsa, Vadas Ernő, Papp Jenő, Botta Ferenc. Tőlük lehetett igazán tanulni. Ezekkel a nagyágyúkkal együtt jártunk a terepre, első fotografálási munkám a Láng gépgyárban egy mozdony volt.

Ez merőben távol áll attól a műfajtól, ami országosan ismerté és elismerté tette. Ezek a színházi fotói.

A Magyar Fotónál 1956-ig voltam és ezután jött a Magyar Távirati Iroda. Mindent fényképeztünk, nem volt válogatás a műfajok között. Ám a forradalom idején sok kollégám távozott külföldre, így a szakterületeket kénytelenek voltunk újra elosztani. Ekkor kaptam az irodalmi, a színházi és a filmes szekciót. Ám ez akkora terület volt, hogy kénytelen voltam leadni belőle, így maradt a színház. Tehát nem terveztem ezt tudatosan, az élet akarta így. 


Latabár Kálmán, a film főszereplője megpuszilja Tolnay Klárit a Micsoda éjszaka című új magyar film díszbemutatója sajtófogadásán az Uránia filmszínházban - 1958

Megváltozott az élete? Mennyire volt nehéz kezelni a legnagyobb művészbölényeket?

A fotó az, amely a két különböző világot összehozza, közvetít a színész és a fotós lelke között.

Elképesztő türelem kellett mindegyik művészhez. Fontos a lelkük megértése, amelyet el is várt egy Gábor Miklós, egy Besenyei Ferenc és Básti Lajos vagy Domján Edit vagy egy Honthy Hanna.

A teljes odaadást, alázatot megkövetelték, el kellett fogadnom a bolondériájukat, hisztériájukat. Azt kellett tudomásul vennem, hogy ők azok, aki több száz fokkal égnek a nap minden órájában. Nem kerekedhettem föléjük, mert ha önmagamat akartam nagynak tartani, akkor a két erő kioltotta volna egymást. Lényeges volt, hogy nagyon sokat tudjak róluk, ismerjem minden munkájukat és rezdülésüket. Persze nem esett ez nehezemre, úgy gondolom, mindenkit jól tudtam kezelni. Voltak persze kivételek. De nem sokan.

Kik?

Garas Dezső például. Valahogy nem volt meg köztünk az összhang. Most már örökre megfejthetetlen ember marad. Vagy említhetem Básti Lajost is. Ő a színházi világ egyik rettegett személye volt. Például ha elfelejtette a szöveget, akkor melegre fogta, ha bakizott, akkor a tűzoltó volt a hibás. Első találkozásunk is emlékezetes marad.

Mi történt?

Még fiatal kezdő voltam és szemmagasságból akartam egy képet készíteni róla. Ordított: „Kislány, engem csak lentről lehet fényképezni!” Nem is tudom mi bátorított fel, és azt mondtam: „Rendben, megteszem, amit kér, de engedje meg, hogy akkor is úgy fotózzam, ahogy én szeretném”. Másnap mindkét képet bevittem a színházba, és hagytam választani. És megtörtént a csoda: az én elképzelésem mellett voksolt. Később megtudtam az igazi okát a haragjának. Miután nem volt szép az orra, megműtette, de a heg megmaradt. Ezért nem engedte magát bizonyos szögből fényképezni. De miután rájött, hogy mégis jók a képeim róla, onnantól kezdve csak velem dolgozott.

Alázattal, tisztelettel, de nagyon kell ismerni a művész minden rezdülését. Előre készülni kell belőle. Sajnos ez ma sok fotósnál hiányzik.

Olyan is előfordult, hogy próba közben fotóztam. Leállt, kiküldött mindenkit a nézőtérről és annyit mondott: „Keleti benn maradhat”. Kell ennél nagyobb elismerés, főleg úgy hogy az egyik legkonfliktusosabb művésszel kedvező lett a kapcsolatom.

Akiket nem tudott megnyitni, mint például Garast, mi lehetett az oka?

Sok-sok fátyol rejtette az igazi, nagy művészek lelkét. Ezeket egyesével kellett lefejtenem róluk. Dezső esetében ez nem működött. A maga zárt világában élt. Jó haver volt, de fotózni, azt nem tudtam.

Egy jó fotós, miként oldja fel az alanyát?

Ha most trükkök ismertetését várja tőlem – ne tegye. Egyszerűen szerettem őket. És ezt érezték. Hagyták magukat megörökíteni, tudták, hogy a javukat akarom. Éppen ezért az idő múlásával egyenrangú félnek tekintettek. Erőszakosnak sem szabad lenni. 

