A keleti és a déli nyitás: az elmúlt évtized sikere? - Becsey Zsolt írása

1. Magyarország a rendszerváltás előtt nagyrészben a KGST kapcsolatoktól függött. Külkereskedelmét a nagy testvér, a Szovjetunió dominálta, de kiterjedt kapcsolatokat kellett kiépítenie a többi KGST országgal is. A fénykorban, a hetvenes évek elején, ez a kapcsolati rendszer uralta kereskedelmének 75-80 %-át. Emellett azonban a hetvenes évek elejétől a fokozatos eladósodás és a KGST munkamegosztáson belüli helyzete technológia vásárlásokat is az országra kényszerített, ami nem a későbbi rendszerváltás újdonsága volt.

Ezt azonban csak devizáért lehetett megtenni, ami azzal a következménnyel járt, hogy az olajválság után annyira megroggyant a cserearány, hogy csak eladósodás, nyugati hitelek révén tudtuk kifizetni a szükséges importot, exportunk különböző okok miatt a nyugati irányba ezt nem fedte le.

2. Az egyre jobban fokozódó devizahiány miatt - gyakran háromoldalú formában, a nyugati ex-gyarmatosítókat csendes társként bevonva - alakított ki olyan kapcsolatokat Magyarország a függetlenné vált harmadik világbeli országokkal, akik nem szerettek közvetlen kapcsolatba kerülni volt gyarmattartóikkal, és nagyobb bizalmuk volt a szovjetek vezérelte szocialista országok felé, és akik tudtak dollárban fizetni. Ebből Magyarország hasznot tudott húzni, főleg a hőn keresett devizához tudott így hozzájutni, más közép-európai KGST országgal együtt.

3. A kommunizmus szovjet válfaja azonban a kilencvenes évek elején összeomlott.

Magyarországon elsősorban a nyugati eladósodottság vetett véget a rendszernek, ami azonban visszamaradt a rendszerváltás utáni időszakra is, miközben a magyar hagyományos exportkapacitások nagy része csődbe vagy devizafizetésű privatizáció sorsára jutott.

(Hogy ennek a túl gyors és liberális csőd- és versenytörvények voltak-e az okai, ne feszegessük, jelentősen eltért pl. a cseh vagy a szlovén modelltől.) Új, versenyképes termelő és exportkapacitásokat csak nyugatról remélhettünk, így alakult ki a most uralkodó FDI, vagyis működő tőke függő modell. A hirtelen szabaddevizára épülő kereskedelemből kölcsönösen kipörögtek számunkra a volt KGST országok, hiszen teljesen szabad, semmilyen preferenciális rendszert nem alkalmazó kapcsolatokban alul maradtunk a nyugati vetélytársakkal szemben, s még évekbe tellett, hogy régi partnereink akárcsak a WTO tagjai legyenek egyáltalán.

Közben a gyors váltási kényszer a nyugati irányba, elsősorban az EK, majd EU felé hajtotta az országot. Így fordult elő, hogy hatalmas váltással az addigi 75-80 %-os függés az EU és az USA, és Japán felé terelte kapcsolatainkat, hiszen innen érkezett olyan technológiákkal a működő tőke, melyből reméltük az ország modernizációját és a külső egyensúlyi túlélést, majd a gyors felzárkózást. Egyik szélsőségből estünk a másikba.

4. Ezzel még nem is lett volna baj, de a magyar fizetőképesség egészen 2009-ig folyamatosan levegő után kapkodott, nehezen tudott egyensúlyba kerülni.

Közben nemcsak a volt KGST kapcsolataink mentek füstbe, hanem a harmadik világgal fennálló viszonyaink is, hiszen elvesztettük azt a speciális állami kapacitást - állami előfinanszírozást, jól képzett, ”fölös” mérnöki csapatok, nyugatellenes ideológiai közös platform, szakosodott vállalatok -, melyek ezeket a relációkat jellemezték, s melyek révén jó devizakitermelést reméltünk.

Közben a harmadik világ egy részénél is jellemző lett a kiábrándulás és a sokszor fájdalmas neoliberális külgazdaság vagy az ENSZ felé fordulás, mely nem nekünk, hanem a fejlett Nyugatnak - illetve időnként Keletnek - kedvezett. Nem volt mit tenni, innen is kiszorultunk, maradt a nyugati tőkefüggés és a sértően monolitikus kapcsolatok.

5. Telt-múlt az idő. Magyarország időközben társult tagja lett az EU-nak, belépett a fejlett világ klubjába, az OECD-be, melyben még jobban megnyitotta magát a nyugatiaknak pl. a tőkeáramlás révén. Várta nemcsak a forint konvertibilitását és a megváltó - egyoldalúan devizát hozó - EU tagságot, hanem kiegyensúlyozott külső mérleget és a reménybeli magyar inváziós tulajdon kibontakozását. Ez azonban lassan jött, még az EU belépés sem hozta el a paradicsomi állapotot.

