Gazdasági közhely vagy valódi cél? - A hozzáadott érték dilemmája
ElemzésekA gazdaságpolitikai gondolkodás egyik visszatérő hívószava a hozzáadott érték. Szinte minden politikai oldal és intézmény egyetért abban, hogy a magyar gazdaság fejlődésének egyik fő célja ennek növelése. De vajon valóban alkalmas-e ez a mutató arra, hogy iránytűként szolgáljon a gazdaságpolitikában? Erről a kérdésről rendezett kerekasztal-beszélgetést a Közgazdasági Szemle és a Magyar Közgazdasági Társaság. A szakértők megvitatták, hogy mennyire megalapozott a hozzáadott értékre épülő gazdaságpolitikai gondolkodás, és milyen korlátai vannak ennek a széles körben elfogadott szemléletnek.
A hozzáadott érték növelésének célja körül szinte teljes politikai konszenzus alakult ki. A kormánypártok, az ellenzék és számos állami vagy félállami intézmény évtizedek óta ugyanazt az állítást ismétli, miszerint, a magyar gazdaság sikerének kulcsa a magasabb hozzáadott érték.
Ez a gondolatmenet rendszerint az értéklánc-elméletből indul ki, majd a közismert „mosolygörbe” metaforára épít. Eszerint
a termelési folyamat elején és végén, például a kutatás-fejlesztésnél, a tervezésnél vagy a marketingnél, illetve az értékesítésnél és szolgáltatásoknál, keletkezik a legtöbb hozzáadott érték,
míg a gyártás és összeszerelés a legalacsonyabb értékű tevékenységnek számít.
Ez a gondolkodásmód több problémát is felvet. Egyrészt sokkal könnyebb arról beszélni, milyen nehéz feladat áll előttünk, például a magasabb hozzáadott értékű gazdaság megteremtése, mint arról, hogy a múltban milyen gazdaságpolitikai hibákat kellett volna elkerülni
- hívta fel a figyelmet a múltbeli gazdasági lépések mérlegelésére Mihályi Péter, az MTA levelező tagja, a Budapesti Corvinus Egyetem emeritus professzora.
A multinacionális vállalatokkal szembeni kritika mögött gyakran érzelmi felhangok is megjelennek. A közbeszédben visszatérő kifejezések, mint az „összeszerelő üzem” vagy a „pincér nemzet”, azt sugallják, hogy a gazdaság jelenlegi szerkezete eleve alacsonyabb rendű tevékenységekre épül.
A statisztikák ugyanakkor árnyaltabb képet mutatnak.
2024-ben a legnagyobb hozzáadott értéket termelő vállalatok között szerepelt a Mol, az MVM és a MÁV, amelyeket az Audi Hungaria és a Richter Gedeon követett.
Az állami fejlesztéspolitikának pedig érdemes lenne elsősorban azokra a területekre koncentrálnia, ahol jelentős a hozzáadott érték.
A szituáció tovább bonyolódik, ha a járadékelméletet is figyelembe vesszük. Egyes ágazatokban, például a bányászatban vagy bizonyos innovatív iparágakban,
a bevételek jelentős része nem a termelési folyamat hatékonyságából, hanem monopolhelyzetből vagy piaci erőből származó járadék.
Ez azt jelenti, hogy a magas hozzáadott érték nem feltétlenül a termelékenység vagy a gazdasági teljesítmény egyértelmű jele.
A hozzáadott érték használata több technikai problémát is felvet. A beruházásintenzív ágazatokban például a kezdeti években rendkívül magas az amortizáció, ami statisztikailag alacsony hozzáadott értéket eredményez. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az adott beruházás gazdaságilag rossz lenne
- elemezte a beruházásintenzív ágazatok sajátosságait Mihályi Péter.
A szolgáltatások esetében szintén nehéz a pontos mérés.
A pénzügyi vagy tanácsadói szektorban a „termék” gyakran immateriális, így a hagyományos input–output alapú módszerek kevéssé alkalmazhatók.
További torzító tényező a vállalatcsoportokon belüli árképzés. A belső elszámolóárak és az állami támogatások jelentősen befolyásolhatják, hogy egy adott országban mennyi hozzáadott érték jelenik meg a statisztikákban.
A hozzáadott érték növelésének egyik gyakran hangoztatott eszköze az innováció, ez azonban nem sem univerzális megoldás.
Az innováció elsősorban a legfejlettebb gazdaságok eszköze arra, hogy megőrizzék már megszerzett versenyelőnyüket.
Egy felzárkózó ország esetében önmagában a K+F kiadások növelése nem garantálja a gazdasági áttörést.
A hozzáadott érték fejlesztéspolitikai szerepéről szóló teljes kerekasztal-beszélgetést az alábbi linken tekintheti meg.