Soha, senkinek nem mondtam, hogy nem jelentetem meg a fotóit. Ha ő kérte, hogy ne publikáljuk, akkor viszont tiszteletben tartottam. Ma az etikusság sok kollégából hiányzik.

Ha egy-egy művésznek olyan napja van, hogy nem akar fotózni, akkor, ha a fejem tetejére állok sem szabad erőltetni.

Sok ilyen esete volt?

Elmesélek egyet. Ruttkai Évát kértem meg, hogy álljon a kamerám elé Latinovits Zoltánnal. Éva bele ment volna, ám előre felkészített, hogy Zoltán nem lesz egyszerű eset. Több napig sündörögtem náluk az otthonukban, próbáltam a helyzetet oldani, vártam a pillanatra. Kedélyesen elcsevegtünk, csak a gépet nem vehettem elő. Miután már szinte náluk laktam, egyik nap megtörtént a csoda: Zoltán beadta a derekát és kiült Ruttkaival az ablakpárkányra. Hát ennyit kell várni egy-egy jó pillanatra és ahhoz, hogy a művész ihletet kapjon és feloldódjon.


Az egyik legismertebb fotó Ruttkai Éváról és Latinovits Zoltánról az otthonukban 1971-ben

Ahogy a pályán haladt előre, úgy önt is művészként kezelték?

Az igazság az, hogy ez egy furcsa helyzet volt. Ameddig nagy intenzitással dolgoztam a kilencvenes évek elejéig, addig nem. Egy voltam a sok fotóriporter, a sok médiamunkás közül, akit lehetett szeretni. Ám miután elhatároztam, hogy visszavonulok, akkor kezdtek elismerni. Szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy érezhették azt az űrt, amit hagytam magam után. Most, hogy készülök a Műcsarnokban rendezendő kiállításomra, és újra elkezdtem fotografálni, egészen megdöbbentő, hogy az alanyaim azt mondják, hogy megtiszteltetésnek veszik, hogy a kamerám elé állhatnak.

Mostanra ért be a pályán eltöltött 40-50 év, amely szárnyakat ad nekem, ráadásul ennyien szeretnek. Ki gondolta volna!

Ráadásul köszönetet mondanak azok, akiket most fotózok, hogy gondoltam rájuk. Még én jövök zavarba.

Ezek szerint most is dolgozik. Meséljen erről a kiállításról.

Ez egy érdekes esemény lesz december közepén, ráadásul négy teremben a Műcsarnokban, amely jelentős tárlatnak mondható. Több részből áll majd, természetesen nem maradhatnak el az ikonikus képek, amelyek hozzám köthetők. Ilyen például az Extázis is, amely egy nálunk vendégszereplő fekete balettáncost ábrázol. Nem állhattam ott ahol akartam, mert egy tűzoltó nem engedte, így teljesen más szögből kellett fotóznom. Jókor voltam, jó helyen, elkaptam a pillanatot. Sok kép lesz az ötvenes évek Budapestjéről is, csak úgy, mint azokról a személyekről, akiket épp most fotózom. 


Extázis - 1974

Például?

Több kiváló művészről, akik elvállalták, illetve bevállalták az „egykor és most” részvételt, akik nem szégyellik azt, hogy idősek. Ilyen például Törőcsik Mari, Tordai Teri, Halász Judit és Béres Ilona. Ez utóbbi három az Esős vasárnapban szerepelt együtt és most újra összeálltak. Napjaink színészei sem hiányozhatnak, róluk is lesz sorozat. Tenki Réka, Brass Bence, Józan László, Csányi Sándor, akik a ma sztárjai. De Fischer Ivánt és Fischer Ádámot is kivittem édesapjuk sírjához, ahol megható pillanatok közepette örökítettem meg őket.

Ahhoz képest, hogy visszavonult…

Ezt tényleg elhatároztam, sok évig gépet sem vettem a kezembe. Amikor a férjem beteg lett három éve, csak ültem az ágya mellett, ám nem tudott velem kapcsolatot teremtetni. Akkor vettem elő a telefonomat. És szó szerint a semmit kezdtem fotózni. Egy ágynemű-hullámot, egy fényt, egy üres falat a szeretettothonban. 

Azt az életérzést fotóztam, ami két ember között egy ilyen szituációban megmutatkozik a halál előtt.

Kiállítások születtek ezekből a képekből. Hát így tértem vissza és ez adta a löketet és ezzel léptem át azt a küszöböt, hogy én többet nem fotografálok. Azóta szinte mindennap dolgozom és készülök a kiállításra.

