Kovács Árpád: Ha nem kapunk a helyreállítási alapból, akár nettó befizetők lehetünk

A napokban megjelent, a második negyedévre vonatkozó GDP adatok a vártnál jobbak lettek, és valószínűleg elérhető idén az 5,5 százalékos GDP növekedés. A jövő évi költségvetés elbírja a gyermeket nevelő családok szja-visszatérítését, ami 530-580 milliárdos kiesést jelentene?

A kérdésre két nézőpontból is érdemes válaszolni. Azt gondolom, hogy a gyermeket nevelő családoknak visszajuttatott pénzt, támogatást sohasem tekinthetjük „kiesésnek”, hanem sokkal inkább társadalmi befektetésnek a jövőbe, s ez a döntő. A gazdaság kiváló teljesítménye nyomán rendelkezésre álló plusz forrásokat természetesen lehetne más célokra is fordítani, akár a hiány gyorsabb csökkentésére, s vele az államadóssági pozíciók javítására vagy akár közvetlenül szociális, oktatási és egészségügyi célokra, infrastrukturális beruházásokra. Egyrészt e döntés másról és meggyőződésem szerint többről szól. Nevezetesen a Covid teremtette válság elviselésében a gyermeket nevelő családok sokasága többlet-terheinek elismeréséről és veszteségeik legalább részleges kompenzálásáról. Ez pedig meggyőződésem szerint – mivel erre a társadalom, s benne a bérből élő családok munkája, hozzájárulása lehetőséget ad – lendületet hozó szolidaritást fejez ki. Másrészt – rideg technokrata szemléletben közelítve – ez a pénz szinte teljes egészében, véleményem szerint néhány héten, esetleg hónapon belül, a fogyasztás növekedési többletében, az elmaradt családi vásárlások pótlásában, valamint az érintettek mindennapjait megnyomorító adósság terhek csökkentésében, s igen kivételesen, a tartalékolásban fog lecsapódni. Az általam ismert szakértői vélemények szerint így az átlagos vagy annál szerényebb keresetű családoknak visszajuttatott pénz egy része technikai értelemben is „visszafolyik” az államháztartásba. Igy ebben a megközelítésben is nyilvánvaló, hogy a költségvetés egyensúlya szempontjából a kompenzációra fordított összeg adók révén visszaáramló hányada legfeljebb átmeneti finanszírozási kiadás-többletet jelent.

Ez vállalható a mostani várakozások szerint már bőven 5,5 százalékot meghaladó társadalmi termék-növekményből.

Nemrég Domokos László ÁSZ elnök és Pulay Gyula, az ÁSZ igazgatója publikált a költségvetés kockázatairól egy elemzést a növekedés.hu-n. Egyik fő kockázatként az uniós források beérkezésének bizonytalanságát tartják. Milyen kockázatként értékeli, hogy a költségvetés előlegeket fizet ki a majdani uniós források "terhére"? 

Egyetértek Domokos Lászlóval és Pulay Gyulával a kockázatokat illetően. Amennyiben a pandémia újabb hulláma, mondjuk így: „elviselhető” és „kezelhető mértékben rak csak újabb terheket a társadalomra és a gazdaságra, akkor az idei év költségvetési előirányzatainak teljesítését valóban leginkább az kockáztathatja, hogy a különböző uniós programok már odaítélt forrásainak általános, „megszokott” egyenetlen beérkezésén túl most a helyreállítási alap 2500 milliárd forintos, lekötött összegének visszatartása is bekövetkezhet. Utóbbi beérkezését illetően véleményem szerint két forgatókönyv rajzolható fel. Mindkettő abból indul ki, hogy a kormány az elhatározott programokhoz az uniós források átmeneti vagy tartós kiesését pótolja, mert el akarja kerülni e fejlesztések megvalósulásában a megtorpanást, ami sokkal nagyobb kárt okozna, mint a kényszerűen vállalt finanszírozási többlet.

Az egyik szcenárió így az lehet, hogy az idei évre tervezett és a költségvetésben figyelembe vett 326 milliárd forintos uniós helyreállítási forrás végül, ha késéssel is, de még az idén rendelkezésre fog állni. Természetesen, amennyiben e programok finanszírozása töretlen marad, akkor ehhez – a jogosan járó uniós pénzek beérkezésééig – idén is folyamatosan pótlólagos forrást kell teremteni. Ha a pénzt csak jövőre kapjuk meg, akkor a teljes összeget kell majd az idén megelőlegezni. A szükséges forrás kisebb részét lehet csak belső átcsoportosításokból, illetve a költségvetésben számításba vettnél lényegesen nagyobb gazdasági növekedésből származó államháztartási bevételekből biztosítani. Nagyobb részben azt állampapír kibocsátásból és hitelfelvételekből kell fedezni. Mindez különböző mértékben megjelenik majd a pénzforgalmi hiány és az államadósság alakulásában.