Sodródtunk az árral, a napi kényszerrel, hiszen -a szintén szügyig eladósodott lengyelektől eltérően-nem írattunk le a külső adósságunkból egy fillért sem, a 70-es évek 2010-ig ebben folytonos volt.

Csak 2009-ben állt elő a kiegyensúlyozott külkereskedelmi árumérleg, de addigra megindult a FDI profitkivonása és 2010 után nem is nőtt a bejött FDI állomány. Vagyis a folyó fizetési mérlegünk negatívuma nem sok jóval kecsegtetett.

Jött is a fizetési csőd 2008 végén, melynek oka a felelőtlenség mellett a nyugati pénzügyi válság volt, a remélt EU pénzek pedig még nem indultak be addigra, mely a külső finanszírozási képesség javítását volt hivatott megoldani.

6. Közben a világgazdaságban jelentős fordulatok valósultak meg.

Az eddigi harmadik - most már feltörekvő - világból a korábban kiemelkedett „Kistigrisek” -akiket vehetünk már a Nyugat részének- mellett felemelte fejét a legnagyobb feltörekvő országcsoport, közöttük is az un. BRIC régió, vagyis a jó világgazdasági taktikát választó Kína, Brazília, India és az új Oroszország. Szintén a fókuszba kerültek az olajországok, főleg Szaúd-Arábia majd Irán.

Az egyre kínzóbb és politikailag is alárendelt helyzetet bebetonozni látszó nyugati kapcsolatrendszer mellett ez jó lehetőségnek látszott a kitörésre, a kapcsolataink diverzifikálására, hiszen az új feltörekvők elég erős állami kontroll alatt működtek, elutasították a neoliberális modelleket és világgazdasági rendet.

Közben születtek különféle vezetői elméletek - túlnyúlva a 2010-es kormányváltáson -, melyek azt remélték, hogy a feltörekvő országokban egyenrangú partnerek lehetünk a lesoványodott Közép-Európa és az alárendelt viszonyokra törekvő Nyugat és az EU mellett.

A korábban említett szép, harmadik világbeli emlékek a hetvenes évekből ezt a reményt csak táplálták, sok olajországban például a régiónkban tanult és erősen antikolonialista elit került vagy maradt hatalmon Indiától Angoláig, vagy Algériáig.

7. Gyors világgazdasági erőátrendeződést remélve, és elébe menve a kornak, elkezdődött egy olyan ideológia megerősödése, mely az erős állami gazdaságpolitikai kapcsolatokra alapozva célul tűzte ki azt, hogy már most beágyazzuk magunkat ezen felemelkedő, nagyméretű és - legtöbbször nyersanyagok és azok hullámzó árai révén - újgazdag országoknál, újra pozíciókat fogjunk a régi antiimperialista időkhöz hasonlóan.

Ezzel két legyet ütünk egy csapásra: egyrészt egyenlő feltételekkel tudunk a világban erős hatalmakkal üzletelni, másrészt megvalósítjuk a diverzifikációt, hiszen valóban óriási túlsúlyban voltak az EU, azon belül is a régi tagállamokhoz (un. EU 15) fűződő kapcsolatok, melyek jó hátteret adtak, (főleg a piacra jutás és a bejövő EU források révén) ahhoz, hogy kitörjünk a tőlük való ciklikus függésből.

(Ha náluk válság van vagy egy strukturális lassulás, akkor nálunk is, míg a feltörekvők, ha jó volt a nyersanyagárak szele, ettől eltérő egyenletes növekedéssel kecsegtettek.) Mindezt alátámasztották nemcsak az 1998-as, hanem főleg a 2008-2009-es események is, ahol valóban kisimultak ezen országok növekedési trendvonalai, lényeges deviza tartalékok és expanzióra kész vállalatok, alapok kecsegtettek minket a kapcsolatok új dimenzióira és a remélt biztos piac mellett a saját tulajdonú cégeink újjászületésének segítésére is. (Mindeközben az EU periférián lévők, pl. a baltiak, bolgárok, inkább az EU centrum felé való direkt,de vérverítékes haladást célozták meg.)

8. Ezek a remények azonban túlzóak és főleg türelmetlenek voltak.

2010 után a piaci mechanizmusok Nyugaton helyreállították a kapcsolatainkat, újra domináns lett a működő tőke révén az EU. Nálunk ennek segítségével - pozitív kereskedelmi mérleg mellett - stabilizálódott a külső mérleg, majd 2009 után nagy aktívumot mutatott.

Sőt, a jelképes keleti nyitás az EU-n belül kezdődött meg a volt kis KGST országokkal, igaz, nagyrészt a multinacionális cégek révén, és még nem volt igazán emögött tőke és technológiai háttér. De lassan elindult az un. EU 15 (centrum) és az EU 13 (posztkommunista periféria) közötti némi külkereskedelmi átrendeződésünk.

Látszott, hogy az akaratalapú kijelentések - pl. az évtized végére az EU-n kívülre megy a magyar export több mint harmada - nélkülözik a realitásokat.