Otthonában nem sok saját fotót látok…

Egyet sem! Ami van a munkámból, az is csupán plakát. Az egyik ilyen Timár József bőröndös Willy Lomanja, a fotó alapján készült szobor pedig a Nemzeti Színház parkjában áll. Szomorú-szép emlék fűz az 1957-es fotografáláshoz. Az Ügynök halálában játszotta ezt a szerepet a már beteg Tímár, aki nem sokkal később meg is halt. Ketten voltunk előadás előtt a színpadon, és megkértem, hogy tegyen úgy, mintha cipelné a táskákat.


Timár József színművész Arthur Miller: Az ügynök halála című színművében a Nemzeti Színházban - 1959.

Majd bele pusztult mire felemelte a könyvekkel megpakolt bőröndöket, hiszen már ereje fogytán volt. Látszik a képen a szenvedés, a fájdalom. Valahogy ráéreztem erre a képre én is, de ő is, hogy kipróbálja magát, hogy halálos betegként még el tudja-e játszani a darabot.

Miként tud a mai technikával megbirkózni?

Meg kellett tanulnom a digitális eszközök használatát. Ez elkerülhetetlen volt. Márkát nem mondok, de nagyon jó felszerelésem van, egy még jobb asszisztens kislánnyal. Kénytelen vagyok a mostani követelményekhez alkalmazkodni, olykor saját káromon, hiszen számomra a filmtekercses korszak volt az igazi. Ha valaki élharcos volt a modern technika ellen, az én voltam.

Miért?

A fotográfia gyilkosának tartottam a digitális gépet. Attól, ha valaki lenyomja a gombot és készít 300 kockát, az nem ér semmit. Az analóg fotográfia késztet gondolkodásra. Nem mondom azt, hogy nem könnyebb az élet a digitális technikával, egyszerűbb lett a munka. Az is szomorú, hogy a mostani képek archiválása nincs jól megoldva. Ha ön 20 év múlva az MTI-től szeretne venni tőlem származó képet, nem biztos, hogy sikerülne. Azt tudom, hogy 1460 darab különböző témát fotóztam. Hogy ez hány kockát, hány szereplőt jelent, azt nem.

A technikán kívül miben változott a mai fotósvilág?

Az egyik az előbb említett könnyítés, ám azt a gondom, hogy épp ezért nem figyelnek a kollégák a világításra, a kompozícióra eléggé. De a mai korban az emberek egymásra is kevésbé figyelnek, sajnos.

Ez a mostani dekomponáltság és az, ahogy esik, úgy puffan munka – hát elszomorít. Mindenkinek analóg technikával kellene kezdeni. Kicsit koncentrálni kellene.

Ma már az analóg technika drágább, nem is áldoznak rá. Persze szubjektív, hogy ki és mit lát meg a világból. Az viszont tény, hogy évtizedeken keresztül nem az volt a fontos hogy hogyan, hanem az, hogy mit fotografálunk.

Mire gondol?

Pár éve az volt a trend, hogy minél véresebb, minél borzalmasabb legyen. Ha megnézi a WordPress kiállításokat, ezt tökéletesen igazolják a képek.

Éveken át nem látott mást, csak halált, gyilkosságot, sírást, egzaltált embereket, őrült világot. Szerencsére változik ez, most kezdenek a kollégák csillapodni.

Hogy finoman fogalmazzak: a művészet a küszöb alá betette a lábát. De ennek az is lehet az oka, hogy a mostani fotósgeneráció sokkal erőszakosabb. Sokkal nagyobb ma a küzdelem. Nem csak hazánkban, a világon is. Régen a nagy újságok Kánaánnak számítottak a fotósok között. Ma a nyomtatott sajtó haldoklik, szemben például az egykori Stern című lappal, amely egy fotóst kiküldött Szibériába fél évre, fizetve a dolgozó összes költségét, aki hazahozott egy jó képriportot. De az olyan volt, hogy megszólalt! Hol lehetséges ma ilyen megbízás! A tévében is a klipszerűség dominál, a statikusság unalmas. Ez mondható el a mai helyzetről. Szerintem szomorú.

Hallgatnak önre a kollégái?

Nincs olyan nap, hogy ne ülne itt közülük valaki. Hozzák a portfoliót és kérik a véleményem.

Milyen útravalót ad nekik?