A GDP arányos adósságmutató csak igen mérsékelt csökkenésére lehet ezáltal idén számítani, az 80 százalék körül alakul majd. Amennyiben azonban a pénz végül beérkezik, lényegében csak a kényszerű állampapír- és hitelműveletekkel összefüggő többlet költségvetési kiadások terhe marad, s mivel euróban kapjuk, nincs inflációs veszteség a pénzen. Magam nagyon bízom abban, hogy végül ez lesz a legrosszabb verzió, mert a viták javunkra lezárulnak.

A másik, sajnos teljesen nem kizárható lehetőség, hogy a döntés elhúzódik és még a jövő évre ütemezett mintegy 350 milliárd forintos helyreállítási forrás lehívása is vitatott lesz. Magam részéről ennek kicsi valószínűséget tulajdonítok. Úgy vélem, ez már olyan világba vezetne el, amit ma még alig-alig tartok elképzelhetőnek. Hozzá kell tennem, hogy Magyarország hozzájárulása a közös kasszához GDP arányában növekvő. Összegszerűen az idén már bőven hatszáz milliárd forint fölött tart. Ha a helyreállítási alap pénzeitől eltekintünk, közeledünk a nem túl távoli nettó befizetői pozícióhoz, s, amikor szavunkat hallatjuk, ezt sem lehet figyelmen kívül hagyni.

A jövő évi költségvetés kockázatai közül melyeket tartja a legfontosabbaknak az államadósság csökkentés szempontjából?

A 2022. évi költségvetés végrehajtási kockázataival kapcsolatban – az előzőekben említetten túlmenően – változatlanul időszerűnek és indokoltnak tartom a Költségvetési Tanács (KT) májusi, a jövő évi költségvetéshez fűzött véleményében foglaltakat. Az egyik észrevétel ahhoz kapcsolódott, hogy az infláció kordában tartása alapvető érdek. A kedvezőtlen hatások közül itt csak példaként említem, hogy túlzott mértéke leértékeli a családoknak juttatott támogatásokat, s a nagyobb ráfordítás ellenére a beruházások területén is reálértékben végül kisebb tartalom valósul meg. Ezzel függ össze a beruházási piac túlfűtésének kockázata, ahol nagyon kellene figyelni arra, hogy csak olyan programok induljanak el, amelyek előkészítése megfelelő, s rangsorolni is kéne a társadalmi-gazdasági megtérülést illetően. Úgy is mondhatjuk: tovább kell javítani a pénzköltés „minőségét”. A Tanács másik javaslata a tervezett hiány és GDP arányos államadósság mértékére irányult. A vártnál lényegesen jobb gazdasági növekedés plusz forrásai, illetve az európai újjáépítési támogatások jóváhagyásával és lehívásával kapcsolatos, már említett gondok különösen időszerűvé teszik utóbbi javaslatnak a figyelembe vételét. A keletkező forrástöbbletet legalább részlegesen a hiány, s vele az államadósság-mutató a tervezettnél erőteljesebb csökkentésére lenne célszerű fordítani. Ez meggyőződésem szerint még nem veszélyeztetné a társadalompolitikai vállalásokat, köztük a már említett családi adó visszatérítést. Hozzáteszem, a hiány és államadósság alakulása mindenkor stabilitás-biztonsági kérdés. Egyrészt a legkevésbé sem lehetünk abban biztosak, hogy a maastrichti kritériumokkal és más EU-s fiskális szabályokkal kapcsolatos moratórium toleranciája még 2023-ban is érvényesülni fog. Másrészt, és ez a fontosabb: a magunk érdeke is azt diktálja, hogy igyekezzünk mielőbb mérsékelni a hiányfinanszírozás és az államadósság-szolgálat igen jelentős terhét. Ez ugyanis a társadalmi-gazdasági mozgásteret szűkíti, folyamatosan – nagyságrendileg évente a reménybelien beérkező az uniós források teljes összegével azonos, másfél ezer milliárdos – államháztartási kötelezettséget jelent.

A gazdaságélénkítés kontra egyensúly vitában az állami élénkítő eszközök hatékonyságának szerepe felértékelődött. Milyen hatékonyságnövelési  állami támogatásokat tartana optimálisnak a gazdaság helyreállítása érdekében?