A feltörekvő nagyhatalmak azonban a nyersanyagárok csökkenésekor nagyrészt lelassultak, a növekedésükhöz és főleg az államilag vezérelt nyitásukhoz fűzött reményeink nem valósultak meg, vagy csak lassú eredménnyel kecsegtettek a sokszor türelmetlen, de jó stratégiai ösztönökkel rendelkező vezetők tervei ellenére. Nem jött onnan sem hatalmas állami megrendelés, sem technológiákat hordozó működő tőke, csak kisebb volumenű próbálkozások.

Ez az időszak volt a romantikus polgármesterek kora, amikor sok településen épülni láttak kínai napelemgyárat, vagy az indiai maharadzsák szolgáltatási - pl. szállodák - befektetéseit.

Ráadásul a türelmetlenséggel párhuzamosan óriási szubvenciós örvénybe is keveredtünk eközben a nyugati cégek, elsősorban német és koreai cégek irányába, ami viszont bebetonozta a nyugati függést sokszor a saját cégeink kárára , ami nem a diverzifikációt segítette. Tűz és víz egyszerre. Ugyanakkor nem volt akkora állami erőforrás, emberanyag, ami révén a feltörekvő országokat be tudtuk volna cserkészni, mint a felvilágosult kommunizmus idejében.

9. Elindult a józan globális nyitás 2010-ben, újra megkezdtük államilag a nagykövetségeink bővítését, majd 2012 után a keleti és déli nyitás meghírdetésével gigantikus képviseletnyitás, külgazdasági attasék mindenhol.

Mindezt kísérték a nagy tőkekihelyezési elképzelések, a közös kereskedőházak előbb piaci majd állami partnerek révén történő megvalósítása, de a helyzet érthetően - magyar tulajdonú termékalap híján -nem hozott eredményt. Mivel tőkeszegény a magyar tulajdonú gazdaság, nem tud kereskedelmi és technológia eladási kapcsolatokat elindítani, mely a fejlett működő tőkén alapul. Márpedig ez csak az eddigi nyugati és fejlett ázsiai partnerektől jött.

Nem lehet elválasztani ettől a bimbózó külkereskedelmet. Nem véletlen, hogy az USA exportunk megduplázódott az orosz vagy a kínaihoz képest, és a neoliberális nyitott külgazdaság politikát folytató Mexikóba kétszer annyit exportálunk, mint Brazíliába.

Vagy, hogy Ausztráliába feleannyit, mint egész Afrikába. A feltörekvők állami közbeszerzési projektjei is csak vékonyan jelenhettek meg, még a könnyített konstrukciók is (pl. a kötött segélyhitelek) önálló magyar fölös kapacitások híján nehezen indultak be, s a türelmes partnerek, bármennyire is nem szeretik a Nyugatot, a gyorsaság miatt nagyrészt őket választják.

10. Kudarcról kellene beszélnünk? Nem.

Csak az időfaktor síkján el kell fogadni azok szavát, aki a türelmet kérik, látják, hogy a hazai kapacitások kiépítésére lesz ehhez szükség. Ez nem fog kommunikációs dalnokok üres szavára hirtelen megváltozni. Most kezdenek kibontakozni azok a technológiai és tőkeképzési folyamatok Közép-Európában, melyek már nemcsak a nyugati leányvállalatok külkereskedelmi képességét jelzik. Vannak kölcsönös, de lassú akvizíciók, néhány apró lehetőség a közbeszerzéseknél.

Közben a BRICS országok (Dél-Afrikával kibővülve) is próbálnak pozíciót fogni az eddigi politikai szándéknyilatkozatok mellett a térségben, elsősorban állami, sokszor infrastrukturális projektektől vagy nukleáris viszonyoktól kezdve a vasútépítésen át a vállalati beruházásokig, mint az Apolló projekt vagy a BorsodChem a kínaiak kezén, ami ellen senki nem emel kifogást.

De reálisan ebben is arra kell figyelni, hogy a liberális külgazdasági felfogású országokban sokszor több lehetőség nyílik, mint a zártabb etatistákban. Még egy évtized lesz legalább, míg feltörjük ezeket a falakat, de ehhez jelentős magyar többletkapacitás és türelem kell. 2020-ban már közvetlenül is megjelentek a kínai befektetők az első tízben a magyar ugaron, vagyis nagyobb a remény, hogy a globális láncaik bekapcsolnak minket és nem egymás melletti kis és nagy láncszemek leszünk egy amerikai vagy német vezérelt láncolatban.

De ez is lassan bontakozik ki, ezért a következő tíz évben is inkább a nyugati kapcsolatokra kell alapozni a jövőnket.

Ott viszont nem lehet egy szubvencionált preferencia, mivel a hőn óhajtott saját tőke és technológia erősödését lőjük lábon. Álmodozás helyett nézzük a cseheket és a szlovénokat.

A szerző korábbi külgazdasági államtitkár, a Károli Gáspár Református Egyetem tanára.