Főleg kezdők jönnek, ám sokan vannak olyanok, akik megmaradnak akár barátnak, akár fotóstárnak. Nem számít az a pár évtized korkülönbség. Mindig mondom nekik, amit már említettem, de nem lehet hangsúlyozni elégszer: fel kell készülni a fotografálandó alanyból, és nem lehet elrohanni egy interjú, vagy esemény közepén. Sohasem tettem ilyet. Nem lehet kifogás, hogy felgyorsult világban élünk.

Annak, aki jó fotós akar lenni, alkalmazkodnia kell az eseményhez, a partnerhez. Átjön a képen, ha nem így történik, ha a fotós félvállról veszi a munkáját. A közönség, az olvasó, a néző nem ostoba!

Abban a pillanatban látom egy fotóson, akivel személyesen találkozom, hogy érdekli-e amit csinál, vagy csupán megélhetési médiamunkás. Ha egy interjú alatt járkál, leül, feláll, kivár, fényképez, gondolkodik, azután beszélget ő is – na, azzal már érdemes lehet valamit kezdeni, mert van benne alázat és tettvágy. Az, akit megörökít, lefotóz, nem érdekli, hogy még hány helyre kell mennie. Nem is tartozik rá.

Önnek melyik fotója a legkedvesebb?

Mindegyikre emlékszem, hogyan készült, mindennek van története. Kedvesek a már említett műveken kívül Gobbi Hildáról vagy Psota Irénről fotografált portrék is. Másik nagy kedvencem a Tánc című kép, amely Bach h moll szvitjére készült koreográfiát ábrázol. A különlegessége az, hogy azt a pillanatot sikerült elkapnom, amikor a 12 lány a levegőbe emelkedik, ám egyetlennek lent marad a lába középen. Így az alakzat olyan lett, mint egy pillangó. Azaz, hiába repül a táncos, mégiscsak a földhöz van kötve.


Levegőben - 1974.

Ezekkel a képekkel már össze vagyok nőve, nem is engedi a néző, hogy szabaduljak tőlük. Persze nem is akarok, állandóan kérik a munkásságommal kapcsolatban. Akiket fotóztam, igazi sztárok voltak, nem is csodálom. Oontosabban: ők még sztárok voltak.



Gobbi Hilda dunabogdányi nyaralójában az egykori Nemzeti Színházból "kimenekített" iratokkal - 1973

Ezt hogy érti?

Szerencsém volt, hogy abban a korban fotóztam, amikor még a művészet volt az érték, és olyanokat fotóztam, akik a tehetségükkel, a munkájukkal értek el sikereket és lettek valakik. Nem mondok nevet, de rágondolni is bizarr, hogy azok közül, akikkel dolgoztam, egy sem jutna be egy show –műsornak mondott valamibe. Bezzeg X, vagy Y celeb! Hagyjuk is! Jókor voltam, jó helyen. Tőkés Anna, Makai Margit, Sulyok Mária, Bessenyei Ferenc, Gábor Miklós, Ruttkai Éva, Darvas Iván vett körül. Egyszerre ráadásul! Igaz, hogy a kollégáimmal tettük híressé őket, de azt lehet naggyá tenni, akiben az őstehetség benne van.

Ha szeretnék öntől portrét vásárolni ezekről a nagyágyukról, mennyibe kerülne?

Semennyibe. Ugyanis nem adok el. Messze lennék egy André Kertész képtől, akinek magasan van beárazva a műve. Egy párizsi aukción nem ritka, hogy 200 ezer eurót is fizetnek érte. Ennyit úgysem kapnék. Amit egyetlen egyszer megvettek tőlem, azért forintban kaptam 300 ezret. Ennyit ért az Eksztázis, amelyről az előbb meséltem, hogyan készült. Általában 70-80 ezer forintra tartják a nevesebb fotósok képeit, de egy Tóth György, vagy Korniss Péter, vagy Dezső Tamás vagy egy Mandur László ennél jóval többet ér, utóbbi kolléga például az olasz piacon népszerű. De ehhez szükséges egy magyar galéria, ráadásul olyan, amelyik pazar külföldi kapcsolatokkal rendelkezik. A nyugati fotókereskedelemtől mi fényévekre vagyunk. Abból senki sem tud itthon megélni, ha készít egy képet és el akarja adni, mert közel sem biztos, hogy megveszi valaki.

Mit üzen a fiataloknak, akik a fotós szakmát választanák?

Telített a piac, nagy a verseny, nagy a hajtás, nincs elég nyomtatott újság, nehéz érvényesülni. Ezek után lehet még kérdése?


(Fotók Keleti Éva engedélyével. Források: Magyar Fotóarchívum, MTI, Keleti Éva, Nemzeti Színház)