Bocsásson meg, de nem szeretnék hívatlanul tanácsokat adni a támogatásokat, ösztönzéseket illetően. Annyit azonban rögzítenék, hogy a magyar gazdaság a sikeres járványkezelésnek és korai startnak köszönhetően már újraindult. Felesleges és talán nem is szerencsés, ha már járó motorra „ráindítózunk”, és az autóban is fontos funkció az ezt kizáró biztonsági mechanizmus működése, nélküle megsérülhetnek a fogaskerekek. E tény kell, hogy vezérelje a teendőket. Maradva a „kaptafámnál”, szerintem a pandémia okozta sebek gyógyítására és szelektív teljesítmény ösztönzésre van szükség, elősorban új, innovatív befektetést jelentő területekre gondolva. Előbbiben igen sok még a teendő, utóbbiban pedig a hasznot hozó lehetőség. Láthatóan világméretű gazdaságirányítási paradigmaváltásnak vagyunk tanúi. Ma a világgazdaság, a világpolitika véleményformáló fórumain egyre több szó esik arról, hogy ha versenyben akar maradni egy ország, ott az állam nem lehet távolságtartó, „alvó”, csak a működési kereteket biztosító pozícióban. Ösztönöznie, szelektíven támogatnia, s indokolt esetben mentenie kell gazdaságának szereplőit.Eltűnőben vannak a megszokott, pejoratív címkézésre szolgáló fogalmak, mint az „újra gondolt tervgazdaság”, az „államkapitalizmus tekintélyuralmi formája”. Láthatóan új irányítási modell formálódik, amely képes a legfőbb társadalmi és gazdasági célok meghatározására. Ami hosszú távlatban előre tekintve elkötelezett azok megvalósítása mellett. A fejlődés elősegítését tekinti a legfőbb prioritásnak, és képes a társadalom mobilizálására e célok elérése érdekében. Az ösztönző állam lényege a körülményekhez való rugalmas, de elveket, szilárd, stratégia célokat követő alkalmazkodás, az improvizálás elkerülése. Mindebben – ne tagadjuk – ma még mindnyájan „tanulók” vagyunk. Természetesek az ösztönzés irányaival, módszereivel kapcsolatos viták, a jó, s még jobb megoldásokhoz vezető, több nézőpontú megközelítések. Ahol a kormányzat képes a társadalmi-gazdasági értékeket és érdekeket rendszerbe foglaltan, szelektíven kezelni, s a teljesítmények harmonikus növelését így helyezi középpontba, versenyelőnyre tesz szert. A jól megalapozott stratégiákra támaszkodó, „minőségi” pénzköltés igy ad a gazdaság szereplőinek lendületet s szolgál társadalmi, emberi, jóléti érdekeket, amelyeknek visszaáramló energiája további hozzájárulást nyújt az ország emelkedő pályán tartásához.

Mikorra látja reálisnak, hogy a három százalék alatti hiányt elérhetjük, és előreláthatólag az államadósság mikor léphet csökkenő pályára?

A GDP-arányos államadósság a 2020-as, COVID járvány okozta átmeneti növekedés után ma ismét csökkenő pályán halad, s minden esély megvan rá – hacsak az újabb járvány-hullám nem hoz kényszerűen a gazdaságban újabb „satufékes” időszakot -, hogy tartósan azon is marad. Amig a költségvetést az adott feltételek között hiánnyal tervezzük, az államadósság nominálisan emelkedni fog. Amennyiben a gazdasági növekedés gyors, töretlen, fenntartható, akkor az államadósság a társadalmi teljesítményhez viszonyítva egyre kisebb lesz, mondhatjuk „elkoptatjuk”. A friss Konvergencia Program 2030-ra teszi a 60 százalékos, a mai maastrichti kritérumoknak megfelelő szint elérését. Úgy vélem, a csökkentésben, mint már erről szó esett, lehetne némileg gyorsabban haladni, de – szerintem – csak igen erős egyensúlyt tartva a társadalmi igényekkel, a jól megalapozott fejlesztésekkel. Az államháztartás eredményszemléletű hiánya így 2023-ban vagy inkább 2024-ben tud az idei 7-8 és a jövő évi közel 6 %-ra tervezett szintről a 3 százalék alá süllyedni, ami akkor is 5–6 éves távlatba helyezi a 60 százalékos maastrichti adósság-mutató teljesítését, ha a külső és belső feltételek kedvezőek. Addig azonban e mutató ügyében is sok minden történhet az Unióban, Újra és újra napirendre kerül a jelenlegi rugalmatlan rendszer helyett egy másik, a különböző országok adottságait jobban figyelembe vevő szisztéma kialakítása. Úgy gondolom ezért, nem a mai uniós elvárások, mutatók, hanem a magunk érdeke annak a kényes egyensúlynak a tartása, ami a pénzügyi stabilitás és a társadalmi igények teljesítése, a szükséges fejlesztések között feszül.